Előző filmjével megnyerte a Karlovy Vary Filmfesztivál fődíját, a saját színházi előadása alapján forgatott Ernelláék Farkaséknál után pedig újabb színdarabokat (Kálmán-nap, Egy százalék indián) és hangjátékot (Obiectiva Theodora) is rendezett. Ezúttal egy online forgalmazott, mágikus realista hangulatú független szkeccsfilm keretében beszél hatalmi viszonyokról, emberi kapcsolatokról, és reflektál a közélet aktuális állapotára. Hajdu Szabolccsal arról beszélgettünk, hogyan kapcsolódnak egymásba filmek és témák, milyen utat jártak be ikonikus alkotótársai, valamint szóba került az is, hogy milyen távmunkában dolgozni rendezőszakos osztályával.
KULTer.hu: Délibáb nélkül nincs Ernella, mondtad az utóbbi film premierje idején egy podcastben. Továbbszőve: Ernella nélkül nem lenne Békeidő? Vagy – Jim Stark produceri jelenlétéből adódóan – Délibáb nélkül sem lenne Békeidő?
Egyik nélkül sem létezne a Békeidő. Nagyon összefüggnek ezek, egyik lépésből következik a másik.
Én sosem tervezem a filmjeimet előre, hanem mindig figyelem, hogy mi történik körülöttem.
Lejegyzek motívumokat, ötleteket, amikről azt gondolom, hogy érdemes lenne művészi szempontból is foglalkozni velük. És persze itt van az atmoszféra, a mai közhangulat, aminek a hatása alól nagyon nehezen tudom kivonni magamat. Aztán egyszer mindezek a múltbéli élményekkel együtt eredményeznek egy konstellációt, elkezdenek összefüggések kialakulni. Majd ez az egész, a benne foglalt rengeteg véletlennel együtt elkezd gravitálni egy nagyobb munka, tehát egy film vagy színházi előadás felé. Ez a film is így alakult ki.
Nem jutott volna eszembe, hogy diákokkal csináljak filmet, ha nincs előtte az Ernelláék, és nem biztos, hogy ebben a struktúrában dolgoztunk volna, ha nincs Jim Stark.
Sőt, egyáltalán nem biztos, hogy a Békeidő el tudott volna készülni, ha nincs az ő támogatása mögötte. Szóval egymásba fűződnek ezek a dolgok. Én pedig sem alkotóként, sem a magánéletemben nem tudok továbblépni addig, amíg nem értem meg, hogy mi az, amit létrehoztunk. Ez a megértési, feldolgozási folyamat akkor kezdődik el, amikor találkozik a film a közönséggel. Akkor derül ki, hogy az, amit létrehoztunk, mit jelent abban a korban, amiben élünk. Akkor tudjuk meg, hogy mi a hatása, mi az értéke. Persze nem ezen mérek le mindent, de ez egy nagyon fontos tényező.
KULTer.hu: A világjárvány miatt a Békeidő online került a közönség elé.
Azt gondolom, hogy a karanténhelyzet jól jött a filmnek.
Sokat gondolkoztunk rajta, hogy a mi speciális létállapotunkban, független alkotókként, teljes mértékben rendszeren és struktúrán kívül létezőkként hogyan tudnánk hatékonyan közönség elé vinni a filmet. Az Ernelláék után egyértelmű volt, hogy nem feltétlenül lenne értelme a hagyományos módon csinálni, sőt,
talán a Békeidőnek esélye sem lenne a klasszikus forgalmazási formában.
A hagyományos forma például az, hogy beválogatják egy nagy nemzetközi filmfesztiválra, az ott tartott világpremiernek van hírértéke, kialakul körülötte hírverés, utána pedig a magyarországi mozikba kerül a film. Ezt mi párszor végigjártuk, de az sokkal izgalmasabb volt, ami az Ernelláékkal történt, mivel a fesztiválpremier után a saját lakásunkban mutattuk be a filmet először Magyarországon, ahová meghívtuk a sajtót. Majd lakásvetítéseket hirdettünk, amelyeknek a keretében a jelentkezők a saját otthonukban nézhették meg. Több mint 100 ilyen vetítés volt, és mi szinte az összesre elmentünk. Ez sokat jelentett, mivel évek óta megvolt bennünk az az elemi igény, hogy találkozzunk a filmek közönségével. Addig a filmjeim közönsége nekem egy neutrális, arctalan tömeg volt, nem tudtam, hogy pontosan kik azok, akik megnézik, amit csinálok, míg a színházban a közönséggel közösen hozzuk létre az adott történetet minden alkalommal. A filmnél ez alapból nincs meg,
a lakásvetítések alatt először éreztem azt, hogy fontos, amit csinálok, mivel láttam, hogy ezeknek az embereknek sokat jelent.
