Talán őrültségnek hat, hogy manapság valaki magánszínházat működtessen Magyarországon, de szerencsére mégis akadnak néhányan, akik számára nincs lehetetlen, sőt rengeteg munka, energia és pénz befektetése árán meg is valósítják, amit szeretnének. A Fém Arts & Café ráadásul nemcsak egy színház, hanem egy olyan összművészeti közösségi térré nőtte ki magát egy év alatt, ahol az irodalomnak, a képzőművészetnek, a zenének és a táncnak is helyet tudnak adni. Cziczó Attilával, a FÉM Színház egyik alapító tagjával beszélgettünk az indulás körülményeiről, tapasztalataikról, illetve jövőbeli terveikről.
KULTer.hu: 2018 októbere óta üzemeltek itt, hogyan értékeled az elmúlt egy évet?
Volt egy konkrét tervünk, ami nem valósult meg maradéktalanul, de nem miattunk. Szeptember elején úgy terveztük, hogy elindulunk a színházzal meg a kávézóval, és egy rendes évadot végigcsinálunk. Ehhez képest október végén tartottuk az első koncertet, de akkor még nem volt saját áramunk, hanem kölcsönáramot kaptunk a háztól. A kávézó akkor még nem is működhetett. Mire minden engedélyt megkaptunk, és minden bekötés megtörtént, már április közepe volt. Tehát addig úgy működtünk, hogy nem voltak meg a megfelelő feltételek hozzá. Gyakorlatilag ez az első évad arra volt jó, hogy egyre többen tudjanak rólunk, ismertséget szerezzünk, meg hogy belakjuk a helyet.
Ez egy tanulóévad volt, nem így terveztük, de ez lett belőle.
KULTer.hu: Ha már tanulóév volt az első évad, mi volt a legfontosabb tapasztalat?
A legfontosabb, hogy megtapasztaltuk a pénz hatalmát, azaz hogy pénz nélkül mit lehet és mit nem lehet csinálni. Ez teljesen átalakította a működésünket.
Már az indulásunknál keresztbe tett nekünk a TAO törvény. Mi önfenntartók vagyunk mint magánszínház, hitelből csináltuk ezt,
az összes ingatlanunk meg van terhelve. Tehát ezt nekünk valahogy vissza kell termelni, pénzt és kultúrát szeretnénk egyszerre csinálni, ami nagyon nagy ellentmondás. Állítólag erre Nyugat-Európában vannak jó példák, számtalan külföldivel beszélgettünk, viszont itt Magyarországon egyedül vagyunk ezzel az ötlettel. Fel se tudják fogni az emberek, főleg a színházi szakmán belül, hogy lehetünk ilyen őrültek.
Az volt a legfontosabb tapasztalás: kompromisszumokat kell kötni, hogy egyáltalán működni tudjunk,
és meg kell változtatni sok mindent, amit eredetileg elképzeltünk. Mi alapvetően egy szerzői színház vagyunk, én írom és rendezem a darabokat, és azt hittem, hogy ez lesz a fő irányvonal, de ez nem mehet. Egyrészt mert nem ismernek engem, másrészt nincs pénzünk arra, hogy sok előadást csináljunk. Tehát be kellett osztani, hogy mennyi az a minimális idő, amit magunkra tudunk fordítani: körülbelül egyharmad hónap. A másik kétharmadát a hónapnak meg kell töltenünk, ráadásul olyan produkciókkal meg programokkal, amikre eljönnek a nézők. Szerencsére egyre többen tudnak rólunk, akik később vissza is jönnek. Valamennyire tudjuk tartani az eredeti elképzelést, hogy csinálunk egy Cziczó Színházat, de itt, Magyarországon ez lehetetlen.
KULTer.hu: Ne mondd, hogy lehetetlen, hiszen itt vagytok, és működtök.
