Grillcsirke
Csak egy tükör vagy, amelyben magad látod – vagy WTF!
Este fél kilenckor még nyitva volt a bolt. Nyári nyitvatartás. A két barátnő éhesen pásztázta a grillpultot, maradt-e még csirke. Venni akartak egyet. Kis salátával pompás estebéd. Volt még egy nagy, kövér csirke, megvették. A boltos flegmán kérdezte, vágja-e ketté. Aztán becsomagolta, lemérte, átnyújtotta nekik.
Anna a negyediken lakott, a háztömbben nem volt lift. A barátnője, Selma, nem volt hozzászokva a lépcsőmászáshoz. A másodikon megpihentek. A grillcsirke még meleg volt. Nem siettek. A lépcsőfokok nehezen adták meg magukat. Kacagtak, mennyire nincs kondíciója egyikőjüknek sem.
A két félcsirke a konyhában tányérokra került. Mellé saláta, kés, villa, borospohár, egy üveg fehérbor. Anna szépen kitöltötte a bort, hellyel kínálta a vendéget, aztán ő is leült.
– Parancsolj, jó étvágyat! – mondta Selmának, aki figyelmen kívül hagyta a salátát, a kést és a villát, kézzel evett.
Anna nem esett ilyen vadul az ételnek. Szépen, jobb kezében a késsel, balban a villával próbált kis darabkákat lecsenni a félcsirkéről. Ügyesen váltogatta a húscafatokat és a vegyes, friss salátát: rukkolát, fejes salátát, római salátát és bébispenótot, csak úgy, dresszing nélkül. Mindent alaposan megrágott, majd egy korty Irsai Olivérrel nyelt le. Közben nézte, Selma hogyan trancsírozza a húst.
Selma egész életében kézzel ette a grillcsirkét. Először letépte a szárnyát, leszopogatta a csontokról a bőrt, a húst. Aztán kitekerte a combját, amit szintén szőröstől-bőröstől bevágott. Anna kikerekedett szemekkel nézte a barbár mészárlást. Kellemetlenül érezte magát. Még nem látta így zabálni a barátnőjét. Így még nem. Nézte a szemüvege alól kikandikálva, ahogy a barnára pirult nagy bőrlebenyek egyben csúsznak le Selma torkán, s ahogy a szája sarkából kicsordul a vöröses zsír.
Anna az agresszív táplálkozás láttán előbb undort, majd félelmet érzett. Az apja jutott az eszébe, aki majdnem mindig állva evett. Csak vénségére kuporodott le a kisszékre. Volt az apjának egy bádogtányérja és egy alumíniumkanala. Mindent abból, azzal evett. Vagy kézzel. Iszonyúan szigorú ember volt. És az evést felesleges időpocsékolásnak tartotta, bár a jó étkeket szerette. Szóval állva is gyorsan megebédelt, aztán a család többi, asztalnál ülő tagját noszogatta, hogy ne vacakoljanak annyit, menjenek vissza dolgozni, tanulni, tevékenykedni. Teljhatalma volt. Mindenki rettegett tőle. Nem lehetett sose hibázni vagy rendetlenkedni. Anna pedig tűzről pattant leány volt mindaddig az esetig, amíg véletlenül hangosan el nem kezdett nevetni. Az apja azonnal rámordult, hogy ne visítson, mint egy fürdőskurva, disztingválja magát. Akkor még Anna nem értette, mi az a fürdőskurva, és elhatározta, hogyha nagy lesz, mindenképpen annak áll, mert szeretett kacagni.
Selma már a mellehúsát harapdálta. Anna sosem mert ilyen természetesen viselkedni. Szégyenlősen a borospohárba lógatta az orrát. Bár még ezt is megszólta volna az apja. Majdnem sírt. Több falat nem ment le a torkán.
Selma a porcos végeket megrágta, a vékonyabbakat egyenként lenyalogatta, mint valami rossz kutya. Aztán megtörölte magát szalvétával, és szinte egy hajtásra megitta a pohár bort. Akkor vette észre, hogy Anna sír.
– Veled meg mi történt? Alig ettél!
– Bocsánat – válaszolta Anna szipákolva –, nem érzem jól magam.
Selma töltött még egy kis bort mindkettőjüknek.
