Bár a mozi 120 éves története során szép számmal készültek első világháborús filmek, a huszadik század második felétől a második világégés volt a népszerűbb téma a háborús filmek világában. A 100. évforduló alkalmából felszaporodtak a nagy háborút taglaló alkotások (A hosszú út hazafelé, Szürke senkik, Tolkien, Akik már nem öregszenek meg), ezek egyik utolsó és leghatásosabb darabja az 1917 Sam Mendestől.
Az első világháború több mint 100 éve véget ért, így már nincsenek életben a szemtanúi, illetve túlélői. Lassan a 80 éves második világháborúval is ez lesz a helyzet, ami azt jelenti, hogy a veteránokat legfeljebb dokumentumfilmekből, archív felvételekből ismerhetjük, így olyan kvázi „kitalált karakterekként” látjuk őket, mint a játékfilmek hőseit. A történelemkönyvekben pedig csupán statisztikai adatokként szerepel az a rengeteg fiatal, aki birodalmak hatalmi harcai miatt áldozta életét vagy nyomorodott meg ha testileg nem is, de lelkileg biztosan. Sőt,
nemcsak a nagy háború főszereplőit, de borzalmait is hajlamosak vagyunk szenvtelenebbül kezelni a holokauszt és Hirosima-Nagaszaki katasztrófája utáni korszakban.
Pedig 1914 és 1918 között is zajlott ideológiák által vezérelt népirtás (lásd az örmény mészárlást, amelyet Az ígéret című film dolgozott fel), és ebben a háborúban újra bevetettek tömegpusztító fegyvereket (például a mustárgázt).
Szerencsére a 100. évforduló alkalmából több játék- és dokumentumfilm is felelevenítette a nagy háborút, ezek egyike Sam Mendes (Amerikai szépség, Bőrnyakúak, Skyfall) legújabb filmje,
az 1917, ami nem a nagy hadműveletekre, hanem a névtelenség homályába vesző fiatal tragikus hősökre koncentrál.
A történet pont azon a napon kezdődik, amelyen az Amerikai Egyesült Államok hadat üzent a központi hatalmaknak: 1917. április 6-án. A nyugati francia fronton harcoló brit hadsereg katonái talán ezt még nem tudják, feletteseik viszont már azzal hitegetik őket, hogy közel van a győzelem. Erre utal a németek látszólagos visszavonulása, ám a hangsúly a „látszólagos”-on van, mert mint arról az egyik szövetséges állás tábornoka tudomást szerez, a visszavonulás csupán egy ördögi terv álcája, amelyet a Német Császárság hónapokkal azelőtt előkészített. Vagyis, ha a német védelmi rendszer, a Hindenburg-vonal közelében állomásozó 2. zászlóalj támadást indít a védtelennek hitt császári állások ellen, akkor csapdába rohan, 1600 ember élete veszik oda. Köztük van az egyik főhős katona, Tom Blake bátyja is, így
Tom számára személyes küldetéssé válik, hogy működőképes telefonvonal híján még a támadás tervezett napja előtt elvigye a kelepce veszélyének hírét a 2. zászlóalj táborába.
Bajtársát és barátját, William Schofieldet választja maga mellé, aki még nem is sejti, hogy milyen elképesztően nehéz feladatra vállalkozott, és egyszerű kísérőből hamarosan aktív hőssé kell válnia.
Az 1917 végtelenül egyszerű történetét a manapság fősodorbeli filmekben is divatos „egysnittes” forma teszi különlegessé.
