Állok a kirakat előtt, tárgyakkal van tele a múltból. Mintha karácsonyi bőrönd lenne, tele ajándékkal egy másik világból, francia pezsgő, parfüm, illatos szappan, nejlonharisnya és dohány. A szeretőmre emlékeztet, ő ígért ilyesmiket ajándékba. Kopott a doboz, idő előtt elhagytam, az Oliver Plunkett Street merőleges rám. Hirtelen fordulok, egy férfi szökkenve hátrál, megcsap az illat. Friss cigaretta. A posta előtt a tolószékes rikkancs a barátnőm szerint húsz éve kiabálja, hogy Echo, most hallgat, még korán van. Szeretem a kora reggeli várost, szeretem ezt az utcát, arra emlékeztet, a szabadságnak van szaga és illata is.
Először valami nyers pára bök meg a kapualjból, a cipőpaszta illata folytatja, aztán nagypapa bőrének izgalmasan szúrós szaga szól utánam. Csak ezt követően figyelek fel a nőre és a nő illatára. Ki tudja, mióta megy előttem. Finom, belengi az utcát. Csupasz a lába. Bokacsizmában van és combközépig érő kabátban, de a szoknya alatt meztelen a lába. Ez korábban még meglepett, hónapokig figyeltem, meddig bírják az írek. Sokáig. És aztán gyorsan váltanak, február 1-jén, a kelta tavasz ünnepén már kirakják a fürdőruhát a szárítókötélre, és flip-flopban indulnak el a városba Közép-Európa legnagyobb megrökönyödésére, aki akkor kezdi szidni a latyakot.
Az illat az orromban, sorban peregnek a képek. Ha összeadom, majd’ egy éve élek Corkban. Tavaly ilyenkor hetekbe telt, mire megismertem a várost, pedig terekben jó vagyok. Az istennek nem hittem el, hogy nem találom benne a helyem. Dühített az otthontalanság. Bosszantott, hogy nem adja magát könnyen. Később kiderült a trükk: a belváros egy szigetre épül, és ott nincsenek párhuzamosok, csak egymást kergető, egymásba vesző utcák. Egyetlen összefüggő hálózat az egész. Olyan a város, mint a füst, mélyen beszívom, magamban tartom, és csak jóval később engedem ki. Azt hiszem, én fedezem fel, de valójában ő sétál bennem, mondogatom a tanultakat, légcső, hörgők, hörgőcskék és a léghólyagok. Hiába. Visszajönni olyan, mint visszaszámolni a bújócskában, pontosan tudom a koordinátákat, ismerem az összes kávézót, a boltokat, és már ismerősek az arcok is az utcán, mégis valahogy minden bizonytalan.
Nincs két ugyanolyan lépés, nincs két ugyanolyan lélegzet sem. Követem a nőt, piros szoknyában előttem, beszűrődik a zene, a kávézókban hangosan dúdolnak a pultosok, elmosolyodom, ebben haza tudok érni. Azzal kezdi mind, hogy hogy vagyok. Úgy igazán nem érdekli, de rákérdez. Úgy igazán engem sem ő, de én is vissza. Csevegünk a scone-ok felett. Apróság, de két nap múlva szavak nélkül tudja, mit szeretek, hogyan iszom a kávét, és én is látom, ha rosszul aludt az éjjel. Olyankor többet mosolygok. Megkínál a város, kérek-e egy slukkot belőle. Nem akar semmit, de érzékeli a jelenlétem. Pont elég. Utána mindenki megy a dolgára. Átveszem a cigit, beleszívok, és egy másik vörös jut eszembe, az a harisnya, ami a combot feszítette, és amin dohányt sodortam pár évvel ezelőtt.
