Az intenzíven lenni volna jó
Az intenzíven lenni volna jó:
ott jobb a felszereltség. Ott szakértők
foglalkoznak veled, és nem is az a szint,
hogy részletkérdésekre csodálkozz:
az ágynemű korával, elnyűttségével,
a szakértők, a látogatók karikáival.
Feküdnél, körötted halkan csipogna
mindenféle gép, a zümmögés
a csöndet alkotná, más nem is törné meg
az időnkénti látogatókon kívül,
az időt néha észrevennéd, világos
vagy sötét a mennyezet –
mégiscsak jobb, mint mikor egy hatágyas
szobában hiába hárman vagytok,
az egyikük minden nap tízszer bemutatkozik,
és éjszaka, lekötve, mégis feléd törleszkedik,
mert azt hiszi, a felesége vagy.
Általában nem választhatod meg,
ki és mikor sajnál, ez önmagában bosszantó és
ambulanciáktól, osztályoktól független jelenség.
De hogy kit és mikor sajnálhatsz, sajnos
jobbára ez is predesztinált:
a legrosszabb a kettő közti hasadékban,
hogy egyszerre sújt minket, engem is
és téged is – kisebbít és fel is nagyít.
Időnként látogató vagy, időnként látogatnak.
De intenzíven élni meg:
úgy némi súllyal lehet talán beszállni.
Az intenzíven jobb a felszereltség.
Öt Bugge Wesseltoft-koncert között
Öt Bugge Wesseltoft-koncert között
a számok összekarcolódtak,
a rájuk rakodó rétegektől nem tudom,
hogy hányadik melyik is volt tulajdonképpen:
a sirályok a helyükön, röhögős őrködésben
tartják a frontot padlások felett,
a kormoránok kicsit komolyabbak,
a túlparti kikötő mólójánál ügyelnek –
a tranzitzónákban megtanulhattam,
hogy milyen kivételesnek lenni, és
láthattam, milyen, ha nem vagy az: egyetlen
erő sodor mindig az úton, egyenetlen
feltételek között. „Silence in the Church”:
gyomromban lüktet még a Szent Antal-templom hangcucca,
elég komoly, a fekete hajú lányra gondolok,
hogy merre járhat, a Nuruosmaniye-dzsámiban
a valóság, a káprázat dereng: nézd,
ez ott a Mars vagy a Szaturnusz,
mondom később egy másik sárgás és feketés
boltozatot nézve, nézd, az ott a Sarkcsillag,
az forgat mindent, úgy tűnik
erről a teraszról: a lunázs megfogan.
Fél év alatt a város otthonommá érett,
bár jártam, estem, keltem itt már évtizedek óta:
újfajta dombvidék, rózsaszín kockakő,
sok régi történet fedi – nem mindegy,
honnan, mikor lépsz bele, mi van
a cipőd talpára ragadva, a fekete hajú lány
huszonhárom vagy negyvenezerhetvenöt kilométerre,
biciklivel vesz részt a sorsban, a kanapén elterül,
megnézi, Henrik Schwarz a zongorába csap, a
hívott fél nem válaszol vagy válaszol,
a loopolás még negligálható –
de hát: az ötven az új ötven, mondjuk magukban,
és hagyjuk, hogy elhatalmasodjon.
Az imahely, a kockadzsungel természetté vedlik át,
az utolsó napok még visszanéznek visszafordíthatatlan,
mint az a széldarab, a halpiac mögött, azt gondolnád,
örökké eltévedve szaggatja a celofándarabkákat:
befogadtam a múlt héten, apránként, fekete
nejlonzacskókban. A Kilátó Presszó löszfalához küldtem,
hadd nézelődjön, fújdogáljon, és együtt
indulunk majd onnan tovább, ha visszaértem.
Valami kis valamit
Teltház a Nájlonban, valami
kis valamit verjünk be már, amíg még itt vagyunk,
amíg még van helyünk, hogy helyet ne veszítsünk,
ne nézzen ferdén ránk Laci, arra,
hogy még mindig itt vagyunk, egy felborult
kancsót igazít, tántorgón, hazafelé
szédelgő árnyak Vasarely-mintája
csukódik-nyílik egyszerre,
teltház a Nájlonban, augusztus
fénye ver, aztán sötétje, eltelik
építkezés, és valamelyik szálló porában
fuldokolsz, ha nem tudnál beverni
egy kis valamit, amíg még itt vagyunk,
vonatra, buszra, otthonra várva,
a tévében meccs vagy híradó, egyik
kilátástalanabb, mint a másik,
de marad még mindig valami
megtárgyalható, felfényesíthető
utolsó korty, az indulás előtt, halasztva azt.
Borítófotó: M Blog