Öröklött vég
Egymásra vetünk penészlő árnyékot:
S ők hűvös kövekként ránk vettetnek.
Pórusainkat, mint vizet a por, átjárja
A sötét, s ők völgyként tartják magukban
Az örök fénytelent, melyet csak enyhe szél mozgat.
A fényből jövő rezgés: behordja a napfényben
Csiszolt port, s az árnyék megremeg.
Mi, halmazok metszeteiben élő
Foglyok, a poshadt itatót sem észlelők.
Árnyékból árnyékba kúszók,
Éltető halmazoktól függők.
Fagyott álomkép a szabadulás,
És szüntelen előttünk lebeg a szűk kiút.
A napérlelte por gyűlik a völgyben,
Az örök halmazok rései tágulnak,
S valahonnan beszivárog
A keserű, napfényes utolsó Óra.
Úttalanság
Az ütemes lötyögés áthatja
A legapróbb ráncokat is.
A metró párnás ülésein
Olvadó viaszbábuk
Évtizedekig tartó
Szétfolyása érdekében
Feszültség van.
Az alagút falára néző
Ablakok lágy, zselés anyagból vannak,
Ők maguk a vakfoltok.
A tekintetek vannak
Áttörhetetlen üvegből.
Az emberhús dögszaga
Sálak, kabátok mögül szivárog,
S a megszokottság kényelmével
Vándorol élettelen orrnyílásból
Orrnyílásba.
A végállomás sosem jön el,
És mi sem haladunk felé.
Borítófotó: Hand luggage only