Két nagyon furcsa figura fej vagy írást játszik, miközben hetvensokadszorra is ugyanarra a felére érkezik az érme. Meghatározatlan téridőben keresik a helyüket, egzisztenciális kérdésekben bocsátkoznak vitára, miközben a levegőben röpködnek a buzogányok. Próbálom eldönteni, hogy újcirkuszi előadás, filozófiai eszmecsere vagy színházi bemutató zajlik épp. Aztán leesik a papírtantusz: bőven túl vagyunk a definíciókon. Hátradőlök. Élvezem.
Amikor megtudtam, hogy új Freak Fusion-előadás készül, izgatottan vártam a bemutatót: a korábbi előadások grandiózus összművészeti alkotásokként élnek az emlékeimben, ahol tűzzsonglőrök, artisták, légtornászok, kortárs táncosok és egyéb társterületeken alkotók hatalmas kavalkáddá egyesülve biztosították a folyamatos szórakozást.
Különös összetevők
Meglepődve olvastam, hogy a legújabb Freak Fusion-előadás egy kétszereplős darab, amely Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című drámájának az újraértelmezése, adaptációja, feldolgozása, továbbgondolása. A társulattól nem szokatlan az új koncepciók kidolgozása, ez azonban annyira messze áll a korábbiaktól, hogy egyre érdekesebbé vált a dolog.
Kiss Gergely „Geret” és Turai Bálint is tapasztalt, progresszív előadók, azonban arra nem volt tippem, hogyan hoznak össze egy kortárs drámát újcirkuszi kereteken belül.
A választ Lipka Péter személyében találtam meg, aki alkotótársként vett részt a produkcióban. Több mint tizenöt éves tapasztalattal rendelkezik színházi és kontakt improvizációs tréningek területén, de eszköztárában megtalálható a művészetterápia, a mozgás- és táncterápia is. A fényeket Galkó Janka keltette életre, aki szintén több mint tíz éve aktívan és széles körben foglalkozik színházzal: rendezőasszisztensként ugyanúgy, mint ahogy számos darabban felelt már látványért és fényért egyaránt. Innentől már végképp fokozott érdeklődéssel vártam, hogy ezekből az összetevőkből mit főz ki a négy alkotó.
Mivel ennyire bátrak voltak, és bevállalták ezt az egészet, elhatároztam, hogy kritikus szemmel nézem végig a darabot.
Fokozatos építkezés…
Nagyrészt sötétben, helyenként éppen hogy csak megvilágítva a két szereplő különböző irányokból feltűnik, majd eltűnik a színpadon. Ezzel az aktussal leválasztják és absztrahálják a teret, amely minden referenciaponttól mentes, és vele együtt teljes mértékben eltüntetik az idő fogalmát. Ebben az alaphelyzetben kezdődik a párbeszéd, amely a fej vagy írás játék segítségével egzisztenciális eszmecserévé fejlődik.
Különös események sorozata veszi kezdetét, amelyek a mozgások, az artista elemek, a párbeszéd és az audiovizualitás segítségével kerülnek bemutatásra.
Ezen a ponton már nem próbáltam eldönteni, hogy mit is látok tulajdonképpen: ugyanannyira színházi előadást néztem, mint amennyire egy újcirkuszi darabot vagy éppen egy filozófiai előadást. Mindezt két karakter tolmácsolásában, akik talán nem is léteznek.
Az exponenciális kibontakozásig
A darab nagyjából a felétől mintha elszabadulna. Azután teret ugrunk, mint egy hiperkocka belsejében, egy önmagába táguló dimenzióban: a nagyjából nyugodt, harmonikus menetet felváltja egy „színház a színházban” jelenet. Az addig nyers, deszaturált látványvilágot felváltja egy színes, a kék-piros erőteljes párbeszédével operáló atmoszféra.
Megjelenik a mágus karaktere, az önreflektív öntudat archetípusát szimbolizáló misztikus kereső,
aki döntésein keresztül meghatározza a jelent. Egyre gyorsulnak az események, egyre több minden történik egyre kevesebb idő alatt, mindez egy teljesen követhető, megélhető jelenben. A kemény fények, a határozott vizuális definíciók sodornak a végkifejlethez, sűrűsödik a tér, épül, és megtörténik a katarzis, a darabbal teljesen önazonos módon.
Konklúzió
Úgy döntöttem, hogy nincs. Ehelyett a jelen megélése, a leggyakorlatibb értelemben: egyórányi figyelem, érdeklődő, befogadó figyelem. Számomra az előadás nem adott válaszokat, inkább kérdéseket tett fel, amelyek órák elteltével kerülhetnek körbejárásra. Magokat ültetett, amelyekből napok alatt vizsgálható kijelentések, megállapítások vagy újabb kérdések érhetnek.
Ez a darab számomra semmiképpen sem végállomás, de még csak nem is origó. Egy képzeletbeli ellenőrzőpont,
amelyen áthaladva módosítások történnek a befogadón, hogy azokkal gazdagodva folytassa saját útját.
Freak Fusion: Game over? Szereplők: Kiss Gergely „Geret”, Turai Bálint. Rendező alkotótárs: Lipka Péter. Fény: Galkó Janka. MU Színház, 2020. január 11.
Az előadás legközelebb március 28-án látható a MU Színházban. A fotókat a szerző készítette.
