A januárjaimat rendszerint kevéssé izgalmasan töltöm, sok itthon végezhető kutatómunka, sok egymásba nehezen átjáró szövegvilág, némi utazás, készülés a februárban újrainduló tanításra. A hidegben Emma Bovary jut eszembe, akinek az élete „olyan hideg, mint egy padlás, amelynek ablaka északra néz, s homályában az unalom, e csendes pók szövi hálóját szíve minden szögletén.” [Gyergyai Albert ford.] Emma álmodozásai a zárdában töltött gyermekkori éveket és az ott olvasott kalandregények izgalmait élesztgetik újra, a hideg padlás unalmától azonban, minden próbálkozása ellenére sem tud megszabadulni, hiszen tervezett és megélt kalandjai is kisszerűek, nem is beszélve társadalmi és anyagi lehetőségei súlyos, és általa fel sem ismert korlátairól. Emma buta és Emma áldozat, ráadásul áldozata is jelentéktelen.
Véletlenül sem erőt szeretnék meríteni belőle mint lehetséges ellenpontból, hőseimet már nem használom ennyire naivan (de mégis: hiszen mélységes sajnálatot vagyok képes átélni irántuk), inkább kíváncsian keresem bennük annak lehetőségét, hogy vajon rajtuk keresztül megismerhető-e az adott korszak emberképe, értékrendje. Flaubert Emmájának világa mintha hozzáférhetővé tenné a 19. század közepe tájának vidéki kispolgári miliőjét, távol a francia realizmus nagyregényeinek romantikus hőseitől és hősnőitől, de a hősnővé válás igényével, és annak erőteljes hangsúlyával, hogy ha nem álmodozol, tovább élsz, igaz, a tenyészvásárok és a kisvárosi fogadók posványában. Pedig Emma portréja sokkal többet ígér a regény elején, amikor Charles először találkozik vele a Bertaux-tanyán: lenyűgözően gazdag fekete hajkoronája, ruhaderekába csúsztatott, nyeles, teknőckeretes szemüvege, varrás közben a tűvel megsértett ujja nemcsak a suta orvost, hanem az olvasót is elbűvölik. A tétlenség, az unalom és a butaság azonban kíméletlenül megnyitja annak a bizonyos hideg padlásnak a feljáróját.
Nagyon szeretem a portrékon alkalmazott attribútumokat, fentebb Emma haját, szemüvegét, varrókészletét, a festményeken a hátteret, a ruházatot, frizurát, a kézben tartott tárgyakat, a kísérőalakokat, amelyek és akik mind ígérnek valami izgalmasat, mint Emma számára a könyvekben található metszetek, amelyekről remegve fújja félre a selyempapírt. Anna Karolina Orzelska portréja sokszorosan meglepett, először is a háttérben felsejlő franciakert fal formájúra nyírt sövényeivel, amelyek hirtelen mintha szürke felhőkarcolókként magasodnának a szökőkút körül (ez a varsói Kék Palota kertje). De a portréalany közvetlen környezete is meghökkentő, például a bal felső részen, a szobortalapzaton látható két puttószerű gyermekalak, akiknek ölelkezése a gyermek Keresztelő János és a gyermek Jézus figuráját is felidézhetné, ha nem végződne kígyószerű tekervényben az altestük. Mitológiai eredetükről fogalmam sincs, ahogy szintén nem tudok mit kezdeni a meglepődésen felül a hölgy kezében tartott, első pillantásra szakállasnak tűnő mopsszal. Azt pontosan tudom, hogy az ölebeknek és a(z) (öl)macskáknak nem utolsósorban az érintés, a tapintás érzékiségének a tematizálása, hovatovább az erotizálás volt a funkciója a portrékon, de itt, ennek a szinte majomszerű arcocskának mintha inkább a bizarrság szemlélhetővé tétele, a kuriozitás megmutatása, a freak show lehetősége lenne a küldetése.
Innen továbblépni nemigen lehet a kép nézésének folyamatában, kíváncsiságom azonban máris továbbvezet Anna Karolina Orzelska élettörténetéhez, amely olyannyira fordulatos és izgalmas, hogy az életrajzi összefoglalókat átfutva időnként felnevetek, alig akarom elhinni, hogy nemcsak Casanovát, hanem nőket is illettek a „kalandor” megnevezéssel. A hölgy 1707-ben született Erős Ágost lengyel király törvénytelen lányaként, anyja egy Varsóban élő lyoni borkereskedő lánya, aki állítólag nem ismerte szerelme kilétét a liezon idején. Anna Karolina anyjával Párizsba költözött, miután az egy kereskedő felesége lett: itt kereste fel féltestvére, majd Drezdában bemutatta apjának, aki lányának ismerte el és grófnői címet adományozott neki. Ez eddig nagyjából egy Disney-mese mintázataként olvasható, és azt hiszem, Emma Bovary álmát tökéletesen lefedi.
A drezdai udvarban Anna Karolina azonban kicsit felforgató módon élte életét, ivott, dohányzott, táncolt, lovagolt, vadászott, szeretőket tartott, sőt, állítólag Berlinben, szeretője (a későbbi Nagy Frigyes) után utazva kémkedett is a férfiról és Poroszországról. Későbbi férje Nagy Frigyes öccse. Három év után elválnak, Anna Karolina Velencében él ezután, életeseményeit botrányok kísérik. Grenoble-ban hal meg, itt temetik el a Saint-Louis-templom Saint-Jean-Baptiste-kápolnájában 1769-ben. Fordulatos, kalandos, a társadalmi szerepek korlátait többszörösen áthágó élettörténetéből izgalmas folytatásos regény lehetett volna mondjuk Flaubert korában: a botrányhősnő királyi fattyú története tökéletesen illeszkedett volna Dumas történelmi kalandregényei sorába. Ám ő „csak” Erős Ágost élettörténetének mellékszála maradt, Emma Bovary szenvedélyes fantáziálásán keresztül azonban átérezhetjük, milyen regényhősnő lehetett volna belőle.
