Lassan, időtlenül
Nagyapám azt mondta, hogy a munka
nemesít, és nem szégyen, ha hólyagos
a tenyér, csak így duzzad a becsület.
Most fáradt verejték a bőrén, lucernára
tapad így a harmat, ahogy kaszája, hasítja
a hajnali nyugalmat. A tenyere rutinból
markol. Rendekbe vágja a gyepszénát,
naphosszat feni a kaszát, meg-megáll
rágyújtani, hogy kifújja magát.
Napjai úgy mállanak szét, mint szájában
a szalonnabőr, lassan, időtlenül.
Hátával nekidől a legelő pusztáján
álló egyetlen fának, a törzs göröngyös felülete
gerincének nyomódik, töri, mint a nyavalya.
A vászonszatyorból előkotor kést, kenyeret,
hagymát, szalonnát, komótosan enni kezd.
Tekintete a júliusi melegtől megrökönyödött
mezőt pásztázza, melyet termőföldnek nevez.
Így megy tönkre egy élet munkája, pedig
emlékezete nem csal, gyökerei mélyen a tudata alá
nyúlnak, akár fáé a földbe. Nem jár ilyenkor szellő
sem, a nap sugarai mint bogáncstövisek szúródnak bőrébe.
Fojtogatja a hőség, ingébe törli izzadtságát, bögöly zümmög,
vérét szívja, lecsapná, de már nem érdemes.
Azután
Nincs többé nappal. Melegségét kilehelte a föld.
Kertjeiben a növények elfonnyadtak. Az idő kő-
halomként őrzi a tájat. A Hold kihűlt szemgolyó.
Üresség tátongó gödre. Virrasztók visszhangjait
viszi a szél. A tor, ahogyan illik, megülve.
Emlékezni már nem kell. Csak elfeküdni.
Mint nádkévék, melyeket sírásók helyeznek
koporsófedelekre, hogy tompítsák a ráhulló
földdarabok koppanásait.
Borítófotó: Wilson Homer, Férfi kaszával, 1867, olaj, vászon, 43.5 x 55.9 cm