Igen, most is öt előadás van a repertoárunkban, és az idei évadban egyet biztos tudunk csinálni, de elképzelhető az is, hogy még plusz kettőt. Viszont ez csak úgy jöhet létre, ha találunk még mecénást, aki megtámogatja az előadást.
Nagyon nehéz odamenni vállalkozókhoz, hogy támogassanak egy színházat, bár vannak pozitív visszajelzések,
valószínű, hogy meg tudjuk csinálni. Akkor ez egy nagyon jó példa lesz másoknak is, hogy így is lehet színházat működtetni, szerintem úttörők vagyunk ebben. Ami nagyon fontos, hogy a munkabírásunk határtalan, enélkül nem menne.
KULTer.hu: Hogy áll fel a társulat? Úgy tudom, hogy vannak állandó tagjaitok, egy maréknyi ember és vendégművészek.
A társulatban összesen hárman vagyunk: Jendrics Anikó a társulatvezető meg a mindenes, dizájner és gazdasági vezető. Egy volt diákunk, Horváth Máté alapvetően a technikáért felel, miközben gondnok, ruhatáros, jegypénztáros, technikus egy személyben, plusz néha még színészkedik is. És vagyok én, aki a művészeti arculatot alakítom.
KULTer.hu: Aki rendez, színészkedik…
Írok, zenélek, egyedül WC-t nem takarítok. Tehát mi vagyunk hárman. Állandó társulati tagként egyedül Andai Katit lehetne mondani. Ő tíz éve nagyon sok előadásunkban szerepelt, és most is három produkcióban benne van, már tervezzük a következőt, amiben szintén benne lesz, tehát ő egy állandó színészem. Rajta kívül talán négy-öt színész van, akik többször játszottak már nálunk, és akikkel a jövőben is tervezünk együtt dolgozni.
Ez a mag, körülbelül tízen vagyunk, és egyébként színészeket szerződtetünk egy-egy előadásra.
Olyankor abszolút a szerepre keresünk művészeket. Az lehet akár egy Kossuth-díjas vagy akár egy éppen most végzett színinövendék is.
KULTer.hu: Mint befogadószínház hogy működtök? Honnan, milyen előadásokat hoztok?
A tavalyi évadot úgy csináltuk végig, hogy meghirdettük: van ez a hely, lehet ide jönni koncertezni, kiállítást rendezni és színházban játszani, ezzel a hárommal kezdtünk, és gyakorlatilag mindenkit befogadtunk. Ez is nagyon tanulságos volt, hiszen kipróbáltuk, hogy mi az, amit a közönségünk szeret, mi az, ami nekünk is tetszik, és mi az, ami hoz is a konyhára. Most már elkezdtünk válogatni, próbálunk egy olyan arculatot kialakítani, ami alapvetően rólunk szól, és ahhoz próbáljuk igazítani a programjainkat. Szeretnénk minőséget, változatosságot idehozni.
Az, hogy Kornis Mihály vagy Várady Szabolcs nálunk megjelent, az akkora pluszt jelentett nézettségben, hogy el se akartuk hinni.
KULTer.hu: Hogy kerültetek kapcsolatba Kornis Mihállyal?
Tavaly tavasszal azt találtuk ki, hogy megkeresünk híres embereket, akik azzal támogatnak minket, hogy eljönnek ide viszonylag olcsón fellépni, és az ő nevük azt jelzi, hogy ez egy jó hely, aztán majd viszik tovább a hírünket. Bornai Tibor jelentkezett – vele régóta szerettem volna már együtt dolgozni –, és Kornis Mihály, őt nem is kerestük, csak valahogy az ügynökén keresztül eljutott hozzá az információ.
Lejött, nagyon megtetszett neki ez a hely, egyből a magáénak érezte, és kitalálta, hogy az irodalomnak itt helyet kell adni, úgy, mint a Nyitott Műhelyben.
