Vitán felül az elmúlt évek egyik legerősebb kínálatából válogathattak a nézők az idén 76. alkalommal megrendezett Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon. Amellett, hogy igazi A-listás hollywoodi sztárok vonultak ismét a vörös szőnyegen, a mellékszekciók filmjei is jócskán tartogattak meglepetéseket.
Szerda estétől szombat estével bezárólag 16 filmre sikerült beülnünk az impozáns helyszínen megrendezett mustrán, a 16-ból 13-szor elégedetten állhattunk fel a stáblista legördülésekor.
Még a kevésbé emlékezetes darabok is képesek voltak valami olyat nyújtani, amiért megérte végignézni őket.
Persze arra is rá kellett jönnünk, hogy a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon mozgóképet fogyasztani önmagában különleges, maradandó élmény, de bizonyosan nem csak a menő helyszín, a gyönyörű vetítőtermek és a sztárdömpinggel járó csillogás okán élveztük az elénk kerülő alkotásokat.
Napsugár (Sole)
Operatőri Oscar-díjat Pohárnok Gergelynek! Carlo Sironi filmje ugyanis elsősorban az ő elképesztő teljesítménye miatt lesz maradandó élmény. Persze a páratlan operatőri munka önmagában nem sokat érne, ha nem lenne mögötte egy okosan megválasztott szimbólumokkal dolgozó, érzékeny filmnyelv. Szerencsére a Soléban ez is adott: a szerencsejáték-függő Ermanno (Claudio Segaluscio) családi nyomásra apaszerepbe kényszerül, nagybátyja és az ő felesége ugyanis megveszik egy lengyel származású várandós lány, Lena (Sandra Drzymalska) születendő gyermekét. Lenának és Ermannónak így csak annyi a dolga, hogy eljátsszák a boldog családot, majd a végén, mintegy a szociális rendszert kicselezve, örökbe adják a gyereket a fiú rokonainak. A Sole alaphelyzete a Virágvölgyre emlékeztethet: itt is egy látszatidill bontakozik ki, és bár Lena és Ermanno között, Csuja László hőseivel ellentétben valóban szoros kötelék szövődik, Sironi időről időre emlékeztet arra, hogy egy ilyen hazugságra nem lehet családot építeni. A film mesterien megrajzolt narratív íve így azt az utat követi végig, ahogy
a kényszerből összehozott párban az újszülött Sole érkezésének hatására felébrednek a szülői ösztönök.
Sironi a legapróbb cselekvések szinte jelzésszerű megmutatásával érzékelteti az egymásra találást, a kötődés kialakulását vagy épp a gyerekért vívott bizarr játszmák természetét, miközben Pohárnok Gergely egy egyszerű vágóképet is olyan stílusosan komponál meg, hogy az párját ritkítja. A 4:3-ra húzott képarány sem pozőrködés, remek választás egy ilyen beszűkült, kilátástalan világ megjelenítésére.
Nekünk, magyaroknak is van Łukasz Żalunk: Pohárnok Gergelynek hívják!
Ad Astra – Út a csillagokba
Az eddig leginkább tisztes iparosként működő James Gray megpróbálta elkészíteni a maga 2001: Űrodüsszeiáját (vagy az egyébként egyöntetűen lelkes nemzetközi kritikák szerint a saját Solarisát) Brad Pitt főszereplésével, ám vállalkozása sajnos a legtöbb tekintetben zátonyra futott. Azt azért nehéz elvitatni, hogy az Ad Astra első tizenöt perce vetekszik például a Gravitáció szintén emlékezetes nyitányával.
A közeli jövőben járunk, az emberiség a világűr meghódítására törekszik,
Roy McBride (Pitt) pedig egy hatalmas, a Föld felszínéről a sztratoszférába nyúló adótoronyban dolgozik. Egy nap azonban rejtélyes lökéshullámok rázzák meg a Földet, a rövidzárlatok következtében sokan meghalnak, többek között majdnem McBride is. A globális elektromos impulzusokkal kapcsolatban képbe kerül Roy régóta halottnak hit apja, így a híresen halvérű (pulzusa sosem emelkedik 80 fölé, akkor sem, ha épp szabadon zuhan az adótoronyból a földfelszín felé) asztronauta a Neptunusz felé veszi az irányt, hogy megszüntesse az emberiségre veszélyes problémát és nem mellesleg kiderítse, mi a helyzet harminc éve nem látott édesapával.
