Ingmar Bergman kultikus filmdrámáját, a Jelenetek egy házasságból című párkapcsolati mélyrepülést vitte színre Sopronban Pataki András rendező. A Soproni Petőfi Színház, a Csallóközi Csavar Színház, a Mikházi Csűrszínház, a Forrás Színház és a Malom Színház koprodukciója az ország több pontján is látható lesz az idei évad során. Például Debrecenben a Tavaszi Fesztivál vendégelőadásai között, illetve a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján versenyelőadásként a koprodukciós előadások műsorcsoportjában láthatjuk.
Ismerjük magunkat? Valóban ismerjük azt az embert, akivel összekötöttük az életünket?
Lehetséges egyáltalán valódi megismerés, vagy a társadalmi elvárások és felvett pózok uralják testünket, gondolkodásunkat? Ha belenézünk a tükörbe, a maszk összemosódik saját arcképünkkel. Szeretnénk megismerni a társunkat, de ez szinte lehetetlen feladatnak bizonyul: maszkját tudattalanul magán viseli ő is, egyfajta védőpáncél gyanánt, ami megakadályozza, hogy mélyen gyökerező gondolataihoz, érzelmeihez hozzáférjünk. A másik ember megismerése ugyanakkor nem mehet végbe hamarabb, mint saját magunké.
Képes-e az ember elfogadni azt a tényt, hogy önmaga előtt is rejtőzködik?
Hogy eddig nem élt valójában, nem lehetett igazán szabad, élő marionettként a közösség és a család elvárásai mozgatták tagjait?
Házasságuk széthullása nyomán erről az állapotról, illetve az önmegismerés folyamatáról szól Marianne és Johan története. Minden akció nyílt színen megy végbe, érzelmi stációik változását is nyomon követhetjük. Egy sokszögletű, alacsony pódium különíti el a játék terét a háttérben lévő kellékasztaltól és ruhaállványoktól, amelyeknél jelenetről jelenetre átöltöznek a szereplők. A néhány bútordarabon kívül egy lepedő is hozzátartozik a díszlethez, ezeken kívül azonban szinte üres térben láthatjuk a játszókat, így sokkal nagyobb figyelem összpontosul színészi eszköztárukra. Apró mozdulataik, mimikájuk, hanglejtésük központi szerepet kap, csakúgy, mint a kettejük között feszülő viszony érzékeny damilhálója.
A kimondatlan gondolatok, a hallgatás, a csend fontosabbá válnak, mint a dialógusok.
A miértek és hogyanok a cselekvések között bújnak meg. A jellemek egyszerre tűnnek valóságosnak és túlrajzoltnak.
Tényleg vannak ilyen emberek? A fekete-fehér emelvény egyszerre emlékeztethet minket küzdőtérre és céltáblára. Küzdőtér, hiszen itt mérkőzik meg egymással a két ember szabadságvágya, boldogsága, személyisége, világnézete. Ugyanakkor céltábla, hiszen azoknak az élete kerül górcső alá, akik vállalkoznak arra, hogy célkeresztbe helyezzék kapcsolatukat. Ennek megfelelően az előadás egy riporttal indul: Marianne-t és Johant kapcsolatukról kérdezi a láthatatlan riporter (ebben az adaptációban nem jelennek meg mellékszereplők, csak említés, utalás szintjén – figyelmünket nem terelik el mellékszálak, a két főszereplő van fókuszban).
Már az első jelenetben világossá válik számunkra: két, szinte teljesen eltérő ember éli együtt mindennapjait.
Ez ugyanakkor még sem sikerre, sem kudarcra nem predesztinálja házasságukat. A félreértések eredője a hallgatásban rejlik – tűrnek, nem mondják ki véleményüket, s a belső feszültség, az agresszió fortyogva rejtőzködik a boldog tudatlanság felszíne alatt. Kettejük élete látszólag tökéletes – anyagi biztonság és szerető család veszi őket körül. Ám a súlypontok valahol elcsúsznak.
Marianne életét még mindig rokonai, legfőképpen anyja irányítja, aki elvárásaival, érzelmi befolyásolással és a kötelező jellegű családi ebédekkel megfojtja gyermekét. A szabadidő munkává válik, a szeretet affektáló ragaszkodássá – az önállónak tűnő felnőtt pedig örökös gyermeki státusban reked. Gál-Kiss Szilvia magával ragadó jelenléttel formálja meg Marianne állapotait: a szeretetteljes vagy éppen kétségbeesett, megcsalt feleség pozíciójában éppoly hitelesen áll előttünk, mint összeszedett, emancipált egyedülálló nőként. Mindazonáltal különös élvezetet kelthet a nézőben, amikor revánsot vesz Johannon, miután önmagára eszmél. Karakterében az jelent fordulópontot, amikor rájön arra: egész életében a megfelelés polgári maszkját viselte. Törekszik, hogy újszerű, reveláció erejű önismeretével változtasson életén – ez azonban csak a darab középrészénél történik meg, amikor a cselekmény által visszafordíthatatlan, gyógyíthatatlan sebek keletkeznek Johann-nal való kapcsolatán.
