A hús-vér szótár
A nyelv nem a dolog megnevezésének eszközeként szerepel a tudat szótárában, hanem úgy jelenik meg immár, mint a megértés globális hálója. Mindenütt jelen. Akár a levegő. A szóhoz jutás és a szót értés közege. Mindvégig úton vagyunk a megértés felé. A beszélgetés: történés, ami olykor pislákol. Kialudt szellem, anyag. Tulajdonképpen a nyelv vezeti, mint moderátor a konferenciát, vagy mint narrátor a diskurzust, amikor tegnapi önmagunkkal találkozunk.
Diszkrepancia
A koncepció kisimul, a kéz szétszedi a betanult koreográfiát. A nyelv eljut a szájig, és összebújnak. A lehetetlen feltűnik, majd eltűnik. Egy ív marad utána. Ezt játssza a beszéd. A dialógus forrásában nyúlkál és kipiszkálja az értelmét a titoknak. Az intuíció egy védelmi rendszerként felügyeli a vizsgálatot.
Szubsztrátum
Széthullnak a felhők, a pára belemegy a földbe, és kipattan egy mag. A csíra áthatol a rögökön, és kiszúrja a kertre pottyant szappanbuborékot. Ezt érezni lehet. Lant és citera szól. A kórista lány. Elég, ha lehajol az öltöztető nő előtt, amikor belépek. Máris megvan az ihletés. Könyörtelen engedékenység. Ez volna a posztmodern. Hideg, súlytalan lebegés. Az alvás illúziója. Szétgombolt szirmok a testén. Puding és bárd. A pillanat-szappan lefogyása. Mágikus puttyogás. Szó-csészék.
A nappal megfagy
Iktatókönyv tartja össze a nappalokat. De a fény kifolyik a határozatok közül! Rezgő szőlőfürt csúszik az öledbe, miközben megvarrod a regényt. Vázák repednek a sötétben, ahogy zúg a gramofon. Minden általa lesz. Nélküle semmi nem lett, ami lett. Ige csinál frizurát a befogadásnak. Kacsint a hasonlat. Pennák, pónilovak között találja magát egy kinyitott, vizes esernyő. Leukoplaszt. A megbocsátás a sebbe nő. A vonaton vitatkozunk egy leközölt esszén. A beteljesedés nemcsak egy festmény. Fogalmak egymásnak feszítése. Mintha egy építész ábrázolná a szívbe gravírozott szimmetriát. Egy pillanatra föltűnik Isten precíz terve.
A modernitás gyökerei
Sötétség és sósság. Miért érezzük folyton ezt az ízt? Mert olyat hozunk létre, amikor írunk, ami nem létezik. Bergson szerint: „a tartalom a múltnak folytonos haladása, mely rágja a jelent és duzzad, ahogy előre mozog.” A jövő tulajdonképpen az egész. Az örökkévaló is jövőnek tűnik, pedig egy-egy falatot már kiharapott belőle a jelen. A mindenkori telés, elmúlás és tartózkodás ege. Az idő egészére mégsem tud reflektálni az elme. Csak egyetlen megfogható vagyona van, a múlt. Épp ezért illúziókat visz be a valóságba. Nem lehet megmunkálni, csak felhasználni, élni vele. De a szavak érinthetővé teszik a képzeletet.
Analógiák
Egy hegedűtokban fekszik az abszurd-groteszk totem. A felülmúlt alulra kerül. Mint a kifejeződés az ábrázolandóval szemben. Hirtelen felül a távozó lélek a másvilág küszöbén. És járni kezd. Kontinensek pörögnek fel, s szakadnak széjjel a virtuális sztrádán. A repülőtér egy mintázat a pillangó szárnyán. Szimbiózisok jönnek létre. A puritán most az expresszív vége. A monumentális romantikusként keresi a kenyerét. A pragmatikus és az utópikus színpompás egységében ott van a szertefoszlás esélye. Az értelem és az idő egymásnak esik. Élsz, s ez feljogosít a gondolkodásra. A reggel egy katedra. És velejéig boldog működés! Egy magnézium-lobbanás, és jön a megtartó eltűnés!
Borítófotó: Alex Stoddard
