Határok nélküli
Mikor elindulunk,
alattunk friss pázsit,
hallgatag mezők
vagy épp a Boráros téri park
lombrengetege.
Bokrok hangtompítói közt
hangtalan ásít a szegénység.
És rongyos, agyonszabott
ruhákba bújva megunt életek
róják köreik,
egyetlen szál cigarettát, ha találnak.
Mikor elindulunk,
végnapjait éli a nappali város,
és határok nélküli
égbolt nehezedik a
keskeny utcák szűk folyosóira.
Nyáresti szél kaptat fel
az üres irodák steril árbocaira,
kapaszkodik
ormótlan hajóorrokba.
Az elsötétülő Duna kisimul,
ránctalan lesz és kövér.
A turistákat nem érdekli,
hogy megtéveszti őket
az elemek lágysága,
teli torokból akarnak üvölteni.
Mi ekkor indulunk,
a túlpartról
halljuk a zenét.
Mikor remeg
várakozás,
szelíd és pontos,
dühös és engedetlen,
makacs kényszerűség
horizontok híján,
kikötő a semmibe,
várakozás,
a betépett bőr
fáj így, a tövig
rágott ujjak
bizseregnek,
mintha a nevünket
hallanánk, köszönünk
egy idegennek,
várakozás,
a kocsonyás
merengés,
az ostobaság,
parttalanok esélye,
gyávaság, érkezés-
és távozáskísérlet
egyszerre,
ez a várakozás,
mert mi másunk van,
mint időnk, mindig az
összefésült, a partikuláris,
a vakolatpergető,
hidakat néző,
üres percek, kis
lépések, megingások,
mikor a szél
fúj, az eső
remeg.
Borítófotó: Wikipedia