Szóval éreztem a felelősségemet is. Ez pedig egyszerre volt felemelő és bizonyult egy nagy feladatnak. A Békeidővel is azt kerestük, hogy hogyan tudnánk továbblépni a kereteken. Orsolya (Török-Illyés Orsolya – a szerk.) ötlete volt végül, hogy ne várjunk tovább, mutassuk be a filmet online, amire én azt mondtam, hogy igen, ennek most így kell lennie! Ha el is veszítünk valamit az egyik oldalon, a másikon mindenképp nyerünk, ha mást nem, ennek a forgalmazási szisztémának a tapasztalatát, hiszen az emögött húzódó technikai procedúrát is végigcsináljuk.
KULTer.hu: Ha újranyitnak a mozik, tervezitek mozikban is bemutatni a filmet?
Mindenképpen, kezdettől fogva abban gondolkodtunk, hogy mozikba is eljusson a film.
Fontosnak tartom, hogy kihasználjuk a rendelkezésre álló médiumokat. Az elmúlt években is ezt csináltuk.
A lakásvetítések mellett a színházat tekintve is kinyitottuk az előadások világát, sőt, készítettünk hangjátékot, ami megint egy teljesen más forma. Mindegyikhez kerestünk egy megfelelő történetet, hogy a közönségünkkel minél többfajta csatornán találkozhassunk, és hogy minél többféle médiumon keresztül felvegyük velük a kapcsolatot. Ez a gondolkodásmód nem zár ki semmit, de most úgy érezzük, hogy ennek van privilégiuma.
KULTer.hu: Mi lett volna, ha most nem mutatjátok be online?
Akkor ez a film legalább egy évet csúszik. Ebben az esetben mégis megpróbáltunk volna bejutni egy nagy nemzetközi fesztiválra, de mivel ezeket erre a nyárra valószínűleg törlik vagy már törölték, így legjobb esetben is jövőre lehetett volna premier. És ha végiggondoljuk, hogy
mi fog következni egy év múlva: a mostani, feltorlódott filmek új filmekkel fognak versenyezni a fesztiválokért.
Egy nagyobb fesztivál esetén évente alapból kb. ötezer nevezés van, most ennek a duplája várható. A premierek ügye külön kérdés. A mozik biztosan tele lesznek filmekkel, mivel már a mostani bemutatókat is eltolták. Szóval esélytelennek láttam, hogy a Békeidő abban a túlkínálatban észrevehető legyen. Ugyan az online premierrel elveszítjük a nagyvásznat, a jobb képminőséget és a mozi közösségi élményét, viszont nyerünk egy fontos tapasztalatot: megtudjuk, milyen online terjeszteni egy filmet.
KULTer.hu: A Békeidő erősen reflektál társadalmi jelenségekre a xenofóbiától a családon belüli erőszakon át konkrét esetekig, mint amilyen a Marton-botrány vagy Gulyás Márton festékes akciója. A személyes dühödet akartad kiadni magadból, vagy inkább a társadalmi felelősségvállalás motivált, hogy ne feledkezzünk el ezekről a jelenségekről és eseményekről?
Azt érzem, hogy az utóbbi néhány évben soha nem tapasztalt feszültséggel telítődött ez a társadalom.
Ez egy általános atmoszféra, egy általános érzet, a feszültség szinte elviselhetetlen. Többször kerültem olyan helyzetbe, hogy az utóbbi években a társadalmi közbeszéd jellemző, nagy vitákat generáló témáiban megnyilvánuljak, például valamilyen internetes fórumon. Viszketett is a tenyerem sokszor, hogy ezt megtegyem. Viszont folyamatosan az volt az érzésem, hogy én ezekről a témákról nem így akarok beszélni, a gondolataimat nem így akarom kifejezni. Akármilyen pontosan is fogalmaznék meg egy mondatot, pontosabbnak érzem annál a megmutatást. A megmutatás által tudok megfogni és megfogalmazni dolgokat.
