Egészen az 1600-as évekig repít minket vissza az időben a Szépművészeti Múzeum Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora című kiállítása. Abba a 17. századba, amelyben egyszerre voltak jelen egymás mellett az elmúlt évszázadok lenyomatai és a jelen, miközben a természettudományos felfedezések már folyamatosan a jövőre fókuszáltak.
Peter Paul Rubens már önálló mesterként dolgozik Antwerpenben, amikor Anthonis Van Dyck ugyanott egy év múlva meglátja a napvilágot. Ekkor még így hívják, később „angolosított” Anthony Van Dyckre, amikor az angol uralkodó, I. Károly udvari festőjeként tevékenykedett. Érdekes, hogy haláluk dátuma között is épp egy év különbség van. Sorsuk 1616-ban fonódik össze, amikor Van Dyck részt vesz Rubens Decius Mus című kárpitsorozatának előkészítő munkáiban.
A kiállítási térbe érve párhuzamosan futó idővonalakon tekinthetjük meg kettejük életének fontosabb állomásait,
és emellett követhetjük Németalföld jelentős történelmi és politikai eseményeinek sorát is. Ezek az idővonalak azon kívül, hogy rendkívül érzékletesek, segítenek a látogatónak abban, hogy gyorsan feleleveníthesse a közeli vagy távoli múlt történelemóráin hallottakat, és az eseményeket olvasva gyorsan bele is tudjon helyezkedni abba a korszakba, amelyben a látogatási idejét eltölti.
Ha általában a barokk festészetre gondolunk, kissé ijesztő lehet számunkra mindaz a mozgalmasság, zsúfoltság, amely a képekből árad,
kiegészülve a nagyon erőteljes szín- és fényhatásokkal, melyeknek itt sem leszünk híján. A kiállítás rendezői is gondolhattak erre, mert a munkákat egy remek elgondolással témák szerint rendezték el, megfelelő távolságban egymástól, így számunkra jól elkülönülnek az alkotások, és van időnk némi lélegzethez jutni, amíg egyiket a másik után megszemléljük. Végighaladva a különböző témákon, minden résznél egy-egy számomra jelentősebb alkotást emelek ki, ami különösen megragadta a figyelmemet vagy olyan érdekesség társul hozzá, amit mindenképp említésre méltónak találok.
A kiállítás kezdetén A spanyol korona gyémántja, Németalföld elnevezésű téma köré csoportosított képek tanúskodnak róla, hogy Antwerpen a képzőművészet vezető centruma volt, míg a politikai központot Brüsszel jelentette. A képromboló mozgalmak után induló ellenreformáció során rengeteg templom épült újjá és a művészetnek reflektálnia kellett a kor ízlésére, igényeire. Erasmus de Bie Az antwerpeni Meir látképe és Denijs Van Alsloot Céhek ünnepi körmenete című képén
zsúfolt, de mégis rendszerezett életképeket látunk,
az elsőn lovakat, szekereket, zenészeket, mutatványosokat, verekedőket és szemlélőket, míg az utóbbin zászlók tarkította katonai felvonuláshoz hasonlító jelenetet, amelyet a házak ablakából bámészkodók figyelnek. Ne kérdezzük, hogy hogyan és miért kerül a képre egy négy lábon álló sárkány figurája, mert épp beleillik az ábrázolt környezetbe, a sárga, fekete, fehér, piros, zöld színek kavalkádjába, melyek érdekes módon a kép előterében mindig erőteljesebbek, a háttérben pedig pasztellé halványulnak.
Azt tudjuk, hogy Rubensre rendkívüli módon hatott az itáliai festészet, így dolgozta ki egyéni, bravúros stílusát.
Ezen a részen az idősebb Jan Brueghellel közösen készített, Ausztriai Albert főherceget ábrázoló képen győződhetünk meg erről, mintha a szobát erkélyként ábrázolva nyitná ki a ház előtt húzódó folyóra, nem tudjuk eldönteni, hogy az ábrázolt személy a háta mögött nehezen leeső vörös drapériával valóban kint ül-e egy erkélyen, vagy
Rubens játszik a külső-belső térdimenzióival, és egy kicsit „csal” ezen a képen.
Lipót Vilmos főherceg a Brüsszel-Bécs-Buda elnevezésű képcsoportnál kerül terítékre, itt megtudhatjuk, hogy 1647-től nyolc éven keresztül ő volt Spanyol Németalföld helytartója. Mindemellett nagyon komoly műgyűjtő volt, és a 18. században a magyar királyi rezidenciákba is kerültek képek a gyűjteményéből.