Rajta keresztül jutottunk el Várady Szabolcshoz, így indult el egy irodalmi pódiumsorozat. Mihálynak az a terve, hogy felolvasná itt a drámáit. Ő most a pályájának lezárására készül, ír egy regényt, amit addig ír, amíg él, és csinál egy felolvasószínházat, ahol felolvassa a kedvenc drámáit. Ezekhez talált színésznőket: Csákányi Esztert, Molnár Piroskát valamint Eszenyi Enikőt. Ennek apropóján
Bezerédi Zoltán is megkeresett minket, hogy a régi színházunkban futott sorozatot, a Bagatellt és az Esterházy estet itt is játszani szeretné,
ezek napokon belül teltházas előadások lettek. Aztán Kornis Mihállyal indul egy szabadegyetem vagy előadássorozat a pódiumon, amikor gyakorlatilag beszélgetni fog az emberekkel. Lesznek könyvbemutatók, abból már tavaly csináltunk kettőt, és azóta egyre több kiadó keresett meg minket, hogyha lesznek szabad időpontok, akkor hoznának ide bemutatókat. Kibővült a repertoár, a színház, zene, képzőművészet mellé az irodalom is betársult, így egyre jobban összművészeti hellyé válunk, sőt, most már lesznek táncos előadásaink is. Sajnos mozi még nincs, mert hiányoznak hozzá a legmegfelelőbb technikai feltételek.
KULTer.hu: Mi az ars poeticátok, irányelvetek?
Nekünk volt egy kis kamaraszínházunk a VIII. kerületben, ahol kortárs, illetve nagyon aktuális témájú darabokat játszottunk, és a nézők szerettek ezeken elgondolkodni. Ráadásul a színészek is ott maradtak előadás után, úgyhogy elkezdtünk ezekről közösen beszélgetni. Amikor kitaláltuk, hogy mi a belvárosba költözünk, akkor fontos volt számunkra, hogy a színház mellé csináljunk egy kávézót, ahol majd a nézőkkel beszélgethetünk, hogy
az alkotók és nézők együtt gondolkodhassanak a látottakon, ne válassza el őket egymástól a színpad és a nézőtér közötti láthatatlan fal.
KULTer.hu: Olvastam is rólatok, hogy hidat szeretnétek építeni a nézők és a művészek között.
Igen, így van, ahogy mondod. Kevesen mondják ki, de szerintem a művészet két dolog miatt van, egyrészt azért, hogy az alkotás örömét kiélje az alkotó, másrészt hogy a befogadók szeressék, amit csinál. Nagyon fontosnak tartom ezt a kapcsolatot. Egy szakmabeli kritikus egész másképp nézi az előadást, de érdekes meghallgatni a nézőt is, és nagyon inspiráló gondolatokat szoktunk tőlük hallani. Olyan előadásokat keresünk, ami után a néző azt gondolja, hogy itt kell maradni, és meg kell beszélni, ráadásul nem egyedül kell átgondolnia az egészet, hanem közösségben.
KULTer.hu: Szerinted egy színháznak mennyire kell aktuális közéleti kérdésekkel, problémákkal foglalkozni?
Megkerülhetetlen. Én csak azzal tudok dolgozni, ami körülöttem történik, az emberekkel, az életekkel. Arról tudok írni, amit megtapasztalok. Mindig úgy írok, hogy közben szól valami zene, vagy beszélgetnek körülöttem, és van, hogy egyből beleírom azt, amit hallok. A politika nem érdekel, abból nem lehet jó színházat csinálni, az már önmagában is egy színház.
Ami engem leginkább foglalkoztat, az a család – annak szerkezete, felépítése, ahogy mostanában átalakul.
A névadó előadásunk, a Fém is egy fiatal párról szól, akiknek az élete két irányba mozdul el és két síkon mozog: az egyiken nem lesz gyerekük és nagyon híresek lesznek, de nem jó az életük, mert hiányzik nekik a gyerek. A másik idősíkon meg gyereket vállalnak, ám hétköznapiak maradnak, és a gyereket okolják azért, hogy nem lettek sikeresek. Ezt alapvetően egy vígjátéknak írtam, de nagyon meg tudnak rendülni a nézők, főleg a korosztályombeliek.