Némely történet úgy kezdődik, hogy gyanútlanul lépsz be egy térbe. Valaki felnéz, a tekintet megakad, megkapaszkodik, a fejek felett cigarettafüst dereng, mint az alkonyat. Nézed, néz, úgy hívják, hogy Cork, Krakkó, Dublin, Budapest, Lisszabon, mindegy. Belenézel a szemébe, és egyszerűen ott maradsz. A szemében magadat látod, te vagy a párhuzamosok nélküli belváros, lila ködben bolyongó közép-európai, aki magyarázkodva kezdi minden mondatát. Azzal kezded, hogy folyton bocsánatot kérsz. Azért is, hogy levegőt veszel. Idegenek a hangok, a zörejek, idegenek a nők és a férfiak. Nagyon figyelsz, hátha megfejted a titkát. Előbb a különbséget veszed észre, előbb mindig azt. Élesek a fények eső után, mondták, hogy készülj fel erre, hogy folyton esik, de az ír eső elmesélhetetlen. Ugyanaz a mondat, alany és állítmány, kötött szerkezet, de mindaz, amit értesz belőle, a te függvényed, belőled indul és beléd tér vissza. Megfejthetetlen maradsz, amíg kívül keresed a válaszokat.
Cork azt mondja, szabad vagy. Ennél félelmetesebb a világon nincsen. Szabad a kivillanó bokákban, szabad a székben, ahol egy idős férfire mosolyogsz, hagyja, állja a tekinteted. Átható kék, szép, ahogy keresztbe rakott lábbal ül a széken. Várja a rikkancsot. Megfordulhatsz vagy továbbmész. Te teremted a férfi könyvébe írt lapon kezdődő történetet. Te döntöd el, lábjegyzet leszel benne, motívum vagy egy szimpla pont a végén. Kinyitod a zacskót, a finom papírt és a filtert már kikészítetted előre, átsuhan rajtad egy emlék. A krakkói dohányboltot látod, a Singer kávézót, ahol naponta megittál egy lattét, és most az Alchemyben teszed ugyanazt. Mintha lenne állandóság, de legalábbis űzöd, hogy talajtalan ne légy.
Olyan az agy, mint a rétegelt farost. Állok a kirakatban, odabenn egy indigókék kanapé, a fejemmel egy vonalban az emeletes busz tükröződik, arrébb a felirat: Home is where you feel at home. Tehát ez ennyire egyszerű. Az írek ezt tanítják. Egyszerűsítenek. Ahogy a nyelv és a közeg, a tessék-lássék módon felsepert utcakövek. Alany után állítmány, de többdimenziós jelentés. Arról mélyen hallgat mind, hogy egy szigetnyi ország nem beszéli az anyák nyelvét, jobb döntésnek tűnt az angolra térni át. De azért kiírják mindenhova írül is, a buszon, a tereken és a bankban. Ordít a feliratokról, hogy szégyen nélkül ne keress magadnak hazát.
Csippentek a dohányból, gyakorlott a mozdulat, egy időben láncra fűzve cigarettáztam. A legszebb emlékek a téli reggelek kávéval, indulás előtt magamban, hosszan kitartott belégzés egy wekerlei nagyszobában. A füstölő, hogy ne büdösítsem el a lakást. A másik emlék a volt iskolám, akkoriban még dohányoztunk az épületben, a tízperces szünetekben vágni lehetett a füstöt a kistanáriban. Sokáig ott maradtunk még délután is beszélgetni, köd gomolygott, mint itt szokott, és hirtelen vágta át a fény, mintegy előreutalva az ír vidékre. A legédesebb illatok egyike az ottani pipadohányé.
Hiába ragaszkodsz. Cork ezt tanítja, hahotázva kinevet, amikor elkezdek gyöngyöt fűzni, vagy szokásokat alakítok ki. Nagy kérdés, hogy meddig rendszer, honnantól börtön. Tudom, mennyi dohány kell egy cigarettába, tudom, hogy kell elnyomni a csikket, hogy ne lobbantsa lángra a tereket. Túlságosan szeretek dohányozni, ezért inkább nem gyújtok rá. Pontosan emlékszem, milyen repülni.
Helyette lámpagyújtogatóként viszem a tüzet ebben az újrajátszott térben és időben, amit életnek nevezünk, és ahol semmi sem állandó. Napokkal előre narancsriasztás van, 150 km/h-s szelet emlegetnek, aztán csillapodik a hurrikán, a partok megtörik az erejét, és éjjelre csupán annyi marad belőle, hogy hánykolódom, mint aki elnyelte őt, magamban élem a vihart. Égnek a lámpák, a kezemmel világítok. Idén férfi a hurrikán, úgy hívják, Lorenzo. Egy barátnőm meztelen férfitestet küld üzenetben, vicces felirattal: Women in Ireland waiting for Lorenzo, vigyázzak, mert érkezik. Minek vigyázni, így is, úgy is magával ragad a végén. Zavarba hoz. Sosem rajongtam az ilyen képekért. Nedves tincsek, sziklák közül kibukkanó izmos felsőtest, habok veszik körül. Gondolom, kitakarja a fényt. Te jó ég. Hangosan felnevetek. Lorenzo rám kacsint. Igen. Ezt az életörömöt és öniróniát érdemes eltanulni az írektől. Hogy jól van az úgy. Tessék-lássék.