Nem kevesebb mint 1400 képből állt őméltósága kollekciója,
és ha ezt elképzelni hirtelen nem is tudjuk, megtekinthetjük ifj. David Teniers Lipót Vilmos főherceg a brüsszeli képtárban című képén. Itt a plafonig zsúfolt, leginkább bibliai jeleneteket ábrázoló festmények között láthatjuk, amint épp botjával mutat az egyik képre. Annyira élethű, hogy önkéntelenül is eszünkbe jut, talán épp most rendelkezik arról, hogy az a bizonyos festmény hová is kerüljön. Ifj. David Teniers egy másik, nagyméretű festményen is ábrázolja a főherceget.
Életnagyságban láthatjuk tekintélyt parancsoló alakját, teljes harci öltözetben,
piros-fekete színek dominálnak a képen, alakja mellett eltörpül a háttérben ábrázolt harci jelenet, melynek alakjához mért kicsinységét az ábrázolás pasztell színei is fokozzák. Theodor Rombouts Szent Péter tagadása című festménye nagyon megragadja a szemlélőt. Asztal körül ülő és kártyázó katonák teszik fel a jól ismert kérdéseket, miközben az asztal közepén felfordítva a kártya ász lapját látjuk, Szent Péter mellett pedig egy nőalak áll, aki jobb kezével mintha óvatosságra intené őt. Az ábrázolás rendkívül intenzív, akárha hallanánk is a párbeszédüket.
Nem csak Rubens, de általában a flamand festők is komoly érdeklődést mutattak az itáliai mesterek iránt, Caravaggio művészete sokakat vonzott,
és többen útra is keltek, hogy tanulmányozzák a művészetét, majd azt beépítve saját stílusukba vagy éppen továbbfejlesztve már az ő hatását is tükröző képeket alkossanak. Az Akt ábrázolások, bibliai és mitológiai történetek című résznél meggyőződhetünk róla, hogy Rubens jártas volt az antik kultúrában, és megrendelői is úgy gondolták, hogy a mitológiai jelenetek alkalmasak a barokkra jellemző szenvedélyesség- és szenvedésábrázolására.
A kiállítás itt már kissé távolabb jut eredeti céljánál, képet kaphatunk arról is, hogy milyen lehetett a kor nőideálja.
Telt keblek és idomok, lepellel csak részlegesen eltakart bájak, a mezítelen test erőteljes hangsúlyozása jellemzi a képeket. Rubens festményén, melynek címe Cecrops lányai megtalálják a gyermek Erichtoninst, három mezítelen nőt látunk, a hátulról hosszú szőke hajjal megfestett alak már szinte férfias, és éles kontrasztként egy tetőtől talpig felöltözött idős hölggyel érkeznek, majd egy kosárban lévő gyermekre találnak. Abraham Jansens Venus és Adonis című képén Venus majdnem teljesen mezítelenül fekszik a talpig felöltözött Adonis ölében, míg közelükben Ámor elégedetten rendezgeti nyilait a szárnyas kis Cupido társaságában. Éles kontrasztok irányítják figyelmünket a buja női idomokra, a kor modelljei szemmel láthatóan nem tagadták meg maguktól az ételek élvezetét.
A kiállítás számomra legmaradandóbb élménye a következő szekció, amely az Olajvázlattól a szövőszékig címet viseli.
Rubenst a kárpitművészet megújítójaként tartják számon.
Jártas volt ebben a műfajban is, hiszen nagyapja és nagybátyja is kárpitkereskedő volt, és dél-európai útjain sok kárpitgyűjteményt látott. A híres Decius Mus sorozat harmadik elemét, A jóslat kinyilatkoztatása címűt szemlélhetjük meg. Rubens első kárpitsorozata nyolc elemből áll, Róma konzuljának, Publius Decius Musnak a történetét dolgozza fel. A kiállítás egyik különlegessége, hogy mind az óriási méretű festményt, mind az az alapján készült és körülbelül megegyező méretű kárpitot láthatjuk a tárlaton. Kíváncsi voltam, hogy az azonosságokon kívül felfedezek-e különbözőségeket is a két alkotás között. Meglepődve konstatáltam, hogy a festményhez képest a kárpiton felcserélődött az alakok elrendezése, fordítva szerepelnek minden embercsoport tagjai.
A festményen sokkal élénkebbek a színek, a kárpiton a pasztell uralkodik,
de láthatunk rajta egy nagyon különleges árnyalatú világoskék színt. A festmény életszerű, azt érezzük, hogy részei vagyunk az ábrázolt jelenetnek, míg a kárpit inkább emlékszerű, ugyanakkor nagyon is életteli a képből kifelé, egyenesen ránk néző szarvasbika szomorú tekintete, aki már feláldozott társa mellett áll. Szemei sugározzák a bizonyosságot, hogy egyszer ő is erre a sorsra jut majd.
A festmény kerete önmagában is egy műalkotás, felső részének közepén kinyúló ágak és babérkoszorú – érdemes külön is szemügyre venni.