KULTer.hu: Függetlenként mit szólsz a színházi élet jelenlegi megosztottságához?
Alapvetően nem tartom igazságos dolognak a társulati rendszert, hogy vannak fix társulatok, és az állam erre rengeteg pénzt áldoz. Nem tetszik, hogy nem adják a lehetőséget a néző kezébe, hogy ő válasszon, hanem ezt a közönség feje fölött eldöntik, hogy kinek adnak pénzt. Ráadásul ez nagyon leköti a színészeket, nincs piac, nagyon zárt az egész rendszer. Aki benne van, az benne akar maradni, mert kényelmes.
Szerintem, amit Pintér Béla csinál, az egy korrekt dolog, még ha elég megosztó is.
Összehoz egy társulatot arra, amit ő szeret csinálni, és nem kell megfelelnie senkinek. Több ilyen kellene. Nem az, hogy van egy épület, ahova beteszi a seggét egy társulat és ott azt csinál, amit akar vagy amit megmondanak neki. Fiatalon a pályámat Párizsban kezdtem, ott ilyen nincs. Vannak színházak, vannak helyek, amiket megkapnak bizonyos csapatok egy alkalomra, és ha nem tudnak vele mit kezdeni, akkor jön a következő. Vagy ott van a Birdman című film, sokan látták, az kristálytisztán megmutatja, milyen a színházi világ Nyugaton.
A színház egy közös felelősség, és a színész ugyanúgy mindenért felel.
Nálunk is volt olyan színész, aki előadás után ledobta a jelmezét és utána hazament. De nálunk ilyet nem lehet! A színész minimum egy helyre teszi a jelmezeit, és vigyáz rá, mert tudja, hogy nekünk nincs kellékesre vagy öltöztetőre pénzünk. Ha Bezerédi Zoltán vagy Márton András ezt meg tudta csinálni, akkor mindenki más is.
KULTer.hu: Október 29-én lesz egyéves a FÉM. Mit terveztek arra a napra?
Amikor leírtam azt a dátumot, akkor vettem észre, hogy nálunk már két hónapja tart majd az évad, mire egyévesek leszünk, tehát két hónapot tavaly elvesztettünk. Mi arra az estére azt tervezzük, hogy mindenki, aki nálunk fellépett, az valamilyen kis produkcióval vagy élménybeszámolóval mesélje el, hogy milyen volt itt.
Egy baráti közösséget szeretnénk elhívni, akik majd arról beszélnek, hogy milyen volt megismerni és belakni a FÉM-et.
KULTer.hu: Ha nem lennének anyagi korlátai, és bármit megvalósíthatnál itt a színházban, akkor milyen lenne a FÉM lehető legjobb verziója?
Vannak még terek, amiken lehetne alakítani, a bejárat, a lépcső, amiket mindenképp szeretnénk még színesebbé tenni. A technikára is ráférne a fejlesztés, bár így is nagyon jó. Alkalmazottakat mindenképp vennénk fel, szerintem néhány ember még kellene, aki folyamatosan itt dolgozik: pultos, pincér, könyvelő, marketinges. Amikor vége van az előadásnak, és a nézők jönnek ki a kávézóba, néha olyan fáradtak vagyunk, mire oda jutunk, hogy alig állunk a lábunkon, sokkal jobb lenne felszabadultan beszélgetni velük a darabról. Az lenne a legideálisabb, ha kizárólag ezzel kellene foglalkozni: színházat csinálni, kulturális programokat tartani, és lenne mögöttünk egy stáb, aki minden mást intéz. Bár az az igazság, hogy nagyon szeretek a sűrűjében lenni, élvezem, amit csinálok.
