Végül minden jóra fordul
A mozdonyvezető hosszabb időt otthon töltött egy makacs, lassan javuló betegség okán. Néhány hónapig nem tudta vezetni a nemzetközi személyvonatot. Gyakran maradt egyedül a vidéki házban, amikor a család nem volt otthon: a gyerekek iskolában, felesége az irodában. Mondta is sokszor a nő, hogy édesem, aki harminc éve folyamatosan úton van, annak néha kell egy kis pihenő. Ilyenkor kacéran kacsintott. Amikor a mozdonyvezető egyedül volt, sokat szorongott a betegsége miatt, akkor még nem tudta, hogy meg fog gyógyulni, és ha nem is ugyanolyan élete lesz, mint a betegség előtt, de mégis csak teljes életet fog majd élni. Valahogy mindig benne volt az érzés a szívében, hogy végül minden jóra fordul.
Eddigi életében ha stressz érte, váratlan helyzet, vagy valami olyasmi történt vele, ami kizökkentette a komfortzónájából, mindig szétterült benne ez a puha, édes érzés, hogy végül minden jóra fordul. A szívtájékról indult, aztán lassan, langyosan kúszott szét, teljesen átjárta, mint ahogy lassan felmelegednek a téli személyvonat otthonos kabinjai is. Ez legtöbbször nem jutott el a tudatáig, egyszerű megérzés volt. Nem olyan súlyú vaskos és terhes gondolat, mint egy ukrán tehervonat, hanem mint egy lap a menetrendben. Mert a menetrend a lényeg, anélkül összevissza közlekednének a nagy büdös vas- és olajszagú szerelvények. Az emberi sorsok is ilyenek, van egy nagy, régi menetrendje az életeknek.
Egyik éjjel a mozdonyvezető felesége meglepetést vitt a lakásba. Egy elárvult rigófiókát. Miközben a családi ház kovácsoltvas kiskapuját ellenőrizte, hogy be van-e zárva, különös hangra lett figyelmes a terasz felől. A kutyájuk játszott valamivel. Látni nem látta a madarat, csak hallotta a vékony, kétségbeesett csipegést. Odalépett a kutyához, leguggolt, hogy lássa, mivel játszik a házőrző. Ekkor pillantotta meg az apró, törékeny testet. Markába tette a kutyanyálas madarat és bevitte a konyhába. A lámpa fényénél derült ki: egy szinte még csupasz rigófiókát talált. A kismadár talán pár napos lehetett, még a szemeit sem nyitotta ki. Szerencsére az ijedtségen kívül nem esett komoly baja. Mint egy kissé csúnyácska angyal, akit már mindjárt az elején megrágott és kiköpött az élet, gondolta a nő, ahogy a tenyerében pihegő, széttárt szárnyú madarat nézte. A bordák aprócska kosarát, ahogy a szapora lélegzéstől fel-le járt. Tenyerébe vette, majd megmutatta a hálóban olvasó férjének. A férfit meglepte az éjjeli vendég, elcsodálkozott. Felült az ágyban, kezébe vette a csöpp kis madárkát.
Másnap, mivel egyedül volt otthon, sokat nézte a rigófiókát. A kismadár egy madármentéssel foglalkozó ismerősük tanácsainak köszönhetően szakszerű ellátásban részesült. Az utcában lakó alkoholista biztonsági őr nő is értesült az új családtagról, délelőtt már rázta is a kaput, véreres szemekkel kántálta, hogy úgyis megdöglik a kisrigó, felesleges időpazarlás gondoskodni róla. Valójában persze csupán annyi volt a baja az alkoholista biztonsági őr nőnek, hogy a szomszédban történt valami esemény, ami felélénkítette a család életét. Gyűlölte, ha az utcában bármelyik család élete felélénkül, mivel az ő élete évtizedek óta nem mozdul: egy langyos mocsárban él, aminek a felszínén borosüvegek és szolgálati beosztások lebegnek. Ebben a mocsárban próbál haladni, fix pont csupán a következő borosüveg és a következő 24-48 órás beosztás a telepen. A borhoz máriatövis kapszulákat szed, mert az szerinte megvédi a májat. A patikában elnéző mosollyal adják ki neki hetente a több doboznyi kapszulát. Amitől persze hasmenése van, így hasmenésre is nagy mennyiségben szed gyógyszert. Ezektől persze rosszul alszik, így mindezek mellett kénytelen altatókon élni.
A mozdonyvezető, miközben nézte az alvó kisrigót, gyakran gondolt arra, hogy miről álmodhat egy ilyen pici madárka. Az álmokról azt olvasta valahol, hogy azok a hétköznapok tapasztalataiból, azok mintegy hulladékaiból tevődnek és állnak össze azzá a zavaros, filmszerű élménnyé, ami éjjel játszódik le a fejünkben. Ha ez így van, gondolta a mozdonyvezető, akkor egy ilyen pici lélek, mint ez a rigófióka, miről álmodhat? Ő, aki néhány napja él csupán. Talán a csillagokról, gondolta a férfi, ahonnan származik. És ahonnan végeredményben mindannyian származunk, a csillagok közül. A csillagokról álmodik a kisrigó, a világűr illatáról. Arról a békés, csendes áradásról, ahogy végigzúg az Ige a galaxisok között. Nem álmodhat másról, hiszen olyan fiatal, hogy még a földi világot nem látta, nem láthatta, nincsenek tapasztalatai a földi létről, gondolta hunyorogva a férfi. Kiszolgáltatott ennek a világnak. Szinte csak a mozdonyvezető puha tenyerét ismeri és arról a nagy puha tenyérről álmodik, ami hordoz mindannyiunkat, csillagokat készít, vagy kapcsol le. A mozdonyvezető szelíd tekintettel figyelte, ahogy a kis test békésen alszik, annyira áthatja a csöppnyi lényt a végül minden jóra fordul érzés, hogy ez egészen meghatotta a férfit. Úgy gondoskodott róla, mint egy gyerekről, gügyögött, beszélt hozzá etetés közben. Csipikének nevezték el. Csipike két óránként jelzett, ha megéhezett, hangja egyre bátrabbá vált, csipogása bejárta az egész házat ilyenkor. A gondoskodás ellenére (az utcabeli alkoholista biztonsági őr nő nagy megelégedésére) a kismadár másnapra elpusztult. Madármentéssel foglalkozó ismerősük szerint már akkor beteg lehetett, amikor megtalálta a kutyánál, a madáranya nem véletlenül szokott szelektálni a fiókák közül, mondta a madármentő lány kedves hangon a telefonba. Csipike visszatért oda, ahonnét érkezett, gondolta a mozdonyvezető, a régi, bölcs égi szárnyasok közé. Oda, ahol végül tényleg minden jóra fordul. Éjjel eltemették Csipikét a közeli parkban, miközben az apró sírt ásták, a férfi felnézett az égre. A telihold elé felhő kúszott, mint egy lassan gördülő mennyei tehervonat, ami tele van apró, halott madarak álmaival.
Borítófotó: Busy.org