A megfelelés maszkja alattomos: észrevétlenül nő össze az emberi hússal, míg végül nem lehet leválasztani arról, csak arcvesztés által.
Hol kezdődik az idegen felület, és hol végződik az élő szövet?
Johan helyzete sem egyszerűbb a feleségéétől. Munkája civil életére telepszik, otthoni gondjait így nem empatikus attitűddel kezeli, hanem egy újabb precedensként: Marianne-t nem meghallgatja, hanem elemzi, saját véleményét készre főzve tálalja a nőnek.
Mikor rájön, hogy családjától teljesen elhidegült, reakciója a tagadás és a dühös rombolás.
Nem is tehet másképpen, hiszen a családfőként elkönyvelhető kudarcának beismerése a teljes pusztulással lenne egyenlő. Gál Tamás hibátlanul illeszti magára Johann bőrét. Gesztusai, hangjának tiszta átéltsége feledteti, hogy színházi előadást nézünk, nem pedig valós családi perpatvart. Játéka és partnerével való közvetlensége, kapcsolata zavarba ejtő – leskelődőkké válunk az egyébként nyitott térben (ahol nem klasszikus kukucskáló színpad van), s megfigyelőkből hirtelen megfigyeltekké leszünk.
Mi a reakciónk a családon belüli érzelmi-testi erőszakra?
Míg Marianne-nak erőt ad a visszautasítás, és az, hogy magára marad, addig Johan túl későn indítja el házassága erőszakos mentőakcióját. Minden fegyver, amivel saját hatalmát kívánja biztosítani, önmaga ellen fordul, míg Marianne‑t érintetlenül hagyják a lövedékek. Johan sorsa, hogy szembenézzen azzal: mindent elveszített. Féltve őrzött helyzete a munkájában, családfő, barát és szerető – egyaránt a sikeresnek hitt férfi maszkjai. Olyan maszkok ezek, amelyekről hiányzik a szemeknek szánt vájat, így az, aki magára ölti őket, vak bolyongásra ítéltetett.
A két ember egymással szembeni erőviszonyát pontosan kiszámított pózok határozzák meg, és vizuálisan is egyértelművé teszik a kettejük kapcsolatában beálló változást. A nyitójelenetben a házaspár egymás mellett ül, a porond közepén. Az előadás első részében Marianne alávetett pozícióban van – nem tud férje elégedetlenségéről, illetve viszonyáról sem –, s ezt érzékeltetendő a színésznő gyakran az ágyon van, míg férje áll. Ezt láthatjuk akkor is, amikor felkínálkozik a férfinak, vagy amikor térden állva könyörög Johann-nak, hogy ne hagyja el. Mikor naplóját olvassa, Johann-nal egy horizontális síkon helyezkednek el, a kanapén: itt tehát a nő már kezébe vette saját életének irányítását, s ekkor azonos – vagy legalábbis hasonló – a két fél pozíciója. Az előadás második felében az első egység tükröződését láthatjuk. Marianne magabiztossága növekszik, házasságát már lezárta, megingathatatlan akkor is, amikor Johann kanosszát járva térdre veti magát előtte.
Sem szavakkal, sem tettlegességgel nem tudja már a férfi maga alá gyűrni őt.
Ezekben a jelenetekben, hasonlóképpen a záró egységhez, a páros a küzdőtér közepét csak érinti az összecsapások pillanataiban, s ezektől a pillanatoktól eltekintve a porondnak jellemzően a szélén helyezkednek el, így alkotnak egymáshoz képest feszültséggel feltöltött, elnyújtott átlókat. A záróképben egymás mellett állnak, ezáltal a kezdőpontra visszautalva egyfajta keretet hoznak létre.
Nem csak a boldogság kötheti össze két ember életét.
Hanem a vágy a szabadságra, megértettségre, kiteljesedésre – az ezt követő csalódás, és maga az űr, ami a lelkünkben marad utána. A tehetetlen, változni nem képes üresség maszkunk és arcunk között romló-eleven kötőanyagként ragasztja össze az érdektelent és a semmit. Maszkkal vagy anélkül? Szinte mindegy.
Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból. Rendezte: Pataki András. Játsszák: Gál-Kiss Szilvia, Gál Tamás. Sopron, Soproni Petőfi Színház, 2019. január 12.
A fotókat Wittmer László készítette.
