A 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon volt látható először a rendezőveterán Almási Tamás Folyékony arany című dokumentumfilmje, amely a világhírű magyar borkülönlegességről, a tokaji aszúról szól, s bár témája miatt akár gasztronómiai ismeretterjesztő film is lehetne, valójában sokkal több annál: a nemzeti kincsnek számító bor készítésének nehézségeit mutatja be.
Almási Tamás az utóbbi egy-másfél évtizedben viszonylag ritkán hallatott magáról, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanáraként, illetve a DocNomads nevű nemzetközi képzés egyik szervezőjeként kevesebb ideje jutott a filmkészítésre. Karrierje a hetvenes években kezdődött, és bár játékfilmrendezőként indult (Ballagás), a nyolcvanas években a televíziónál vitákat generáló dokumentumfilmeket kezdett el készíteni. A korszak nagy dokumentumfilmeseihez (Gulyás Gyula, Gulyás János, Gyarmathy Lívia, Sára Sándor) hasonlóan olyan,
az államszocializmusban érzékeny témákkal foglalkozott, amelyek mintegy modellezték a késő Kádár-korszak válságát, szétmálló társadalmi-politikai rendszerét.
A rendező leghíresebb, monumentális projektje volt az egy évtizedet felölelő Ózd-sorozat (1988–1998), amelyben az észak-magyarországi iparváros hanyatlását, rendszerváltozás előtti és utáni tragédiáját mutatta be félresikló emberi életeken keresztül. Az Ítéletlenül az egykori kistarcsai női internálótábor politika foglyait és őrét hozta össze, a Szívügyem egy szívátültetés előtt álló középkorú férfi drámája, a Valahol otthon lenni a határon túlról Magyarországra települt magyar anyanyelvűek identitáskrízisére koncentrál, a Folyékony arany előtt készült tititá pedig isten háta mögötti településeken élő fiatal magyar zenei tehetségekről mesél.
Almási Tamás egész életművében arra törekedett, hogy dokumentumfilmjeinek is ugyanolyan drámai hatása legyen, mint a játékfilmeknek.
„A dokumentumfilmnek legyen követhető története, legyenek különböző karakterű szereplői, olyanok, akikkel lehet azonosulni, vagy éppen ellenkezni.” – vallotta meg ars poeticáját egy interjúban. Almási ebben a szellemben készítette el a Folyékony aranyat, amelynek tulajdonképpeni főszereplője a tokaj-hegyaljai borvidék (egészen pontosan Mád, Tolcsva és Tállya) mellett az a Szepsy István, aki egy több száz éves múltú borászcsaládból származik, és ősei örökségének fenntartásán, illetve a borvidék felvirágoztatásán munkálkodik. Mellette a film még két híres borászt emel ki: a tállyai Kaláka Pincészettől a borszakíróból termelővé átvedlett Alkonyi Lászlót, valamint a spanyol támogatású Tokaj-Oremus pincészet igazgatóját, Bacsó Andrást. A dokumentumfilm párhuzamosan követi az ő történetüket egy éven keresztül, szürettől szüretig. Ezalatt megismerjük azt a nemes, de sokszor keserves és reménytelennek tűnő küzdelmet, amelyet a külföldön is igen értékes nedűért, az aszúért kell évről-évre megvívni, mind a 365 napon. Almási Tamás korábbi filmjeihez képest
a Folyékony arany kevésbé társadalomkritikus mű, inkább ember és természet párharcára, koncentrál.
Almási rögtön a film elején bedobja a nézőt a bortermelés sűrűjébe. Szepsy és a másik két borász elmondják, hogy az aszúhoz elengedhetetlen fontosságú az a fajta táj és éghajlat, illetve időjárás, ami a tokaji-hegyaljai borvidéket meghatározza, mert az isteni nedűhöz bizony hosszú út vezet, ezért is lehet szó szerint értelmezni a film címét. Ilyen értelemben
a borvidék a mitikus El Doradóhoz, az aranyvároshoz hasonlítható, a borkülönlegesség pedig tényleg aranyat ér, 25-30 liternyi alapanyagból lehet kinyerni 1-1,5 liter esszenciát.
Az sem mindegy, hogy milyen az az alapanyag. Nagyon sok embertől független természeti tényezőnek kell együtt állnia ahhoz, hogy ne csak jó minőségű, hanem világszínvonalú aszú keletkezzen. A szőlőszemek rothadásához, azaz a „mazsolásodásához” a botrytis cinerea nevű nemespenész kialakulása szükséges, amihez pedig eső, köd vagy legalábbis hajnali párásodás kell. Ám a túl sok nedvesség, csapadék sem jó, mivel a rothadásnak indult szőlőszemeknek össze kell száradnia, ugyanis így alakul ki a megfelelő cukor- és savtartalom. És akkor még nem volt szó a seregélyinvázióról és
az elkerülhetetlen, napjainkban folyamatban levő éghajlatváltozás szintén döntően befolyásolja az aszú minőségét, sőt sorsát is.
Az aszúért folytatott küzdelem tehát főleg a természettel folytatott küzdelmet jelenti.
Az isteni nedűt értékesítő aszúkirályok a szőlőparcellákon maguk is szolgák, a szőlőtőkék és a természet szolgái.
