Izsó Zita legújabb verseskötete, az Éjszakai földet érés kapcsán megbocsátásról, őszinte érzelmekről, gyászról és az elengedés nehézségeiről kérdeztük a költőt.
KULTer.hu: Az Éjszakai földet érés című kötetedben sokat írsz a magunknak történő megbocsátás fontosságáról. Különben „magánzárkában” végezzük. Neked is meg kellett bocsátanod magadnak?
Igen, a magunknak történő megbocsátást szerintem mindig gyakorolni kell. Persze az is fontos, hogy mások megbocsássanak nekünk, de ez egy ajándék, nem várhatjuk el senkitől, csak remélhetjük. Viszont előfordulhatnak olyan helyzetek is, amikor olyanok miatt keltenek lelkiismeret-furdalást bennünk, amik miatt nem kellene szégyenkeznünk, amik miatt nem kellene rossznak éreznünk magunkat. Sok alá-fölé rendeltségi viszonyban előfordulhat, talán leggyakrabban a szülő-gyermek kapcsolatban. Olyan helyzetekre gondolok, amikor elvárnak tőlünk valamit, de mi nem azt az utat választjuk, nem olyanok leszünk, amilyennek szeretnének látni minket. Ilyenkor nagyon nehéz megszabadulni a lelkiismeret-furdalástól, mert nem létezik feloldozás (tőlük legalábbis semmiképp sem kaphatjuk meg), csak ha elfogadjuk, hogy felnőtté váltunk.
KULTer.hu: A kapcsolatok ürességéről, a szeretetlenségről is írsz, arról, hogy nem figyelünk oda a másikra. Szerinted ennyire jellemző a társadalmunkra az őszinte érzelmek hiánya? A szövegek segíthetnek-e az odafigyelésben, nevelhetnek-e empátiára?
Nekem soha nem volt kifejezett célom az, hogy érzékenyítsek, bár persze utólag mindig örülök annak, ha valaki azt mondja, az én szövegeimnek köszönhetően értett meg valamit. Nem tudom, mennyire jellemző az őszinte érzelmek hiánya, inkább annak a veszélye merül fel szerintem, hogy
azért leszünk egyre részvétlenebbek, mert immunissá válunk a különböző tragédiákkal szemben.
A bulvár ugyanis kihasználja a tragédiákat, dömpingszerűen és rendkívül felszínesen mutatja meg a lehető legborzalmasabb eseteket, ennek köszönhetően kevésbé ráznak meg minket a tragédiák, és kevésbé fogunk odafigyelni a másikra.
KULTer.hu: Az előző köteteidben is jelen van a halál, az elengedés, egy szerettünk elvesztésének fájdalma. Az Éjszakai földet érésben sokat írsz a veszteségekről, egy otthon, egy gyermek vagy egy számunkra fontos ember hiányáról. Hogyan lehet az életünkből hirtelen eltűnt személyeket elengedni?
Az első, zsigeri válaszom erre az, hogy sehogy. Én sokáig tudatosan nem akartam elengedni a szeretteimet, mert úgy éreztem, azzal valamilyen módon elárulnám őket, egyszerűen nem akartam a világ létjogosultságát elismerni nélkülük. Azt hiszem, bármilyen bizarrul is hangzik, ehhez végeredményben jogom volt, és mindenkinek joga van, aki hasonló helyzetbe kerül.
A világ legnagyobb botránya a halál és a szenvedés, illetve az, hogy sokszor végig kell néznünk egymás halálát és egymás szenvedését.
Ha mindannyian egyszerre halnánk meg, akkor nem kellene átélnünk, de önző dolog erre akár gondolni is, nem? Lehet, hogy már ez is egy magyarázat, mert valószínűleg ez kell ahhoz, hogy teljesen oda tudjuk adni magunkat, mert nincs nagyobb áldozat annál, mintha valaki az életét adja a barátaiért.