Cork visszakérdez, amikor elkezdem mesélni a történetem. Kérdezi, mióta vagyok itt, és miért jöttem. Tapintatos, a korom nem érdekli. Elkészült a cigaretta, tüzet ad. Nézem a szemét, ahogy felvillan benne a tűz, folytatom, ő néz maga elé, hallgat. Mesélek a kétségeimről, hogy fogalmam sincs, ki vagyok, átfut az arcán valami finom fény, ettől közel kezdem érezni magamhoz, pedig ki tudja, talán csak egy felhő, ami esőt hoz. Hirtelen azon kapom magam, hogy mesélni akarok. Akarom, hogy tudja, miféle mondatokat húzok ki a saját lábam alól, vizslatom, míg mesélek, most már nevet. Nevetek én is. Előbb untam újra elmesélni az életem, most már azt figyelem, mi és hogyan változik a történetben. Hol kezdődik az, aki itt áll a másik előtt. Minden kezdőpont esetleges, és úgy hálózza be önmagát, mint Cork belvárosát az utcák a folyó két szárnya között.
Mondom, hogy elakadtam a nyelv terében. Vissza-visszabontva a szálakat, a végén nem marad semmi, én újra a corki Oliver Plunkett Streeten haladok, egy libegő vörös szoknya csapkodja a lábaim. Vissza oda, hogy alany és állítmány. Nem vagyok senki az anyanyelvem nélkül, lebomlik a foglalkozás, lebomlanak a kapcsolatok, teljesen mindegy, kinek vagyok a lánya vagy kinek voltam a szeretője. Keresem a nyelvben a helyem, félreértik, amit mondok, összefolynak a mondatok, és félrehallom én is őket, vakon tapogatózom, füsttel van tele a fejem és a szoba is.
Hirtelen elkomorul, azt mondja, kérdezne valamit.
Megijeszt, kérdőn nézek rá.
Tudom-e, hogy mi marad belőlem?
Meghökkent, hallgatok. Próbálok az ízre figyelni, szeretem a keserűjét a dohánynak, szeretem a másnap párálló, gyomorból induló ízeket, emlékét és bizonyítékát annak, voltam tegnap is, van idő.
Ha visszabontasz magadból mindent, mint a hagymahéjat, a vágyakat, a célokat, mindazt, amit birtokolni vélsz, mi marad belőled? Tudod?
Fáradtan hullik elé a szó.
Semmi.
És akkor mi értelme önmagad folyton meghatározni? Mi értelme keresni az állandóságot? Láss már túl a nyelven. Nevess sokat. Szívj el egy cigit.
Hallgatok. A cigaretta felparázslik, beszív, benntart, kifúj. Lélegzem.
Látok egy férfit, mellettem fekszik az ágyban.
Meztelen, és meztelen vagyok én is, a paplan látni engedi a csípőmet, szereti az ívét. Nézem a testét, szépnek látom, mélyen beleszívok a cigarettába, a szemében parázslik fel. Szép a keze. Mindig a keze a legszebb. A legszebb mindig a keze. A keze a legszebb mindig.
Lehet addig bújócskázni, játszani a szavakkal, míg kivonódik a személy is, és csak a pillanat marad. Se tér, se idő, se személy. A szabadság félelmetes, rettentő ereje. A vihar a sziklaparton, ahogy tajtékzik, és széllel korbácsolja a tengert. Döbbenten állok, nézem. Hagyom a fenébe a szavakat. Befogadom, benntartom, elengedem. Minden íz egyszerre van, minden illat az orromban. Nem talajtalanság ez, hiszen összeér minden bennem.
Az én ízem, az én illatom, az én tengerem van csak a térképen.
Borítófotó: Draskovics Ádám
