„Befonnak egyszer téged is / valami pompás koszorúba” – kezdi Kányádi Sándor a Halottak napja Bécsben című versét. Már hosszú évek óta mindig ez az első vers, ami a halál témakörével kapcsolatban eszembe jut. Így volt ez a Jamriskó Tamás és alkotótársai által készített Szekvenciák című, audiovizuális mash-up nézése-hallgatása közben is. A performansz fontos, gyakorta tabunak számító témákhoz nyúl, és mindezt oly módon teszi, hogy nem tereli a befogadót egy általa valósnak vélt mezsgyére. Meghagyja gondolataink, érzéseink belső szabadságát: hangok, képek, színek, zenék és versek kavalkádján át vezet minket valahová, ahol mindenki saját válaszait adhatja meg a legelementárisabb emberi kérdésekre.
Ilyen lehet egy haláltánc. Ez volt az első gondolatom, amikor végignéztem a Szekvenciákat. Kavargó, változó ritmusú, sokszereplős, mégis magára hagyatott, sötét színekkel megfestett, de helyenként megvilágló, végtelenbe vezető lüktetés. Amikor mindent elsodor a vég, és mégis van valami világosság, valami megmagyarázhatatlan optimizmus, ami az egésznek pozitív kicsengést ad.
Honnan jövünk és mi dolgunk a világban? Mi végre vagyunk itt? És valóban egyszer csak mindennek vége lesz, és semmi nincs tovább?
Csillagok leszünk vagy valahol a mélyben kötünk ki? Vallhatjuk-e mi is – miként Kányádi teszi egy másik versben –, hogy van valaki, aki oltja s gyújtja csillagunkat? Vagy csak a reménytelen sötétség marad? Kit ne foglalkoztatnának ezek a kérdések, melyekre életünk végéig keressük a válaszokat. És azután, amikor megismerjük a feleleteket, már nincs módunkban azokat elmondani az itt maradóknak.
Mindössze világképünk, hitünk, tanult és tapasztalt dolgaink állnak rendelkezésünkre ahhoz, hogy valamifajta választ adjunk magunknak ezekre a kínzó kérdésekre.
A Szekvenciákat hallgatva először attól féltem, hogy Jamriskó Tamásék valami nagyon sötét és aggasztó utazásra hívnak, de az első negyed óra eltelte után már kíváncsian tartottam velük a közös elmélkedésre.
Alkotásukat csak úgy érdemes nézni és hallgatni, ha hajlandóak vagyunk felülni arra a vonatra, amelyre a csapat jegyet váltott nekünk is.
És ezt nyugodtan megtehetjük, hiszen nem maradunk útitársak nélkül. Nem kell azonban aggódnunk, ők nem olyan útitársak, akik ránk akaszkodnak és zavaró fecsegéssel, fölösleges hangoskodással zavarva meg utunk. Bár ők is helyet foglalnak a vagonunkban, de csak – szabadságot, helyet és teret hagyva nekünk – segítségünkre vannak abban, hogy egy-egy fontosabb útkereszteződést elérve merre is menjünk tovább. Kellemes hangjuk útjelző táblaként szolgál, és olyan irodalmi részleteket mondanak el, amelyek bár ismerősek lehetnek olvasmányainkból, a zenei aláfestésekkel együtt biztosan egészen más megvilágításba kerülnek. S ha éppen nem ismerősek a részletek, arra késztetnek minket, hogy majd a közös utazás végén – a vonatról leszállva – mindezeknek utánanézzünk. Jegyzetfüzetre nem lesz szükségünk, mert olyan hatásosan választják a szövegekhez a zenéket, hogy ezek segítségével még inkább megmarad bennünk az adott irodalmi részlet.
Útitársaink nem szavalnak, hanem a hétköznapi beszéd szintjén mondanak verset, és ez segítségünkre van a teljes elmélyedéshez.
