Léteznek olyan tabutémáink, amelyekről nemcsak hogy nem akarunk, de nem is tudunk beszélni. Félünk, ha kiejtjük a hozzájuk kapcsolódó szavakat, még a végén valósággá válnak. Az egyik ilyen szőnyeg alá söpört, közös emberi témánk a halál. Máshogy gondolkodik róla Kelet és Nyugat, vallásunk, származásunk, identitásunk mind-mind meghatározza, hogyan is tekintünk arra a mumusra, amiről korunk embere nem hajlandó tudomást venni. Egészen addig, amíg nem kopogtat az ajtón.
Szeretnénk-e tudni a tényről, ha netán halálos kimenetelű betegségben szenvednénk? Dönthetünk-e arról, hogy megmondják-e nekünk ezt, ha így alakul a sorsunk? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket feszeget Lulu Wang kínai származású amerikai filmrendező személyes élettörténetén alapuló új filmje, A búcsú. De a film forgatókönyvét is jegyző
Wang nem ragad le a halál témájánál, illetve sokkal tágabb értelmezésben foglalkozik vele annál, minthogy a szív egyszer csak már nem dobban többet.
„Partir, c’est mourir un peu” – tartja a francia mondás, vagyis aki elmegy, elutazik, más országba költözik, az egy kicsit meghal az itt maradók számára.
A főszereplő Billi – akit az Awkwafina művésznevet használó amerikai színésznő és rapper alakít – nagymamája tüdőrák diagnózisa kapcsán nem csupán azzal a hatalmas kulturális ellentéttel szembesül, ahogyan a világ keleti és nyugati felén gondolkodnak arról, meg kell-e mondani egy betegnek, hogy a kór, amit a testében hordoz, halálos eredetű, hanem azzal is, hogy a teljes gyermekkorát és gyökereit is elveszítette, amikor szüleivel együtt Amerikába költözött. A film szociográfiai és filozófiai mélységekbe is elvezeti a nézőt, miközben
az alapvetően tragikus történetet többször is vidám árnyalatokkal igyekszik könnyedebbé és befogadhatóbbá tenni.
Sokszor nem tudjuk eldönteni, hogy drámát vagy vígjátékot nézünk-e, így érthetővé válik az is, miért szerepel mindkét műfaji megnevezés a film meghatározásaként.
Megtudhatjuk, hogy a halállal kapcsolatos, alapvető felfogásbéli különbség Kína és Amerika között abban áll, hogy míg nyugaton azt gondoljuk, az élet a miénk, és így jogunk van felkészülni a végére is, addig keleten, de legalábbis Kínában úgy tartják, hogy az élet egy nagyobb közösség, a család része is egyben,
és ha valakivel egy halálos diagnózist közölnek, az nem is a betegségbe hal majd bele, hanem az élet végétől való félelembe.
Annak felelősségét pedig, hogy a betegségét és annak várható kimenetelét nem mondják el neki, a hozzátartozók közösen viselik, a súly mindenki vállát azonos mértékben nyomja. Ezért a filmvásznon szereplő család a legkülönfélébb praktikákat hajlandó bevetni annak érdekében, hogy a mindenki által szeretett és tisztelt nagymama nehogy tudomást szerezzen arról, hogy közeleg a vég.
A szomorú történet ellenpontozásaként az alkotó egy esküvő szervezésének folyamatát helyezi filmje középpontjába, így olybá tűnik, mintha az egész nagycsalád nem is azért gyűlne össze Pekingben, mert mindenki szeretné még utoljára látni a nagymamát, hanem azért, mert egy unokatestvér házasságra készülődnek épp. Betekintést nyerhetünk a nagy, közös családi étkezésekbe, amelyek a sok közeli felvételnek köszönhetően egészen ínycsiklandóra sikeredtek, és láthatjuk, hogyan zajlik egy kínai városi esküvő, ami már mintha a nyugatiasodás jegyeit is magán hordozná. Ugyanakkor részt vehetünk egy temetőben zajló, a halott személytől a család minden tagjára áldást kérő, nagyon is hagyományos szertartáson. A búcsú egyik nagy pozitívuma, hogy a kínai mindennapokat olyan természetességgel és közvetlenséggel ábrázolja, hogy
100 perc erejéig mi is családtagnak érezhetjük magunkat.
Nagy felfedezés volt számomra, hogy Kínában ennyire matriarchális alapon működhet egy család, mert ami ebben a filmben visszaköszön, az egy egyértelműen női irányításon alapuló családmodell, ahol a nagymama a családfő, ő dönt, irányít, tárgyal az esküvő lebonyolításának közreműködőivel, és ő oldja meg a felmerülő problémákat. Látszólag kutya baja, igaz, néha kicsit elgyengül és segítségre szorul vagy pár órára kórházba kerül, de a rövid intermezzók után mindent óriási energiával és lelkesedéssel folytat tovább.
Lulu Wang feszítő ellentétekkel operál, kultúrák, nemzetek és nemzedékek közötti különbségek feszülnek egymásnak a nagymama háta mögött vívott harcban, és mindenki közösen retteg attól, hogy a szabad szellemű, Amerikában felnőtt unoka el fogja árulni a titkot. Ez tovább növeli a néző feszültségét, hiszen
Billi már egyértelműen egy másik nemzedék és kultúra gyermeke, akiről végig azt feltételezzük, hogy szembe mer szállni a konvenciókkal.
Szüleivel csak angolul kommunikál, akadozik a kínaival, úgy tűnik, a tengerentúlra költözés után anyjával és apjával együtt sikeresen asszimilálódott. Egyszerre küzd a hirtelen rászakadó, ismerősnek cseppet sem tűnő környezettel, életfelfogással, a népes családdal, és azzal, hogy nem árulhatja el az igazat. Közben próbál újra kapcsolódni a gyökereihez, amihez egyetlen elveszőnek látszó biztos pontja maradt, a nagymamája.
Egyvalamire azonban senki nem számít – ideértve a nézőt is –, hogy a nagymamának (Shuzhen Zhao) rengeteg élettapasztalata, bölcsessége, őseitől szerzett, a mindennapokban is jól használható tudása van, és ezzel
Lulu Wang olyat csavar a történet végén, hogy nem győzünk kapaszkodni a székünk karfájába.
Ennek következtében pedig még úgy is gondolhatjuk, hogy érdemes lenne a halállal kapcsolatos felfogásunkat egy kicsit keletiesebbre hangolni.
A búcsú (The Farewell), 2019. Írta és rendezte: Lulu Wang. Szereplők: Shuzhen Zhao, Awkwafina, X Mayo, Tzi Ma, Diana Lin. Forgalmazza: ADS Service Kft.
A búcsú a Magyar Filmadatbázison.