Már a színházi előadásokban is ezt tettük, megmutattunk és egymás mellé tettünk véleményeket, amelyeknek a kontrasztja adott ki egy harmadik jelentést.
Ebben a filmben is ez az attitűd strukturálja a történetet. Ez egy belső utazás, és bár halad egy sztori, mégis egyfajta interaktív játék zajlik: felvetések találkoznak és állnak szembe egymással, és ebből a szembenállásból keletkeznek jelentések. Nagyon függ ez a film a nézőjétől, az biztos. Düh egyébként nincs bennem, mert a düh mindig irányul valakire. Kire lennék dühös? Társadalmi csoportokra, a politikusokra?
KULTer.hu: Akkor nevezhetjük frusztrációnak?
Inkább egyfajta megfogalmazási vágy van bennem. Hogy beszéljek arról, mi az, ami itt van, és valamilyen érzést kommunikáljak, ami szerintem egy alapvető emberi (és nemcsak alkotói) igény. Ha én az érzéseimet úgy közvetíteném, hogy írnék egy bejegyzést, az engem nem elégítene ki, sőt, inkább elkeserítene. Azt érezném, hogy amit leírtam, az pontatlan, nem elégséges.
Inkább kitágítanám az ezekről zajló diskurzust azáltal, hogy megcsinálok egy filmet a témában. Talán így sokrétűbbé, minőségibbé lehet tenni a párbeszédet.
KULTer.hu: Korábban is többször inspirálódtál megtörtént eseményekből és/vagy ragadtál meg valós élethelyzeteket, akár a Fehér tenyér, akár az Ernelláék esetén. Ebben az esetben egy létállapot közvetítésének a szándéka a kiindulópont, vagy volt egy konkrét történet, aminél megfogalmazódott benned a film gondolata?
Nincs ilyen jellegű tervezés mögötte. Volt egy huszonöt perces filmetűd, amit abból a megfontolásból írtam, hogy színészek kipróbálhassák magukat. A Filmtett-táborban csináltuk meg, és kifejezetten azokra a színészekre íródott, akik abban az évben ott voltak. Ez még akkor elkészült, a tábor ideje alatt le is vetítettük. Szóval ez eredetileg egy színészgyakorlatnak indult, viszont az etűdben megjelent témák azokból a személyiségekből jöttek, akik aztán az adott szerepeket eljátszották.
Ez egy asszociációs játék volt, mi általában így dolgozunk. Valaki kiül és mindenki szabadon mondhatja, hogy mi jut róla eszébe:
milyen szerepekben, munkakörökben, kapcsolatokban tudná őt elképzelni, milyen lehetett gyerekkorában stb. Ezeket nem kitaláljuk, hanem társítjuk az emlékeinkből.
KULTer.hu: Több ponton, például a számomra fájóan ismerős tüntetéses jelenet alatt érződött úgy, mintha emlékekből, tapasztalatokból dolgoztatok volna.
Így van, a tapasztalatainkat társítjuk az egyes karakterekhez, rájuk húzzuk a rétegeket lényegében. Én összegyűjtök nagyon sok motívumot, olyan, mint amikor szüretkor teleszedjük a puttonyt. Persze nekem is sok élményanyagom van, de a színészek is sok mindent hoznak, mivel általában ezeket velük csináljuk. Aztán elkezdem szelektálgatni mindazt, amit összegyűjtöttem. Megnézem, hogyan lehet egyes témákat rímeltetni, illetve a karaktereket összepárosítani és megtalálni az arányokat.
A Békeidőhöz három különböző irányból jöttek témák:
az egyik forrás a privát életeinkből, családból, baráti körből származó kapcsolatok, viszonyok, a másik közélet, a harmadik pedig az én teljesen személyes élményanyagom. Ennek a háromnak az egyensúlyából született meg a film, ezt a három pillért próbáltam a forgatókönyvben balanszírozni. Ez tényleg annak a leképeződése, ahogy a világot látom magam körül: vagyok én a saját problémáimmal, vannak a többiek a sajátjaikkal és vannak a nagy, általános, a közéletet foglalkoztató problémák. Ennek a háromnak a kombinációjából állt össze ez a kis tabló.