Az Ad Astra tehát küldetés alapú narratíva szerint működik és elsősorban egyfajta űrroadmovie-ként funkcionál:
a feleslegesen hosszú kétórás filmidő alatt McBride megjárja a Marsot, vészjelzést adó űrhajók legénységét próbálja megmenteni és Mad Max-szerű autósüldözésbe keveredik a Holdon. Gray filmjének kétségkívül megvannak a maga pillanatai, amikor az egyébként javarészt tisztességesen összerakott látvány (bár a film így is elbújhat például a 2001: Űrodüsszeia mellett) hatékonyan szolgálja ki az apa-fiú egymásra találásra felhúzott történetet, ám sajnos a legtöbbször rossz ütemben kijátszott fordulatok, valamint a felszínes pszichologizálás és filozofálgatás mögött húzódó méretes üresjáratok megtörik a dinamikát és
egy idő után egyszerűen unalmassá válnak McBride érezhetően epikusnak szánt űrbéli kalandjai.
A film előrángatja Liv Tylert flashbackek formájában, Tommy Lee Jones pedig az apa szerepében áll helyt, azonban Gray sem az exférj-exfeleség, sem az apa-fia kapcsolatot illetően nem tud mélyre ásni, sőt, Liv Tyler karaktere akár teljesen kihagyható is lett volna. Brad Pitt azért szokásához híven remek teljesítményt nyújt, feltölti élettel az egyébként nem kimondottan árnyalt karaktert. Főképp neki és Gray néhány ügyes rendezői megoldásának köszönhetően pár jelenet egészen jól működik, ám az Ad Astra semmi olyat nem tud mondani a kozmikus magányról, amit a Gravitáció, a Csillagok között vagy a Hold ne mondott volna el a közelmúltban. Embert próbáló feladat végignézni a filmet, és nem segít az élményen az a frusztráció sem, hogy egy tehetségesebb rendező ebből a sztoriból tényleg egy jelenkori Űrodüsszeiát kanyarinthatott volna.
Az Ad Astra az utóbbi évek egyik legtúlértékeltebb blockbustere, szomorú, hogy a nemzetközi kritikák leborulnak a coelhói mélységű tézisek durrogtatása előtt…
This Is Not a Burial, It’s a Resurrection
A low-budget és általában innovatív, avantgárd beütésű nagyjátékfilmeket fejlesztő Biennale College finanszírozásában készült Lemohang Jeremiah Mosese különleges filmje, mely bizonyára sokaknak életük első (és könnyen lehet, hogy az utolsó) lesothói mozgóképes élménye volt az idei mustrán. A This is Not a Burial, It’s a Resurrection gyönyörűen megkomponált, szemcsés képei egy törzs életébe kalauzolnak. Egy nyolcvanéves özvegyasszony (Mary Twala Mhlongo elképesztő teljesítményt nyújt) tragikus hírt kap: egyetlen életben maradt rokona, a fia egy bányabalesetben életét vesztette. A történet így az asszony gyászából kiindulva tematizálja a halotti kultuszt, a felfoghatatlan veszteséget.
Mosese szép fokozatosan kívülállóvá teszi az özvegyet, aki először saját közösségének tagjai ellen lázad,
majd a falu védelmére létrehozandó gát építését próbálja megakadályozni, hiszen az a temető lerombolásával járna. Nézőt próbáló feladat elé állít e hosszú című film (a vetítés alatt úgy tűnt, hogy maga a rendező is elbóbiskolt néhányszor), ám Mosese egy olyan kultúráról mesél gyanútlan nézőinek, mellyel bizonyosan ritkán találkozhatunk nemcsak a moziban, de más művészeti ágakban is. A This is Not a Burial, It’s a Resurrection a törzsi és a fejlett társadalmi szokások szembeállítása okán a Nem vagyok boszorkánnyal, az eszméihez végletekig ragaszkodó, öntörvényű főszereplőt illetően pedig az Isten létezik, és Petrunijának hívjákkal rokonítható, és bár tényleg nem az a film, amit egy szombat délutáni agyradírozó matiné keretében el lehet képzelni, egyszer érdemes vele tenni egy próbát, már ha valaha, valahol elérhető lesz.