Életük, vagyonuk, családi örökségük az esőnek, a nemespenésznek és a seregélyeknek van kiszolgáltatva. Már-már zombifilmekbe illő, rémisztő jelenet, amikor a gyönyörű tájon, a szőlőültetvények felett feltűnik egy fekete felhő. Ami valójában nem is felhő, hanem seregélyek hordája, akiket nem érdekel sem a történelmi borvidék anyagi és eszmei értéke, sem Szepsy István és sorstársainak kemény munkája, csupán a szőlőszemek elfogyasztása. Már-már abszurd, sziszifuszi küzdelem látszatát kelti, amikor Alkonyi László kimegy a földekre „járőrözni”, és csak tehetetlenül szemléli, ahogy a madarak megrohamozzák a szőlőtőkéket. Autójának kürtjével próbálja elriasztani őket, de ez csak átmeneti sikert eredményez, lényegében haszontalan cselekedet. A seregélyek visszatérnek, ez olyan biztos, mint hogy eljön a tél. És fagyban, majd nyáron, a tűző napon, akár napszúrás árán is metszeni kell, gondozni a szőlőtőkéket.
Almási Tamás kiválóan bemutatja a borszakértők és a természeti erők viszonyában azt az általános problémát, hogy az ember valójában mennyire ki van szolgáltatva a Földnek.
Emellett azt a fontos kérdést is felveti, hogy a fiatal generáció hogyan viszonyul ehhez a nemes, de mégis súlyos örökséghez.
Bortermelőnek lenni nemcsak gazdagságot és díjakat jelent, hanem jó vállalkozói készségeket, felelősséget és mindenekelőtt elhivatottságot is feltételez.
Bacsó András például már azt is nagy eredménynek tartja, hogy gyermekei közül egy fogékonynak bizonyult a bortermelésre. Amennyire a borkirályok élete függ a természettől és az isteni nedűtől, az aszú fennmaradása legalább annyira függ maguktól a borkirályoktól. Hiába, hogy az apák, nagyapák hatalmas eredményeket értek el, nagy kérdés, hogy ha az ő életük véget ér, akkor az aszú tovább tud-e élni. Az unokák hogyan fognak ehhez az egészhez viszonyulni? Vajon Szepsy István boroshordóknál legyeskedő kiskamasz unokáját felnőttként is így fogja érdekelni a borászat? Vagy a gyermeki kíváncsiság alábbhagy, és veszélybe kerül a családi örökség?
A térséget is érintő munkaerőhiány vajon hogyan fogja befolyásolni a fiatal bortermelők attitűdjét, motivációját?
A Folyékony arany egyértelműen akkor a legerősebb, amikor a tokaji aszút univerzálisabb perspektívába helyezi, és a borért folytatott küzdelem témáját egzisztencialista, lételméleti problémává érleli. Ám sajnos Almási Tamás műve bizonyos szempontból kihagyott ziccernek tekinthető, mivel
a szociális dimenzióról, a borvidék ellentmondásos státuszáról alig esik szó.
Persze az nyilvánvaló, hogy Almási Tamásnak ezúttal nem kifejezetten a társadalomelemzés volt a célja, korábbi műveinek ismeretében mégis hiányzik a szociális háttér bemutatása. Mert bár a Folyékony arany több, mint egy gasztronómiai ismeretterjesztő film, a társadalmi problémák elhanyagolása miatt olykor mégis annak hat.
A játékidő második felében inkább Szepsy István és pincészetének tündöklése áll a centrumban,
és a nézőnek olyan érzete lehet, hogy már nem a borvidék, hanem csak Szepsy portréját látja. Jóllehet, Almási, illetve riportalanyai tesznek utalásokat arra, hogy kevés a munkaerő, erről a területről is sokan elvándorolnak, valamint egy gyűlés során viták folynak Tokaj-Hegyalja jövőjéről, ám a társadalmi-politikai konfliktusok megmaradnak az említések szintjén. Pedig lenne miről beszélni, mert a borvidék tele van ellentmondásokkal.
Hiába virágzik a borkultúra, Tokaj környékén még mindig katasztrofálisak a közlekedési viszonyok (például a vasúti síneket rendszeresen felszedik a fémtolvajok),
az infrastruktúra nem megfelelően kiépített, a borpincéken és a fesztiválokon kívül nem nagyon van más, turizmust fellendítő szolgáltatás, és persze a már említett szegénység, illetve nagy mértékű elvándorlás is hozzátartozik a „bor El Doradójának” összképéhez.
Jó lett volna megismerni azoknak az álláspontját is, akik a szőlőt szedik, vagy akik a környéken élnek, de nem részesülnek a királyok borának kiváltságaiból.
A Folyékony arany viszonylag rövid (78 perc a játékidő), elfért volna benne még 20 perc, ami kicsit árnyalja az aszúért folytatott küzdelem heroikus és romantikus történetét. A világörökség részeként a tokaj-hegyaljai borvidék és az aszú valóban nagyon fontos kincsek, amelyekre rá kell irányítani a figyelmet. Ezt a küldetést teljesíti is a rendező, azonban egy dokumentumfilmnek ennél több feladata lenne, főleg ha Almási Tamás készíti azt: súlyosabb, cselekvésre ösztönző kérdéseket kellene feltennie. Reméljük, hogy amennyire a rendező megszállottja, elkötelezettje volt Ózd tragikus történetének, úgy Tokajjal is foglalkozik még kicsit más perspektívából, kiegészítve a Folyékony aranyt.
Folyékony arany, 2019. Írta és rendezte: Almási Tamás. Szereplők: Szepsy István, Alkonyi László, Bacsó András. Forgalmazza: Vertigo Média Kft.
