Hét évvel a Breaking Bad (Totál szívás) fináléja után Vince Gilligan fejest ugrott egy óriási vállalásba, és a Netflixszel leszerződve piacra dobta az El Caminót. A film október 11-én jelent meg, a sorozat öt ikonikus évadának folytatásaként Jesse Pinkman (Aaron Paul) sorsának elvarrásával, egy – lássuk be – tökéletesen lezárt történetet készült újra lezárni.
Joggal hihettük, hogy Vince Gilligan azért írta meg az El Caminót, mert hét év után is kihasználatlan potenciált látott a Breaking Bad történetében. Voltak az írónak ezelőtt is hasonló húzásai, a széria spinoffjaként szolgáló Better Call Saul megmutatta, hogy Gilliganben nemcsak a szándék van meg egy jól működő bővítés elkészítéséhez, hanem a képesség is, és ami a sorozat világán és brandjén belül születik, az a Breaking Bad utáni elvárásoknak készül megfelelni.
Úgyhogy, akárhogy nézem, az El Caminót elsősorban folytatásként kell értékelnem; másképp egyébként sem működik, a film nem vázolja fel a kiindulópontot,
elvárja, hogy tudjuk, hol és mikor vagyunk, és folyamatos visszautalásokkal, nosztalgiafaktorokkal dolgozik.
A cselekményről lehetetlen úgy beszélni, hogy elkerüljük a spoilereket, úgyhogy, aki még nem látta a sorozatot, de tervezi megnézni, óvakodjon a cikktől: a történet Jesse Pinkman életútját folytatja, miután kiszabadult a neonáci methdealerek betonketrecéből, és elhajtott egy El Caminóval az éjszakába.
Körözött személyként próbál új életet kezdeni, feldolgozni a fogságban töltött hónapokat és a Walter White társaként megélt tragédiákat.
Elképzelhetetlen lett volna, hogy Vince Gilligan ne nyúljon vissza saját írói és rendezői vízióihoz, és Jesse történetét rábízza valaki másra. Gilligantől vártuk, hogy a tőle megszokott pontossággal, a Netflix profitorientált marketinggépezetének ellenállva elkészítse azt a folytatást, amit a sorozat érdemel. Az El Caminónak
a kétórás filmek halmazán belül azt a minőséget kellett produkálnia, amit a Breaking Bad a sorozatokén belül hozott,
és Gilligannek onnan kellett tovább árnyalnia Jesse karakterét, ahol a sorozat véget ért. Hű maradt-e önmagához, a Breaking Bad karakterábrázolásához és hatáskeltési tendenciáihoz?
A sorozat rajongójaként fáj ezt leírnom, de nem. Az El Camino a Breaking Bad univerzumához olcsó és felszínes eszközökkel próbál illeszkedni, ilyenek az elszórt easter eggek, és az öt évad eseményeire történő visszautalások. Ezek önmagukban nem a cselekményt, hanem a nosztalgiafaktort erősítik, és ez a nosztalgia, a zenében és színvilágban felidézett Breaking Bad-stílus, az Aaron Paul mellé visszatérő megszokott színészek elegendőek a rajongók felcsigázásához, de ahhoz nem, hogy az El Camino több legyen középszerű iparosmunkánál.
Két szempontból vizsgálnám az El Caminót: az egyik, hogy önálló filmként mennyire hozza a várt minőséget, a másik, hogyan illeszkedik a Breaking Bad világába.
Az elsővel az a helyzet, hogy az El Camino nem egy rossz film, simán csak kevés. Próbál belebújni egy sötét westernköntösbe karakterdráma helyett; lassabb a tempó, kevesebb, de hosszabb jelenetekkel operál a sorozathoz képest, és hoz egy igényes képi világot, kimért, statikus beállításokkal, egy „művészfilmes” hangvételt a Breaking Bad helyenként már-már dokumentarista, kézikamerás jellegével ellentétben.
A főhősközpontú westernvonalat erősíti a Jessere helyezett fókusz,
ami sehol nem törik meg, minden jelenet az ő cselekedeteit és perspektíváját mutatja. A műfaj előtt egészen konkrét motívumokkal is tiszteleg a film, ilyen volt a pisztolypárbaj, a 22-es Colt, és a filmvégi naplementébe lovaglást idéző nagytotál az alaszkai havasokban. Ezek az eszközök, a szépen felvett jelenetek, a westerntempó, az akció és a vágások formájában mind erősítik az El Caminót, de ez adja a film iparosmunka mivoltát is; így, hogy a rendezés és a forgatókönyv helyett a precíz forma és a nosztalgia viszi el a hátán,
sokkal inkább a „legyártottság” érzetét kelti, mintsem a tényleges alkotói erőfeszítését.