A Földi paradicsom – A megismerhető világ című szekcióban látható képek tükrözik mindazt a szellemi forradalmat, mely a körülöttünk lévő világ megismerésére irányult a barokk idejében. A festmények halakat, kagylókat, virágokat, madarakat, gyümölcsöket mutatnak már-már szinte realista stílusban, Alexander Adriaenssen Halcsendélet című képén betekintést nyerünk a haltest belsejének rejtelmeibe.
Az olvasó ezen a ponton joggal kérdezheti, hogy hol marad Van Dyck, és mennyit kell még várni a vele való találkozásra.
Nos, ő a Portréfestészet című résznél kerül elő, a flamand portréfestészet erősen kötődik ugyanis a nevéhez. I. Károly 1632-ben nevezte ki udvari festőjének, mivel nagyon kedvelte azt a képességét, hogy tökéletesen vissza tudta adni modelljeinek karakterét és hűvös eleganciáját. Alakjai mindig valamilyen drapéria előtt állnak, időnként állatok is szerepelnek a festményein, leginkább kutyák.
Ha figyelmesen szemlélődünk, képet kapunk a kor főúri divatjáról, megfigyelhetjük a szín- és stílusbeli trendeket.
Számtalan portrét festett, számomra mégis a legérdekesebb az ő önarcképe volt. 1622-ben festette, fiatalkori arcképe ez, egy határozottan a szemünkbe néző, göndör fürtös, lezseren támaszkodó fiatalembert látunk. A Zsánerképek elnevezést kapta az a szekció, amely a flamand falusi élet eseményeit megörökítő alkotásokat mutatja be. A képek gyakran hedonizmusról árulkodnak, de egyben a 30 éves háború kordokumentumai is. Táncoló falusi népet, ivászatot, alkoholtól kidőlt figurákat látunk. Éles kontrasztot ad mindezzel szemben Cornelis de Wael Börtönlátogatás című képe, ahol a válogatott módszerrel kínzás alá vetett elítélteket látogatják jól öltözött férfiak, akik ételt visznek a számukra. A kép tanúsága szerint a kalodába záratás a könnyebb helyzetet jelentette, akadt olyan rab is, akit nyakig elástak a földbe, csak a feje látszódik ki a földből. Különleges kordokumentum lehet a festmény a büntetés-végrehajtás történetével foglalkozók számára.
Rubens azt vallotta, hogy a festő dolga az őt körülvevő világ ábrázolása.
Talán ez is indokolja, hogy a kiállítás rendezői egy kortárs installációművész, Kicsiny Balázs alkotását is elhelyezték a kiállítótérben, melynek címe Végső vágás a képek birodalmában. Egy lavórban álló, barokk festmények képeivel beburkolt figurát látunk, akinek derekán egy festmény tűnik fel, amelynek a kerete át van vetve a vállán. Mindkét kezében olló, amelyekkel egyszerre vág bele a keretbe és a vászonba. A festmény Rubens A filozófus Seneca című alkotása.
A kortárs installáció rögtön eszünkbe juttatja a Rubens korát megelőző képrombolást,
de ennél jóval messzebbre nyúló elmélkedésekre késztet. Például arról, hogy valóban örök érvényű-e a művészet vagy a már létrejött alkotások feláldozhatóak a megszületendők oltárán?
Rubens a művészettörténészek állítása szerint festményeiért annyiszor száz aranyat kért, ahány napig dolgozott rajtuk. Ha belegondolunk, hogy megközelítőleg kétezer képet festett, és alig győzte teljesíteni a megrendeléseket, megértjük, hogy anyagi gondjai valószínűleg nem akadtak. Számos festő dolgozott a keze alá, a mester elkészített egy színes vázlatot, és a tanítványok vitték ezt át a nagy vásznakra. Ő az elkészült művön igazított még tetszése szerint.
A monumentális kiállítás nem szorítkozik pusztán a kiállított művekre, dokumentálja és egyben életre is kelti azt az időszakot, melyben a munkák születtek.
A látogató képet kaphat a kor emberének gondolkodásáról, ízléséről, világról alkotott elképzeléseiről. Mindezt jól tagoltan és szervezetten, elkülönítve egymástól azokat a nagy témákat, amelyek a barokk művészetét meghatározzák. Egyetlen negatív észrevételem a tárlattal kapcsolatosan az, hogy a képek mellett elhelyezett magyarázó szövegek rendkívül kis méretűek, és a nagyszámú látogató miatt nehezen olvashatóak.
A Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora című kiállítás a budapesti Szépművészeti Múzeumban látható 2020. február 16-ig.
A borítófotón Rubens Brigida Spinola-Doria portréja című festménye látható. A cikk illusztrálására a sajtóközlési engedéllyel rendelkező festmények képeit használtuk.
