Reggeli rutin
Zente bácsi ugyanolyan másnaposan ébredt, mint egyébként. Sosem szeretett emlékezni arra, hogyan aludt el, így ez a megszokása megalkuvás is volt egyben. Megszokta, bár mindig hangsúlyozta: „ez egy nagyon kemény meló, de szükségszerű”.
Szürke pamutzoknija lent hevert a nyirkos padlón, ott ázott lyukasan, felfeslett sarokkal.
Az eső levert a billenőablakhoz, ami olyan kicsi volt, hogy nem férhetett át rajta ember, alig engedte át a napfényt is a repedezett bronz drótüveg. Szerencsére csukva volt, de így is rengeteg betonszűrte víz és sár szivárgott a pincébe.
Zente bácsit nem zavarta a víz, a sár sem. Életmódjának egyik sarkköveként tekintett azokra a magányos éjszakákra, amikor megszokta a monoton hangot. Csöpp, csöpp, csöpp, csöpp…
Megszokta a rozsdamarta kilincsek tapintását, a zárak nyikorgását, és azt is, hogy a „konyhából” naponta kétlapátnyi szennyvizet kellene leöntenie.
Elvergődött az ilyen-olyan foltokat viselő matrac szélére, kinyújtotta vén, fonnyadt bőrű, erektől kéklő kezeit, s úgy tartotta egy ideig. Először nem is figyelt rájuk, a beázott hasadékokat fürkészte, megjegyezte magában: „ma megint jól el fogok ázni!”
Aztán rápillantott a kezeire, amik már jó fél perce remegtek. Nézte őket, és tehetetlenül összerántotta bozontos szemöldökeit, ma sem fog tudni dolgozni. Pedig aznap érezte magában az aprólékos munkára való hajlamot, de hát ilyen helyzetben mit tehet az ember?
Ugyan villany nem volt a fürdőszobájában, azért megmosta arcát, és megfésülte sárgás-ősz haját, így nézett bele a tükörbe, hogy csak a saját szembogarát látta: számolatlan rémálma eredt abból, hogy nem ismeri föl azt az embert, aki visszanéz rá.
Mielőtt felöltözött volna, benézett a „dolgozószobájába”. Megannyi limlom és szétszórt pókháló- és porlepte apróság volt ott, középen egy szokatlanul nagy asztallal, amin valami nagy dolog volt bedobozolva és ponyvával letakarva. Persze, az egyik sarokban itt is csöpögött a víz. Zente bácsi sokszor bejött ide, jószerivel csak azért, hogy átnézze a munkáit, mit kéne csinálni holnap.
Lesöpörte a ponyvát, leemelte a dobozt, és felcsillant a szeme: „esküszöm az égre, egyszer készen lesztek!” Voltak ott az asztalon lefestetlen katonák, akik épp talán össztűz közben töltik a tárakat a lövészárokban. Mellettük egy T-90-es tank, aminek a talpazatán tökéletesen ki volt keverve a sárhatás, de a teteje még érintetlen. Aztán ott volt még egy Brakas B1000-es, ami majdnem kész volt, s talán még a kétütemű Wartburg motor is le volt benne festve. De vadászgépek is álltak ott, és sok-sok apróság, ami teljessé emelné a képet, a mesét. Mert Zente bácsi úgy gondolta, hogy ők majd elmesélik mindazt, amit talán ő nem fog tudni.
Az egész történetre rácsukta a dobozt, a hígítós üvegre, a tűecsetre, a pasztellkrétákra és az éppen népünk előtt szónokló Nagy Imrére.
Kiszédelgett a „konyháig”. Bokáig gázolva a latykban, elkapta a tegnap ottfelejtett borosüveget, és egy húzásra kiitta.
Mivel még a dohos éléskamrában sem talált több italt, felöltözött a maga tisztességéhez mérten, és elsietett a boltba, ahol Margitka mindig tisztelettel, jókedvvel üdvözölte. Zente bácsinak még azt sem kellett mondania, hogy a szokásost kéri, Margitka vágott neki fél kiló fehér kenyeret, csomagolt szalámit, meg felvágottat, berakott a szatyorba fél liter körtét meg két üveg bort. Zente bácsi megemelte a nem létező kalpagját, és kiegyeztek abban, hogy „hozzáírják a többihez”, ahogy immár második éve történik mindennap. De semmi probléma nem volt ezzel: a makettek egyszer el fognak készülni, és akkor aztán „minden rendbe jön”. Margitka meg őszintén megkedvelte a kis öreget, mert még ha foghíjasan is, de mindig mosolygott rá, és egyszer sem lépett be úgy a boltjába, hogy ne úriemberként viselkedjen.
*
Zente bácsi ugyanolyan másnaposan ébredt, mint egyébként. A vihar aznap érkezett tetőpontjára. Délre, mire ő magához tért, kint szinte leszakadt az a kevés megmaradt ég is.
Teljesen mezítláb ébredt föl, egy kicsit fogta a fejét, aztán fölült a matracon. Csöpp, csöpp…
Ki sem nyitotta a szemét, maga elé tartotta a kezeit, és várt. Várt, várt, néha erre, néha arra. Volt vagy tíz perc, mire érezte, hogy vállai kezdenek elfáradni. Ránézett kezeire: tökéletesen tartotta őket. Nem remegtek.
Először megijedt. „Valahogy így ijednék meg, ha nem saját magamat pillantanám meg a tükörben” – gondolta.
Új zoknikat húzott, kicsoszogott a konyhába: nyomban neki is állt lapátolni a vizet, de mire végzett, már az ötödik vödröt öntötte le a vécén. Ismét kitárta a kezeit: semmiféle reszketés. Fátyolos tekintettel nézte őket.
Szokatlan módon most nem nyitott be a dolgozószobába, pedig rengetegszer elszaladt mellette. A maradék bort nem kívánta, s ettől még jobban fellelkesült: végre ráismert régi önmagára.
Eszébe jutott, ha már újra régiek a kezei, ugyan mihez kezdhetne magával? „Tudod mit, öreg?” – csettintett, magához intézve a szavakat –, „kicserélem a fürdőszobában a villanyt!”
De még csak meg sem mosakodott, miután kipróbálta a működő égőt a tükör fölött.
Borítófotó: Darkroom