– Ezt azért idd meg, kérlek – mondta. – Jobban leszel.
– Félek.
– Mi? Mitől félsz? – kérdezte Selma csodálkozva.
– Nem is tudom… Tőled.
Anna arcán patakokban folyt a könny. Mereven a grillcsirke maradványait bámulta.
– Éntőlem? De hiszen a barátnőd vagyok!
– Attól félek, ahogy eszel. Gyorsan, agresszívan. Nem bírom az agresszív viselkedést. Félelemmel tölt el. Ezért is kerülöm a férfiakat. Érzem bennük az erőt.
Selma meghökkent. Anna barátnője mindig is visszafogottan és kimérten beszélt a férfiakkal, férfiakról, de hogy ennek az lett volna az oka, hogy félt tőlük, azt nem gondolta volna.
– Mondd, miért lenne mindegyik férfi agresszív?
– Nem tudom. A kisugárzásuk ilyen. Főként a részeg férfiak. Durvák és kiszámíthatatlanok. A hangoskodásuk is irtó zavaró.
– De miért gondolod ezt?
– Tudod, apám nagyon szigorú volt velünk – kezdte magyarázni Anna –, pisszenni sem lehetett. A hangoskodásért, a rendetlenkedésért pálca járt. Szabályosan rettegtünk, hogy valamit rosszul csinálunk, hogy hibázunk.
– De ez az apád volt. Innen származik a félelmed… Az összes többi férfi nem az apád… Sokszor az emberek hangoskodnak, rendetlenkednek, felemelik a hangjukat vagy az öklüket, hogy kiadják magukból a mérget. De ez a méreg nem biztos, hogy terád irányul. Valaki egyszerűen csak mérges, és kiabál. Nem rád, csak úgy… Nem rád mérges. Félsz, hogy te váltod ki a haragjukat?
– Igen. És attól is, hogy ezzel elveszítem őket… Meg kell feleljek, és nem szabad felmérgesíteni őket.
Selma hosszasan elgondolkozott a szárazra szopogatott csirkecsontok fölött. Aztán azt kérdezte:
– Nem lehet, hogy a saját agresszivitásodtól félsz? Azt nyomtad el egész gyerekkorodban a szigorú apád miatt. És most az gyötör. A legtöbbször az ember másoknak olyan tulajdonságaitól fél, ami az egyénben magában lakozik, csak nem tud előtörni.
Anna ismét megtörölte a szemét, tovább maszatolta a szemhéjfestéket. De valami most mélyen megmoccant benne. Igen, ez igaz lehet. Évtizedekig ő volt a szolid, jól nevelt kislány, aki szótlanul megcsinált mindent, szinte sose hibázott. Kitűnő tanuló volt, nem fiúzott, nem cigizett, nem piált vagy drogozott. De félt. Mert valójában ő is egy tűzről pattant menyecske. Ezért is szereti a barátnőjét, aki mindig egyenes és határozott…
– Nem tudom – mondta.
Aztán Selmának támadt egy ötlete. Előszedték Anna, kanapén sorakozó összes díszpárnáját. Selma arra kérte Annát, hogy teljes erejéből kezdje el ütni azokat. Majd felkapott egy párnát, és torkaszakadtából beleüvöltött.
– Most te – nyújtotta a párnát Annának, aki nagy levegőt vett, és elkezdett ordítani.
– Rád voltam mérges? – kérdezte utána Selma.
– Nem. Csak úgy.
– Félelmetes volt az ordításom?
– Egy kicsit igen.
– És a sajátod?
– Jól esett. Megkönnyebbültem.
– De rám voltál mérges?
– Nem.
– Én nem is féltem.
Most már a megkönnyebbüléstől potyogtak Anna könnyei. Átölelte Selmát, akinek még mindig zsíros volt a szája sarka.
– Ígérd meg – mondta Selmának –, hogy fogunk még együtt ordítani.
– Fogunk, fogunk. Ne sírj!
Anna már nem gondolt a grillcsirkére. A mosatlant és a csontokat ott hagyták a konyhaasztalon, és beültek a nappaliba. Bekapcsolták a tévét. A kupadöntőt közvetítették.
Borítófotó: Vidék íze