És hoztak magukkal még valakit, akit egy-egy pillanatra felmutatnak, emlékeztetnek rá. Ő Jézus, akit időnként megidéznek a szövegekkel, nem is mindig konkrétan, előfordul, hogy csak utalnak rá. De tudjuk, érezzük fényt és reményt adó jelenlétét. Mindezt nagyon szép eszközökkel, szintén a zenével harmóniában teszik. Időnként kilépve a zene és irodalom világából, közös elképzelt vonatunk büfékocsijából még filmelemeket is hoznak, például amikor megidézik Chaplint vagy a BBC híradójának fanfárjait. Nem titkolják, hogy katarzisszilánkokat helyeztek el közös utunk során, ránk bízva, megtaláljuk-e és átéljük-e ezeket.
Egy ponton nagyon erősen behúz minket a világ zavarodottsága, káosza, de a vonatunk még mindig robog,
amikor egy gyönyörű, nyugodt csillagos eget ábrázoló kép megérkeztével megpihenhetünk. Számomra az ezt követő percekben történt meg igazán a katarzis, amikor ez a fiatal csapat csupán képpel és az elmondott szövegekkel el tudta érni, hogy azt érezzem, a vonat most megállt, egy mezőn kiszálltunk és közösen nézzük ezt a csodálatos látványt. Itt vannak mindannyian, hiszen mindegyikük: Vincze Kata, Őri Soma, Hódi Virág, Bánhidi Bálint és Megyesi Bernadett is megszólal, és a mondanivalójukhoz kapcsolódó,
fontos irodalmi művek olyan részleteit használják, amelyek az élet legalapvetőbb kérdéseivel foglalkoznak.
Szeretnék itt maradni velük, hallgatni őket, és akkor átérzem a kiválasztott kevesek közé tartozás különlegességét, melyről beszélnek.
Hiszen szerencsések vagyunk, mert élhetünk, bár mindannyian tudjuk, végünk elkerülhetetlen. És szeretnék megszólalni én is, és elmondani nekik az írás elején említett Kányádi-vers záró sorait, mely olyan jól rímel mindarra, amelyről ők beszélnek: „Utána már semmi sem következhet / csak a lebegés olyan szegényen / akár egy hidrogénatom / de megkísérthet még a félsz / ha netán eszükbe jutna / elvenni az egyetlen megmaradt / elektronunkat is / / így legalább / megvolna még a remény a tíz-húsz / milliárd évnyi jövendőbe vethető / hit a feltámadásra / vagy valami ahhoz hasonlóra”.
Ha azt hinnénk, itt véget ért közös utazásunk, nem lesz igazunk, mert továbbmegyünk velük még egy megállót, és külön piros pont jár Jamriskó Tamásnak azért, ahogyan visszahozza utazásunkba Pilinszky már többször elhangzott, Harmadnapon című versét, és nem tesz többet annál, mint hogy hangjával egy kérdőjelet rajzol a vers közepére. Valóban, felzeng-e majd a világ?
Itt van az egész elmúlással kapcsolatos bizonytalanságunk egyetlen fricskában, rendkívül érzékletesen.
Erre erősít rá a továbbiakban a Sonne Hagal zenekar Ragnarök című dalának lelket megérintő zenéje, amely számomra mégis a kincstári optimizmust hozta el. Igen, kell lennie valaminek utána is, ha átlépünk abba a bizonyos létállapotba, melyről nem sokat tudunk, és inkább félelemmel tölt el minket egész életünk során. Engedjük meg ennek a különleges projektnek, hogy gondolkodni hívjon minket közös nagy kérdéseinkről!
A Szekvenciák nyáron a Művészetek Völgyében és Fekete Zaj Fesztiválon volt látható, legközelebb október 24-én a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tekinthetik meg az érdeklődők.
Szekvenciák, Fekete Zaj Fesztivál, Mátra – Sástó, 2019. augusztus 16–17.
A képek forrása a Szekvenciák Facebook-oldala.