Nagyobb vállalás ez a film annál, minthogy csupán a fenti eszközökkel megkísérelt irányváltástól a sorozat univerzumának minőségi bővítésévé váljon.
És így érkezünk el a második szemponthoz, ami ha rendben lenne, az elsővel sem volna probléma: ha olyan Breaking Bad-történetet kapunk, ahol az univerzumhoz hűen minden elejtett mondatnak és arckifejezésnek súlya van, és minden ennek a súlynak rendelődik alá, ahol beránt minket a karakterek közti dinamika és a karakterfejlődések izgalma, kizárt lenne, hogy bármikor laposnak érezzük az El Caminót. Viszont ez nem sikerült: Jesse Pinkman helyett valójában Aaron Pault kaptuk Jesse Pinkmanné maszkírozva, és végig azt éreztem, mintha már ő maga se tudná, hogyan kell visszabújni a karakter bőrébe.
Nem láttam Jesseben a fogságban töltött idő tragédiáját, csak az arcára sminkelt vágásokat, a koszt és Aaron Pault a meggyötört ember sablonjába belehelyezkedve.
Nem láttam, hogyan reagál Walter White halálára; sehol nem láttam a reakcióit a sorozat lezárására, azon kívül, hogy minden sarkon rendőrök elől bujkál. Mindenki tudta, hogy Jesse egy traumatizált exbűnözőként jelenik majd meg, ahogy próbál új életet kezdeni. Ezt az El Camino nélkül is le tudtuk pörgetni a fejünkben, a filmnek az lett volna a feladata, hogy bemutassa a reakciókat mind a világban, mind a karakterek személyiségében.
Jesse mellett viszonylag kevés szereplővel találkozunk, és szinte mindenkire a sablonosság jellemző,
úgyhogy átütő alakítást senkitől nem kapunk. Bryan Cranston természetesen hozza Walter White-ot, de csak egy egészen apró szeletét, amit nehéz lett volna elrontani. Akit ki tudnék emelni, az a Toddot alakító Jesse Plemons; visszaköszön a sorozatból ismert tenyérbemászó pszichopata, aki kifelé jóindulatot mutat, de ha a szükség diktál, nem ismer empátiát. Ugyanezt láttuk a Breaking Bad tarantulás jelenetében, tetszett, hogy ezt sikerült hitelesen átemelni.
Összegezve tehát a második szempontot, az El Camino mint a történet folytatása ebben a formában kevés és fölösleges.
Elnézve a Netflix közösségi médiás tevékenységét, olyasmi lehet a háttérben, ami nem egyszer történt már meg hasonló címekkel: az író hagyta, hogy a Breaking Bad egy meglovagolható branddé változzon, és az El Camino egy nyomokban Breaking Badet tartalmazó termék legyen. Sokat nem áldoztak a hájpra, viszont a megjelenés után a Netflix szorgosan töltötte fel az „Aaron Paul kérdésekre válaszol, miközben fuldoklik a kiscicákban” típusú YouTube-videókat, és ez elszomorító.
Mindemellett megértem azokat, akik védik az El Caminót; engem is meghatott Jesse sorsának lezárása, de tudom, hogy ez a nosztalgia műve.
Másodszor nekiülve pozitívabb élmény volt, valószínűleg azért, mert már nem rajongói elvárásokkal és lelkesedéssel néztem, hanem a sorozat hatásától függetlenül. Rajongóként viszont hét év után, ebben a kivitelezésben visszacsöppenni a Breaking Bad eseményeibe egy hullámvasút volt az elérzékenyülés és a hibái miatt érzett frusztráció között; végül pedig egy elszomorító élmény, mert azt érezni, hogy közel tudnék kerülni a filmhez, de az folyamatosan távol tart a gyengeségeivel, szomorú. Jó volt újra látni az ismerős arcokat, de hiába a szép beállításokkal és ötletes akciójelenetekkel felvett westernforma, egy olyan filmtől, aminek az az alcíme, hogy A Breaking Bad Movie, és egy olyan showrunnertől, mint Vince Gilligan, többet vártam.
El Camino: Totál szívás – A film (El Camino: A Breaking Bad Movie), 2019. Írta és rendezte: Vince Gilligan. Szereplők: Aaron Paul, Jesse Plemons, Robert Forster, Bryan Cranston. Forgalmazza: Netflix.