Madre
Rodrigo Sorogoyen nevét lassan érdemes lesz megjegyezni, ugyanis a kiváló, a magyar mozikba ősszel érkező A rendszer című pazar politikai thriller-szatíra után nem sokkal ismét egy figyelemre méltó alkotással jelentkezett, mely egyébként ugyanazon című 2017-es rövidfilmjének egész estésre duzzasztott változata.
A Madre egy rendkívül szabálytalan szerkezetű film, csak az első beállítása közel húsz perces,
mely egy kétségbeesett anya, Elena (Marta Nieto) hatéves fiával folytatott telefonbeszélgetését mutatja meg. A kis Iván hangját csak telefonból halljuk, majd e katartikus jelenetet követően egy váratlan váltással tíz évet ugrunk az időben. Elena megszállottan botorkál a tengerparton, amikor is egy tinédzser srácban saját fiát véli felfedezni. A göndör hajú Jean (Jules Porier) és a közel negyven éves Elena között furcsa kapcsolat bontakozik ki, mely elsősorban a nő traumájából táplálkozik. Sorogoyen zavarba ejtő érzékenységgel és A rendszerhez hasonlóan ismét virtuóz formanyelvi eszközökkel (operatőre ezúttal is a kivételes tehetségű Alejandro de Pablo volt) tapint rá egy nagy korkülönbségen és valamiféle vélt vagy valós köteléken alapuló kapcsolat dinamikájára.
A Madre teljességgel kiszámíthatatlan, meghökkentő munka,
mely jórészt nagylátószögű lencsével felvett, dinamikus snittek használatával tematizál hihetetlenül komplex pszichológiai kérdéseket, miközben mindkét főszereplő kiváló alakítást nyújt. Sorogoyen ezúttal is provokál, közéleti-politikai vitaindító helyett az abuzív természetű férfi-nő kapcsolat adja ehhez az alapot. Az biztos, hogy akárcsak A rendszer, a Madre is megosztó film lesz, melyről jókat lehet majd vitatkozni.
Seberg
Benedict Andrews életrajzi filmje sokat markol: az emblematikus színésznő, az Otto Preminger-féle Szent Johanna forgatásán égési sérüléseket szenvedett és a leginkább a Kifulladásig főszereplőjeként ismerhető Jean Seberg személyes drámája mellett a ’60-as évek végének fekete polgárjogi mozgalmai és az FBI J. Edgar Hoover vezetése alatti visszaélései is a történet részét képezik.
A viszonylag telített szüzsé ellenére Andrews biztos kézzel vezeti végig a nézőt, egyik narratív pillér sem válik feleslegessé vagy unalmassá.
Ez egyébként legalább annyira köszönhető Kristen Stewartnak is, aki, Robert Pattinsonhoz hasonlóan ügyesen építgeti újra karrierjét, és érett művészként játssza el Jean Seberget, a Twilight Bellája tehát immár végérvényesen a feledés homályába merülhet. Seberg erősen traumatizált figuráját érzékenyen formálja meg, Stewart fizimiskájának pedig remekül áll a karakter látszólagos keménysége és karakánsága, mely valójában egy sebezhető, törékeny nőt rejt. A feketék mozgalmához történő közeledés, valamint az FBI alávaló módszerei végül meg is törik Jeant, Stewart pedig az ebből fakadó paranoiát is hitelesen jeleníti meg. Szintén remekel az eleinte naiv lelkesedéssel dolgozó, később az FBI-ban csalódó fiatal ügynök szerepében Jack O’Connell, aki a megfigyelések alatt szép lassan vágytárgyként kezdi szemlélni Seberget. Ugyancsak remek a furcsa szerelmi háromszög (ami igazából négyszög, még úgy is, hogy O’Connell karaktere elsősorban plátói érzelmeket táplál Jean iránt) harmadik tagja, a fekete polgárjogi harcost játszó Anthony Mackie, aki a Marvel-filmek Falcon karakterét hagyja maga mögött sikerrel. Rajtuk kívül pedig Vince Vaughn is villan egyet a gátlástalan, dörzsölt, veterán FBI-os szerepében.
Amellett, hogy képes közel hozni a tragikusan fiatalon elhunyt színésznő figuráját, a Seberg korrajznak sem utolsó:
meg merném kockáztatni, hogy e film többet mond a hatvanas évek amerikai társadalmáról és az ott uralkodó rasszista attitűdről, mint Spike Lee BlacKkKlansmanje. Meg kell becsülni az ilyen életrajzi filmeket.
76. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, 1–4. nap, Velence, 2019. augusztus 28–31.