Azért az idézőjel, mert valójában nem egy hosszú beállítás az egész film, a kamera egy alkalommal szándékosan is kikapcsol az egyik főhős eszméletvesztésekor, így végső soron az 1917 két hosszú snittből áll. Ám Sam Mendes és Roger Deakins (1984, Jesse James meggyilkolása, Szárnyas fejvadász 2049) operatőr bevallottan trükköztek több epizódnál is, és Alfred Hitchcock módszerét (A kötél) alkalmazták: ha valamilyen tereptárgy került a képbe, és kitakarta a látóteret, az alkotóknak lehetősége volt megállítani a felvételt. Így Mendes háborús drámája annyira nem is radikális formailag, mint amilyennek reklámozták, ezen a téren a valóban egyetlen hosszú beállításból álló Erik Poppe-film, az Utoya, július 22. a legmerészebb, legkreatívabb. Viszont az 1917 még így is hatásos és lehengerlő.
Már Az ember gyermekében, A visszatérőben és a Nemes-Jeles László-filmekben (Saul fia, Napszállta) is bebizonyosodott, hogy a hősökre tapadó, emberközeli kamera csodákra képes, ha feszült drámáról és akcióról van szó. Az 1917-ben a hosszú beállítások elérik, hogy ezzel a két ismeretlen katonával az első 10-15 perctől kezdve azonosuljunk, hogy hozzájuk a legnagyobb empátiával viszonyuljunk. Ugyan Tomot és Willt (legalábbis egy darabig) felváltva követi a kamera, az érzelmi azonosulás így is működik. És amikor elhagyja őket a felvevőgép, majd egy repülőt vagy állattetemet mutat, a feszültség csak fokozódik, a képkeretből kikerült hősökért elkezdhetünk aggódni. Persze akkor is izgulhatunk, ha csak a két főhőst látjuk menetelni, hiszen
ahogy ezek a bátor fiatalok, úgy mi sem tudjuk, mi vár ránk egy dombon túl, egy lerombolt városban, vagy a füsttől és ködtől beláthatatlan, nyílt terepen.
A hosszú beállításos forma annyira nem intenzív Sam Mendes művében, mint Alejandro González Iñárritu kvázi westernjében, A visszatérőben, amelyben Emmanuel Lubezki sokkal érzékletesebben, húsba vágóbb módon tudta az akciójelenetek résztvevőjévé tenni a kamerát. De Mendesnek és operatőr társának nem is az volt a célja, hogy A visszatérőhöz hasonló kalandfilmet készítsenek, csak hogy a maga valójában bemutassák a háború tragédiáját. Ezért is volt szükség erre a filmnyelvre. A leégett, lepusztult városokat, a sárban heverő ló- és embertetemeket vagy a gáton összegyűlt, felfúvódott vízi hullákat pontosan ezzel a dokumentarista-realista szenvtelenséggel, A visszatérőénél lassabb, higgadtabb, lírai tempójú kameramozgásokkal érdemes bemutatni. A nézőt ilyen módon lehet a leghatékonyabban szembesíteni a 100 év homályába vesző háború nyers borzalmával. Egyrészt tehát a forma, másrészt az egyszerűségében is nagyon emberi történet, illetve a két főhős adja az 1917 különlegességét.
Sam Mendes nagyon okosan ügyelt arra, hogy műve ne akciófilm vagy háborús kalandfilm, hanem túlélődráma legyen.
Így az 1917-ben nincsenek látványos összecsapások vagy lélegzetelállító menekülések. Sőt némelyik akciódúsabb jelenet első látásra kifejezetten bugyutának tűnik. A látszat azonban csal.
Érezhető, hogy Mendes számára nem a műfaji filmek eszközkészlete, hanem nagyapja, az első világháborúban harcolt Alfred H. Mendes beszámolói voltak a referenciák.
