\ kartonfless \
\ haszonállatként tömörültek vályúhoz reggelente, és elfogadták a tényeket. próbáltak megbékélni egymással, egy élet után hasznosnak látták a békés amortizáció nyújtotta múlást. akárcsak az elefántok, tudták, nincs sok hátra, és bár nem mondták, ennek mindketten ugyanannyira örültek. már nem a félelem volt ösztönző, hanem a hiány. \
a mexikóiak úgy tartják, hogy az óceánnak nincsenek emlékei. mindössze egy megfeszített utókép, melyre kiszáradt talpcsontok hordják fel a pigmenteket. megfestve a test privát Golgotáját, harminc stációt a koponyákhoz, vizekhez,
30”
azokhoz, akik mocskos buditetőkön poroznak, és csaptelepekhez kötözik magukat, hogy végezzenek az őrülettel. hangosan vihogó bérfalak tapétái alatt. vérző állkapoccsal menekülve adósságaik elől, felvágott ereik után,
29”
akik pókok között laknak dermedt félelemmel húsukban, páramentes, hideg, késő őszi ablakszélek alatt várva tavaszi szemgödrök száraz kopogására,
28”
várva a szomszéd szoba esti zenéjére az üres maszturbálás rágta fejszőrzet alatt. a hangos lakók, akik letorkolják egymást hajnali kettőkor, vagy szaros gatyamadzagot tekernek egymás köré a kokain démonai ellen,
27”
akik halált hoznak, mert penészvirággal játszadoztak a focidrukkerektől gennyes lelátók alatt, és reggelre csak körülmetélt olajfoltok maradnak,
26”
mint hátrahagyott akrill-vászon kereteken gubbasztó zsenik, akik lemondtak a gondolat komplexusairól, és fóbiáikat simogatják egy elsivatagosodott fenyőfaparkett-terrárium négy sarka között,
25”
kígyózó sorokban éhezve egy marék hatalmi játszmára, hogy végül felkössék magukat nehezen csomózott kötelek peremére virradat idején,
24”
mert vérszomjra éheznek, önnön húsukat eszik meg olcsó körettel, és tétlenül nézik, ahogy pogóznak a szeszbe itatott tűhegyes érzelmek,
23”
csomózott idegekkel lógnak megváltást várva fakeresztek alatt, mímelt könnyekbe takaródzva, szilánkosra fagyott arccsontjaikról visszaverik a felkelő napot,
22”
akik ketreceket és beléjük való embereket nyertek, összekötve két szikrázó talpbetétet, melyek a Szajnában kötöttek ki, pofátlanul elfeledve a nehézkes létminimumot,
21”
aki a bakui kikötőben egy tankon állt 1922-ben, és mérhetetlenül játszotta a Symphony of the Factory Sirens-t szirénák, katonai ágyúk és az avantgárd poros felhői felett,
20”
mert két tűznyelés között újra tinédzsererőben tombolt, sok fegyverrel és még több haraggal karjaiban, elutasítva a józanság véres sikolyát,
19”
hátra hagyta a nyarakat, és bevándorolt az őszbe szaros alsóban, szomorúságtól megnyúlt szakállban, nincstelenül, mert tudta, hogy öreg testnek nem való a május,
18”
akik kivágták nyelvüket, hogy ne beszéljen helyettük, majd felgyújtották magukat egy börtönudvaron,
17”
akik meghallották a kozmosz zenéjét, és siket jazz-zenészek tudásával olvasták ki a számítások közötti temetőcsendeket, és zuhanás közben megállt a szívük, mert nem tudták befogni,
16”
akik egy abortuszmaradék fattyaként tengetik életüket messze a farmoktól, a gyorsbüféktől, hobóktól, és keresik a nirvánába vezető út ajtaját egy rothadó padlástetőn, és Szent Pálra hivatkoznak közben,
15”
mosollyal az arcukon veszítik el a végső reményt, mint L’Incounne de la Seine, és halott képmását forgalmazzák új generációs bróker-utcagyerekek,
14”
akik furcsán metszik orruk alatt a szőrt, és deportálásról hirdetnek megsúgott igéket a milliók törvénye alapján, és kerítéseket emelnek bérelt földekre árnyalatnyi különbségek miatt,
13”
dinamókra lógatják magukat, szomorú dallamra himbálóznak egy McDonald’s síri parkolójában, megakadályozva a test természetét,
12”
lemészárolva az abortuszklinikák előtt álló csőcselék gondolatait, hogy saját mészárlásuk hamvait szórják kandallóikba,
11”
akik önzetlen erőszakolásra adták lágyuló koponyájuk havát, mert nem tudták elviselni a kimért kíméletlenség lágy farkát, belebolondulva miniszoknyás tinik belsőcombárnyékába,
10”
akiket nem érdekelt, ha rúgkapál-sikít-karmol-harap, mert egy poros garázsban dróttal kötöztek széklábakhoz őszintén segítségért kiáltó tizenöt éves alkarokat, valahol Caracal mély falvaiban,
9”
szikkadt rendőrruhákban, görcsösen szorító telefonhívások rézkupoláin, ortodox keresztény hitvallással röhögték egymást, kínzó arroganciával széthasadt elmék vakvilágába,
8”
mert emberi lustaság menedéke a vázuk csupán, és halhatatlan kommunnótákat zengenek részegen. álmukban négy lovast láttak, négy színt láttak, négy kínt, és nem tudnak eléggé belefulladni párnáikba,
7”
akik elvetették hitüket tojáshéjbizalomért, vágóhidak bűzei mellett álló farokkal elhaladva, ócska tragacsokban tövig nyomva a gázpedált, két diáklánnyal a hátsóülésen,
6”
glóriával fejükön neoncsíkokat üldöztek egy román éjszakában, antianarchiát kiabáltak, miközben szabadon mentek a törvény korrupt koronáját megidézve,
5”
akik azt hangoztatták, hogy az ember hús, fehér és nincs semmilyen árnyalat, egyszerre lőtték le őket, téglafalak előtt, mint a kutyákat, majd tapsoltak a világ proletárjai,
4”
meglékelt koponyákkal várták, hogy tüzesen fénylő kerubok hátán jussanak a mennyekbe, mert megfertőzte képzeletüket egy gyorsan osztódó vírus,
3”
belemerülve egy new age-es menekülőfilozófia toleranciákon túli égiszébe, kimondhatatlanul ösztönözve tudatlan mágiatanoncokat,
2”
akik kövekkel a zsebükben az örökkévalósággal vacsoráztak hűs folyók fenekén, mert nem bírták el az ég mozgó szembogarát hátukon,
1”
betömve szájukat, szemüket, orrukat a tudás hatalmas gépfegyvereivel, és hálából csak annyit mondtak a hüledező partnak: tied a kartonfless!
Borítófotó: Nest