KULTer.hu: Hogyan formálódott ennek a kis tablónak a formanyelve? Feltűnt, hogy a filmjeidben a megszokottnál jóval hosszabb beállításokkal dolgoztatok, illetve sokat játszottatok a világítással és a mesterséges fényforrásokkal.
Már a forgatókönyv írásakor lehetett látni, hogy hosszú, dialógus alapú jelenetek lesznek. Mindenképp szükség volt egy ilyen típusú megközelítésre ahhoz, hogy ezeket vizuálisan érdekessé tegyük. Az oda-vissza vágás valószínűleg dögunalmassá tette volna az egészet, és szerintem nem is tudnak az ilyen jelenetek úgy épülni, hogy a vágás építi föl őket. Azt éreztem, hogy a ritmusoknak ott helyben kell megszületniük a színészek között, valamint az operatőr munkája által. Tehát a szereplők és az operatőr háromszöge vagy sokszöge rakja össze a ritmust, nem pedig a vágó a vágóasztalon. A másik oldalról pedig
az a helyzet, hogy ez egy nagyon kicsi film, kevés pénzből készült el, rövid idő alatt forgattuk le.
Ha túl sok a beállítás, akkor egyszerűen nem tudjuk megcsinálni, mivel a több beállítás több átállást is jelent, ami lelassítja a munkát. Szóval ez egy praktikus megfontolás is volt, hogy gyorsabban tudjunk dolgozni. A világítással hasonló a helyzet. Volt egy olyan elképzelésem, hogy egy bizonyos stilizációs fokra emeljük a filmet ahhoz, hogy ez a speciális univerzum létrejöjjön. A stilizáláshoz tartozik, hogy nem jelöljük meg a cselekmény pontos terét és idejét sem. Bár az atmoszférából érezhető, hogy ez Magyarország (egyébként Kolozsváron forgattunk), nem tudjuk, hogy melyik városban vagyunk, ahogy azt sem, hogy 2018-ban vagy 2020-ban járunk-e.
Ez a stilizációs fok ahhoz is szükséges, hogy a film mágikus lebegése hitelesen meg tudjon jelenni a hétköznapisággal együtt.
Ebben pedig segít a világítási stilizáció és a kameramozgás attitűdje is. Sok tényezőt mérlegeltünk, hány forgatási napunk van, mekkora a költségvetés, milyen karakterűek a jelenetek, milyen típusúak a dialógusok, milyen hangulatúak ezek a mágikus realista szekvenciák… szóval sokat keresgéltünk és beszéltünk róla, még a forgatáson is, természetesen.
Bár pontos forgatókönyvet írok, és még storyboard is készült, nem szeretem a tollbamondást.
Hiszek az itt és most erejében, úgy jön létre igazán az alkotói állapot. Ehhez szükséges az ellazultság, amiben sokat segített, hogy fiatalokkal csináltuk ezt a filmet, a Filmtett-tábornak és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek köszönhetően sok diák volt a stábban. Benne van a pakliban, hogy hibázunk, vagy valamit nem tudunk megcsinálni, akkor ki kell találni valami mást, de nem görcsölünk. A pénz és a szakértelem sokszor feszültséget, megfelelési kényszert is hoz, ami gátolhatja az alkotói ösztön felszabadulását.
KULTer.hu: A film operatőre, Bántó Csaba dolgozott az Ernelláékon, valamint a Kálmán-nap című színdarabotok munkálataiban is részt vett. Miért őt választottad?
Csabi évek óta a Filmtett-tábor oszlopos tagja, ő koordinálja általában az operatőri képzést az aktuális tanárok mellett, lényegében tanársegédként. Én is ott ismertem meg, és már akkor láttam rajta, hogy nagyon alkalmas az ilyen munkamódszerre. Nem létezik számára lehetetlen, valahogy mindig megtalálja a módját, hogy megcsináljon egy beállítást az elvárásoknak megfelelően. Továbbá, egy színészgyakorlat során tapasztaltam meg, hogy nagyon jó a ritmus- és tempóérzéke, a lényeglátása.
Érti, hogy mikor mit érdemes mutatni, nem kell folyamatosan instruálni, hogy kire tegye a hangsúlyt.
