Körömvágás
Le kell vágni a körmét.
Ezt a fia is mondta.
Bejött a fia. Ide a kórházba. És szóvá tette. Hogy nincs levágva a körme. A kezén meg a lábán.
Ilyen a fia, mindig is ilyen volt. Ha valami nem tetszik neki, azt szóvá teszi. Már kisgyerekkorában is mindig megmondta őszintén, ha valami nem tetszett neki. És most is. És ez jó. Így legalább majd valaki végre levágja a körmét. A kezéről, meg a lábáról.
A felesége nem ilyen.
Nem olyan, mint a fia. Ezért is szereti a fiát. Jobban, mint a feleségét.
Korábban sok vitája volt a fiával. Kiabált is vele sokat. Ideges volt tőle. Különösen, amikor kamasz volt a fia. És lázadozott. Mára már megbánta, hogy akkoriban kiabált vele. És ezt a fia is tudja.
Most már nem veszekszik. Persze, nem is tud veszekedni. Csak fekszik, magatehetetlenül. Amióta agyvérzése volt. Az orvos is megmondta. Hogy agyvérzést kapott. És ő pontosan értette, hogy ezt mondja az orvos. Az orvos talán nem is sejti, hogy ő mindent ért. Minden szót megért. És az, hogy beszélni nem tud, nem akadályozza meg a megértésben. Ezt – talán – még az orvos sem tudja.
A baj az, hogy nem képes jelezni az orvosnak, meg senkinek sem. Vagy, pontosabban szólva, nem képes megfelelően jelezni. Mert a szemével még tud jelezni. A pillantásával. Ahogy a fia szemébe néz. A fia érti őt. Érti, hogy ő mindent ért. Mindent megért.
Ha a kezét meg tudná mozdítani. Vagy a lábát. Akkor jobb lenne. Minden jobb lenne. Ha mozdulni tudna. Magától. Akkor másképpen lenne. Akkor még lehetne boldog. Talán. Akkor még örülhetne annak, hogy találkozik a fiával.
Arról nem tehet, hogy nő a kezén a köröm. Meg a lábán. Hogy akkor is nő, ha nem tudja megmozdítani sem a kezét, sem a lábát. Arról nem tehet. És ezt a fia is tudja.
Nem is körmök már ezek. Hanem karmok. Kemények, hatalmasak. Igaza van a fiának. Le kell vágni ezeket a karmokat.
Jó érzés volt azt hallani a fiától, hogy azt mondta az anyjának, vagyis az ő feleségének, hogy „le kellene vágni a körmöket apa kezéről”. És látta, hogy odahívnak egy ápolónőt. És dugnak az ápolónő köpenyének a zsebébe kétezer forintot.
Bizony, kétezer forintot is megér az ő körme. Hogy levágja végre valaki.
Aztán hallotta, hogy az orvossal is beszélnek. Mármint a fia, meg a felesége. És az orvos azt mondja, hogy nincs remény. Hogy az állapotán már nem lehet javítani.
A fia akkor azt mondta az anyjának, vagyis az ő feleségének, hogy „vigyázni kellene apára”. Vagyis rá. És ez megint csak nagyon jólesett neki.
És ismét azt mondta a fia, hogy vágják le végre a körmét. Mert nagyon csúnya. Nagyon megnőtt a körme a kezén is, a lábán is. Ez annyira jólesett neki, hogy újra és újra eszébe jut. Mert ebből is látszik, hogy ő még fontos.
Fontos a családjának.
Azt is mondta a fia, hogy majd hazaviszik innen. A kórházból. Azt mondta egészen pontosan, hogy „meglátod, Apa, innen elviszünk. Nem lesz semmi baj. Mégiscsak a legjobb dolgod otthon lenne. Otthon, a szobádban, a gyönyörű íróasztalod közelében”. Ezt mondta a fia.
Csak erre tud gondolni.
Hogy majd egyszer bejön a fia, és elviszi innen. A kórházból. Az elfekvőből. És majd újra láthatja a szobáját. Meg azt az íróasztalt, amit annyira szeretett. Amit még az apjától örökölt. És amit a fia örököl majd tőle. Szeretné még egyszer látni. És ott feküdni azon az ágyon, az ágyán, az íróasztala közelében.
Most megint egyedül van. Elmentek a fia, meg a felesége. Meg az ápolónő is elment. Egyedül van. Néz maga elé. Nézi a semmit.
Nem szereti nézni a semmit.
Minden annyira csendes. És annyira hiányzik. A fia. Főleg a fia. Rossz, hogy annyira egyedül van.
Hallani jól hall. Ezt sem tudja az orvos. Talán a fia tudja. Hiszen beszél hozzá. Amikor itt van. Mindig mond valami érdekeset.
A múltkor is azt mondta a fia, hogy „gyógyulj meg, apa, mert választások lesznek, és minden szavazatra szükség van”. Ezt mondta a fia.
És közben megfogta a kezét.
Lépések. Hallja a lépéseket.
Az ápolónő az. Akinek a fia adott kétezer forintot. Hogy levágja a körmét. Az ápolónő az. Nem mosolyog. Nem is beszél hozzá.
Pedig szereti, ha beszélnek hozzá.
A kezében kisolló. Nyilván azért jött, hogy levágja a körmét. Talán azért jött.
