Borostyán
Odakint sötét lesz.
Mire újra a felszínre érünk,
részegek leszünk,
megcsap a józanító, hűvös szél.
Hazamenni nem tudunk,
amíg nem verik vissza
az olajos tócsák, a benzinfoltok
millió színben a fényt.
Örökké tartanak ezek a séták.
Az emberek bőrének napszakonként
változik a színe,
a szembejövőknek anyaguk van az anyagtalanságban,
nem érinthetők,
de érzékelhetők, absztrakt módon.
A távolságban megváltozik az arcuk.
Borostyánfény csorog a falakról,
az embereket tartósítja,
mint az áttetsző sárgásbarna kő
a skorpiókat, a szkarabeuszokat.
A kocsmából,
mit se tudva a változásról,
megyünk a szakadó esőbe.
Egy nő
Egy nyitott bőröndbe fekvő
meztelen nőt látok minden éjszaka
a lépcsőfordulóban.
A vörös, sárga, kék és narancs virágok
fényfoltokat hagynak a levegőben,
ahogy íveket írnak le a sötétben.
Vicsorgó, girhes macskák állnak elém a folyosón,
nem értem, mit akarnak tőlem.
Az ablakban a felhők mozdulatlanok.
Az erkélykorláthoz kötözött japán prostituált
tekintete beleég a retinámba,
nem tudok nem rá gondolni.
Megcsap az utcán elképzelt illata,
őt látom a játszótéri hinta mellett állni,
a metrósínek feletti plakátokon,
ahogy a korlátba kapaszkodva megszállottan a vizet bámulja.
Velem marad,
nem enged annak lenni,
aki nélküle voltam.
Borítófotó: David Mach, Die Harder, acél, fa, ruhafogas, 472 x 275 x 170, 2011, magángyűjtemény