Az ebben a filmben használt beállítások esetén nagyon nagy szabadsága van az operatőrnek, ezzel együtt óriási a felelősség is rajta. Ilyenkor nemcsak felvesz egy jelenetet, hanem fogalmaz és kamerán belül editál a távolságok, a közeledések, a kihagyások segítségével. Túl sok lehetőségünk viszont nem volt arra, hogy korrigálgassuk ezeket a snitteket. Tehát vagy sikerült három vagy négy próbálkozásból, vagy nem…
KULTer.hu: A minap újranéztem a Macerás ügyeket, amiben Török-Illyés Orsolya és Szabó Domokos is szerepel. Mindkettőjükkel sokszor dolgoztál együtt filmben és színpadon, a Békeidőben is játszanak. Hogyan látod, ők színészként és állandó alkotótársaidként milyen utat jártak be az eltelt közel 20 év alatt?
Nagyon nehéz megfogalmazni a hozzájuk fűződő viszonyomat, mert lényegében mindent, amit éreztem, azt rajtuk keresztül fejeztem ki. Nemcsak alkotóként, hanem emberként is. Ők beszéltek, ők mozogtak helyettem, és nagyon hálás vagyok nekik. Nem véletlenül vannak ők mindenben benne: nagyon nehezen tudom elképzelni azt, hogy nélkülük fejezzek ki valamit.
Mostanra ők nagyon beértek színészként, megérettek, és azt a nyelvet beszélik, amit én nagyon szeretek.
A színházban és a filmben is nagyon otthon vannak, nem kell őket instruálnom. Ismerik a gondolkodásmódomat és talán a helyzeteket is, amiket megírok. Ám ők nemcsak személyiség nélküli médiumok, akik az én érzéseimet fejezik ki, hanem saját maguk is nagyon mélyen benne vannak. Ez legalább annyira egy szerzői pozíció számukra is, mint ahogy számomra az. Itt nem arról van szó, hogy ők eljátszanak egy szerepet. Mást jelent az, amikor Orsolya vagy Doma szerepelnek egy filmben, amit nem én rendezek.
Amikor együtt csinálunk valamit, az teljesen más, az mindig valami több: egy képviselet, egy személyes állásfoglalás.
Ez persze sok év közös munkája által vált ilyenné. Az ő megjelenéseik szinte már szimbolikusak a filmjeimben.
KULTer.hu: És kezdenek megjelenni az új szimbólumok is, hiszen a lányoddal, Lujzával ebben a filmedben szintén együtt dolgoztál, sőt, foley artistként is szerepeltek a stáblistán. Milyen volt zörejművészkedni?
Mi már a kezdetektől saját magunk csináljuk a filmek zörejezését, az előző filmekben Orsolyával dolgoztunk rajta, szóval ez nem egy új dolog. Az Ernelláékat és a Békeidőt ketten zörejeztük Lujzával, viszont a munka túlnyomó részét ő csinálta. Egyébként pont a zörejezések idején kaptam el valami nagyon rossz vírust, és elmentem ugyan a stúdióba, ott viszont ledőltem egy kanapéra, és majdnem egész nap ott feküdtem. Eközben Lujza a filmnek a nagy részét lezörejezte egyedül.
KULTer.hu: Nemrég Vermes Dorka tanítványod osztott meg egy fotót, ahogyan online órát tartasz a rendező MA-s osztályodnak. Milyen érzés távoktatni?
Intenzíven zajlanak a foglalkozások, de persze mi is érezzük ennek a kommunikációs formának a hiányosságait. Egy nagyon jó, nagyon érzékeny csapat gyűlt össze, rövid idő alatt megszerettem őket. Ezt az évet kikapták rendesen. Elsőévesek a mesterszakon, Gothár Péter vette őket fel. Történt, ami történt, aztán jöttem én egy kicsit, utánam meg egyből jött a koronavírus. Szóval erre az évre fognak emlékezni, az biztos.
Elég kemény a helyzet, de valahogy megpróbáljuk kihozni belőle a legtöbbet.
Ebben nagy szerepe van Nagy Zolinak és Schwechtje Misinek, akikkel közösen koordináljuk ezt az osztályt. Nagyon lelkiismeretesen és érzékenyen állnak hozzá a munkához. Szerintem ez egy remek összetételű tanári kar és jól érzem magamat velük.
