a magyar korhadtakról
belefásult az életbe fonnyadnak a napjai
még megemeli koronáját rendezi évgyűrűit
aztán csomagol kivágja magát indulás
előtt eldobja gyümölcseit elgurulnak
csak egy nyugati tisztást keres hát beleássa
magát a földbe és egy nyárba telik
hogy rájöjjön a gyökerek otthon maradtak
és leesik a korona a fejről a gyűrűk az ujjról
és sír a test sírnak a levéltetvek
szakad
az utcák csurognak a járdák süllyednek
tapossuk egymást hideg esőszüret
a gyorsabbak villamos ablakára csapódnak
a többi esernyőt vet lihegő mellkasán
hozzám libabőr tapad a zebrát keresem
és amikor fényszórókra hunyorítok
egy ballagási kép penészes zsömle
galacsin laposüveg anya ölelése
tampon első szerelem rúzskupak
ballagási kép szétmállott twixrudak
egy diák egy szatyor
bankkártya gyerekkor
esik a földre
10
a jó gyereknek az a dolga hogy bólogasson
mondja hogy ez így rendben
rejtse el a félelem harapásnyomait
pelenkázza az utolsó napokat is
simogassa a ráncokat
és szívja magába a szentek szavait
az én dolgom hogy szeressek
az a dolgom hogy tudtotokra adjam
a tiétek a döntés hogy elmerültök-e
napról napra csökkentek
olyan lassan számolok vissza
amennyire az isten engedi
az a mocsok aki elvisz
pedig néhány óráért odaadnám
barlangrajz
a szád tágas tér amiben visszhangot verek
generációk rajzolták fel
kedvenc félelmüket a padlásodra
hogy kitöltés közben
puhára árnyalódjanak a prémeik
de vad maradt minden kontúr
mert nem elég az egyszeri mozdulat
csak az ismételgetéssel újrarajzolással a napok
ritmusos rágásával szelídíthető
mint ahogy én is rakhatom beléd magam
a nyelvedre léphetek
te meg feltűrve nyeled a nyálad
a hangod lemásol
Borítófotó: Matthias Kabei