Tomon és Willen keresztül a rendező nagyon hitelesen mutatja be, hogy ezek a fiatalok még nem tapasztalt veteránok. Nem „tökös férfiak”, hanem traumatizált, megrettent fiúk, akik akár még a sokadik harc után, a háború utolsó előtti évében sem képesek mesterlövészek módjára forgatni a fegyvert, vagy magányos vándorként nem fognak egymaguk bátran szembeszállni az ellenséggel, hanem pánikba esve menekülnek. Az 1917 összecsapásai tűnjenek bármilyen triviálisnak is, élet-halál harcok: Will több lövést lead egy tőle pár tíz méterre őrködő német katonára, de csak sokadjára találja el; közelharcban alig képes legyűrni egy lerombolt városban rátámadó németet, és kiverni a kezéből a halálos bajonettet; de ha csak futni kell is, a kétségbeesés és halálfélelem közepette bukdácsol. És ami még fontosabb: ebben a háborúban senkiben sem szabad bízni, aki nem a mi oldalunkon harcol, hiába szánjuk meg őt haláltusájában vagy súlyos sebeivel küszködve. Ezt a fájdalmas leckét az első fél órában megtanuljuk az 1917 egyik legsokkolóbb, legszomorúbb jelenetében.
Tehát ezek a fiúk nem hősök. Vagy legalábbis nem úgy hősök, ahogy azt pár száz akciófilm megtekintése után gondolnánk. Will és társai 1917-ben már illúziók nélkül küzdenek. Nem tudjuk, hogy hittek-e a háborúban, amikor besorozták őket, de hogy a cselekmény jelenében már nem hisznek, az teljesen biztos. A film elején Will és Tom csüggedten ülnek egy fánál, nem lelkesíti őket küldetésük sem, csak akkor, amikor megtudják, hogy Tom bátyja is veszélyben van.
A háború végén már nem az eszmék számítottak.
Nem is annyira a puszta győzelem, hanem az, hogy a szeretett bajtársat, hogy a fronton harcoló rokont épségben tudjuk, és nem utolsó sorban mi is túléljük a háborút, hogy őket viszontláthassuk. Ennek a szomorúságában és tragikusságában is felemelő tézisnek a kibontása az 1917. Annak bizonyítása, hogy ha már a hatalmasságok ideológiáiért nem is, de saját életünkért és a hozzánk hasonlók túlélésért, lelkéért még érdemes küzdeni.
Izgalmas formanyelve, megindító története és karakterei ellenére Sam Mendes műve is ki-kizökkent kisebb-nagyobb hibáival.
Mendes olykor feláldozza a realizmust a filmszerűség és a giccs oltárán. Például akármilyen esendő, emberi reakciók is jellemzik a főhős Willt, azért amikor alapvető felszereléseket veszít el, és hagy hátra maga mögött, azt nehéz betudni a háborús pániknak, inkább a filmalkotók pontatlanságáról tanúskodik. A film utolsó harmadában következő vízeséses-virágszirmos jelenet pedig nemcsak a giccs határát súrolja, de meglehetősen irreálisnak is hat, még ha amúgy lehetséges is, hogy a rendező hallott valami hasonlót nagyapjától. Továbbá nehezen hihetők Will menekülései a németek elől, mert például hiába lőnek rá többen pár tíz méterről, még akkor sem találják el. Kétségtelen, hogy a fiatal német közkatonák sem vérprofi mesterlövészek, de ezekben a jelenetekben inkább a „plot armor mechanizmus” (amikor a forgatókönyvírók egy karaktert annak ellenére életben tartanak, hogy már rég meg kellett volna halnia egy lövéstől vagy vágástól), semmint a realizmus érhető tetten. Végül pedig amellett sem mehetünk el, hogy az első szívszorító fordulópontig (kb. a 20-25. percig) annak ellenére is döcög a sztori, hogy egyszerű és lineáris.
Nyilvánvaló hibáival együtt az 1917 nagy eséllyel 2020 legerősebb filmjei között fog szerepelni az év végi toplistákon,
és előző éjjel megérdemelten kapta meg a legjobb operatőrnek járó Oscar-díjat, valamint a legjobb vizuális effektekért és a legjobb hangkeverésért járót is.
1917 – 2019. Írta és rendezte: Sam Mendes. Operatőr: Roger Deakins. Szereplők: George MacKay, Dean-Charles Chapman, Colin Firth, Benedict Cumberbatch, Mark Strong. Forgalmazó: Freeman Film.
Az 1917 a Magyar Filmadatbázison.