Ha otthon lehetne, akkor talán a felesége vágná a körmét. Vagy a fia. És közben beszélne hozzá. Igen, akkor így lenne. Ha otthon lenne, ahol egykor.
Ahol egykor, valamikor, valamennyire még boldog is volt. Ott. Az otthonában.
A macska
Hogy honnan is jött az a macska, nem tudta megmondani.
Ott volt, és kész.
Amikor meglátta, zavarba jött. Aztán meg azt gondolta, hogy akkor talán nem lesz magányos.
Hogy most aztán van egy társa.
Már három éve él teljesen egyedül. Van, hogy napokig nem lát embert. Ha bemegy a faluba, vásárolni, akkor sem szól hozzá nagyon emberfia, meg miért is szólna. Megveszi a boltban azt, amire szüksége van, aztán megy isten hírével. Olykor-olykor kivesz egy kis pénzt az automatából.
Ennyi.
Három éve lakik abban az elhagyatott házban. Messze a falu szélétől. Korábban a városban lakott, egy társasház negyedik emeletén, de onnan el kellett jönnie. Ha marad, talán még vér is folyik.
Jobb volt onnan eljönni.
Egy távoli ismerőse javasolta, hogy költözzön abba a házba. Tudták róla, hogy nehezen kezelhető. Hogy vállalhatatlan. Ezt a szót, hogy vállalhatatlan, a volt felesége mondta. Egyszer, amikor még beszéltek egymással. Amikor még szóba álltak egymással.
Három éve végképp egyedül él. Reggel, amikor felkel, elkészíti magának a reggelit, beveszi a gyógyszerét, azt, ami lenyugtatja, amivel normális lehet. Az orvos azt mondta, ha rendszeresen, naponta beveszi azt a gyógyszert, nem lesz semmi baj. Nem tesz kárt magában, meg másokban sem.
Nyáron, vagy amikor még jó idő van, kiül a ház elé, és nézi a tájat. Néha lát rókát, vagy nyulat, őzet is. Embert soha.
Télen, vagy amikor hideg van, a reggeli után kimegy a fészerbe, fáért. Nagy halom hasított fa van a fészerben, még az előző lakó aprította valószínűleg, nem tudja pontosan, így találta a fészert, amikor ideköltözött. Így aztán nem kell mást tennie, összeszed egy ölre való hasított fát, viszi be, teszi a sparheltba. Papír van, gyufa van.
Aztán csak nézi, ahogy lobog a tűz.
Persze, még nyáron is kell neki a fa, mert csak így tud magának ebédet készíteni. Feltéve, ha akar valamit készíteni, mert sokszor csak valami hideget eszik, nincs nagy étvágya, minek annyit zabálni.
Meg a gyógyszernek is ez a mellékhatása. Hogy étvágytalan.
Aztán, ha mégis akar enni valami meleget, akkor a jégről elővesz egy kis húst, kisüti magának ebédre.
Délután iszik egy-két pohár bort. Csak mértékkel. A gyógyszer mellett nem lenne szabad, de az a kicsi nem árthat. Kell valami. Ami kis kikapcsolódást jelent. Az ital ellazít.
Tél volt, meg hó, amikor meglátta a macskát. Annak is már több mint egy éve. A fészerben. Kis, fekete macska. A mellső lábai között szívalakú fehér folt.
Hogy hogyan került a fészerbe az a macska, nem lehet azt tudni. De ott volt. És fázott is, vagy éhes volt, vagy talán félt, de mindenesetre nagyon remegett. Amikor rányitotta a fészer ajtaját.
Nem tudott mást tenni, felnyalábolta, bevitte a házba. A macska a sparhelt mellé húzódott, felugrott a sparhelt melletti hokedlire, mert ott van a legmelegebb, és a sárgás szemeivel nézte a tüzet. Akkor már nem remegett. Csak kurrogott magában. Alig hallhatóan, de kurrogott.
Így kezdődött a barátságuk.
Szokása lett a macskának, hogy éjjelente felmászik az ágyra, amikor ő már elaludt. Arra ébred éjszakánként, hogy valami meleg és puha melengeti a lábát.
Először ösztönösen lerúgta a macskát. Erre az csak nyávogott egy kicsit, sárga szeme világított az éjszakában, szinte szemrehányóan nézett. Aztán, amikor elaludt, akkor megint felmászott az ágyra.
Még a takaró alá is bemászott.
Végül megszokta. Hogy ott van a macska. Talán egy hétig is eltartott, de megszokta. Utána már hiányolta is, ha véletlenül nem volt éjjel az ágyban a macska. De mindig ott volt.
Mindig ott alszik vele az ágyban az a fekete macska.
Ritkán megy be a faluba, de azért hetente, kéthetente be kell mennie. Vásárolni. Leginkább csak azért. Meg pénzért, az automatához.
Most is ezt teszi, megy vásárolni.
A boltban van minden, ami kell. Vesz krumplit, húst, felvágottat. Meg aztán tejet is vesz.
– A kiscicának lesz? – kérdezi váratlanul a pénztárosnő.
Magas, festett vörös hajú, kövér asszony. Úgy negyven és ötven között.
Zavartan néz a pénztárosnőre. Nem válaszol.
Aztán, már a boltból az utcára lépve, arra gondol, hogy talán nem baj, ha tudnak a macskájáról.
Talán ebből még nem lehet baj.
Borítófotó: Irodalmi Jelen