KULTer.hu: Az utolsó című versedben olvashatunk egy háromszívű polipról, ami a kötet borítójára is rákerült.
A borító megtervezése során a kötet egyik központi szimbólumát szerettük volna használni. Az utolsó ciklus egyik versében szerepel a háromszívű polip, amihez egyébként két személyes élményem is kötődik.
Múlt nyáron Görögországban nyaraltunk, és partra sodort a tenger egy furcsa állatot, amiről azt hittük, polip.
Utólag kiderült, hogy egy tintahal volt, mindenesetre megpróbáltuk visszalökni, és a helyiek is segítettek, de mérsékelt lelkesedéssel. Ők valószínűleg nap mint nap találkoznak ilyesmivel. A másik megtapasztalás egy halálesethez kötődik, illetve ahhoz, hogy az ember az életére visszatekintve hogyan dolgozza fel, ha nem sikerült olyanná válni, amilyen szeretett volna lenni. „Azt kérdezi tőlünk, / miért nem volt neki is három szíve, / mint a polipoknak, / hátha akkor jobban tudott volna szeretni.”
KULTer.hu: Szegeden pár hete mutattad be a kötetedet, amelyet a két fős November Six zenekar kísért. Korábbi bemutatókon is volt már ilyen felállás, vagy ez különleges alkalom volt? Mit gondolsz, a zenei kíséret segíthette a versek befogadását a hallgatók számára?
A November Six zenekarral nagyon jól sikerült az együttműködés, pedig korábban nem ismertük egymás munkáit. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy egy testvérpárról van szó, és számomra is nagyon fontos a testvéremmel folytatott közös munka – színdarabokat szoktunk például együtt írni–, de ettől függetlenül is közel áll hozzám a zenéjük, és nagyon várom az első albumukat, ami hamarosan megjelenik.
Több zenésszel is felléptem már korábban, például a Musica Moraliával, a Sztojkával, a Duke Bluebearddel vagy DJ Pandával.
Mindegyik együttműködés sokat adott a szövegeimhez, így a jövőben is szívesen veszek részt hasonló, társművészeti esteken. Én eleinte tartottam attól, hogy milyen lehet zene mellett felolvasni. Nem csak az esetleges hangulati eltérések miatt, hanem azért is, mert a szövegeknek akkor is megvan a maguk ritmusa, ha nem kötött formában íródtak, és egy teljesen más ritmusú zene megzavarhatja az embert a felolvasásban. Később azonban volt néhány olyan tapasztalatom, ami meggyőzött arról, hogy sok esetben tényleg kiegészítheti és erősítheti egymást a kettő, és segítheti a hallgatót a befogadásban. Pont a November Sixszel közös estünk volt ilyen: a lányokkal ismeretlenül is annyira rá tudtunk hangolódni egymásra, hogy
teljes mértékben együtt szólaltunk meg, nem vált el egymástól a zene és a szöveg.
Sokan egyébként azt hitték, hogy próbáltunk előtte. Hasonlóan jól sikerült egyébként az együttműködés Hoppál Mihállyal a FISZ balatonfüredi rendezvényén, illetve DJ Pandával szintén volt már olyan élményem, amikor a zenéje kifejezetten segített abban, hogy még erősebben szóljon az adott szöveg.
KULTer.hu: Műfordítóként is dolgozol, számos nyelvről fordítod magyarra kortárs írók műveit. Hamarosan megjelenik a legújabb fordításod, Rafael Pinedo Plop című disztópiája. Számodra miért olyan zseniális ez a mű?
Mert egy nagyon brutális és kegyetlen világot mutat meg (olyan plasztikussággal, ami nagyon ritka), és még ebben a világban is van helye a szeretetnek. Így azt lehet mondani, hogy ez a rendkívül brutális, kegyetlen könyv tulajdonképp a humanizmus diadala egy olyan világban, amiben egyébként már egyáltalán nem értelmezhető ez a fogalom.
A borítófotót Bach Máté készítette.
