Boros István képzőművész Oxigén című kiállítása a budapesti Eötvös10 Közösségi és Kulturális Színtér megújult Pincegalériájában látható Terézvárosban. A Műcsarnok képzőművész-munkatársának egyedi hangú tárlata a jelenlegi helyzetre való tekintettel fotódokumentációk formájában, online tekinthető meg.
Boros István Oxigén című kiállítása valódi fellélegzés a pesti belváros közepén. Igazi, lelki oxigénhez juthatunk, ha bejárjuk – egyelőre virtuálisan – az Eötvös10 pincéjének kiállítótereit. Miként a pince tágas, vakolatlan falú téglái között az alkotásokat felfedezzük, úgy bepillantást kaphatunk egy érzékeny lelkű művész absztrakt munkáiba.
Az alkotó nagyszabású kiállítása főként az utóbbi 15 év időszakát mutatja be,
emellett felvillant néhány művet az 1970-es, 80-as és 90-es évek munkáiból is. A 70-es években készült figuratív, kifejező rajzokat most nem láthatjuk a tárlaton, hanem csupán a későbbi évek absztrakcióit. Így Boros István kiállítása az utóbbi másfél évtized munkáinak válogatása, mely egységes és meditatív élményt tartogat mindenkinek, akár virtuálisan is.
A művész fő vezérlőelve belső motivációja, ösztönössége és mély gondolatisága. Lelkiségéhez, alkotási metódusaihoz az itt és most időpillanatának érzékeny megélése társul. Munkamódszerére jellemző a spontaneitás és az ihlet nyújtotta, szinte örökös alkotói kényszer. A kollázsszerű művek expresszív kifejezőerővel hatnak. Technikái sokfélék, felhasznált anyagai régtől fogva ismerősek számára.
Gyakran választ talált vagy használt anyagokat, papírokat, kartonokat, amelyeket rétegesen vagy gyűrve applikál műveire.
Az 1970-es évek végének kollázsszerű munkáiban vágott felületeket, felragasztott tárgyakat fest, viaszpasztellel, temperával, diópáccal, vagy fúj le akril spray-vel és lakkal.
Személyes, megélt élményeit, elhasznált tárgyait, egyéb lelt dolgokat sűríti ready-made alkotásaiba.
A munkákon szereplő cigarettás vagy gyufásdobozok, illetve söröskupakok látványa egyszerre ismerős és újszerű. A fiatalkor lázadásainak jelképei ezek, annak mindennel dacoló, forrongó eszmeiségével együtt. Az 1990-es évek művei reagálnak az őt körülvevő világ történéseire, a rendszerváltás, a disszidálási láz és a szabadság szellemének sugallatára. Az ezekből való kiábrándulások, csalódások szintén tükröződnek munkáiban. A lehangoltság élményeit és az ebből való kilábalás érzéseit markánsan fejezi ki. A monokrómszerű alkotások hol a mélybe húznak, hol az egekig emelnek.
A 2000-es évek absztraktjai újdonságot hoztak Boros István művészetében. A spirituális úton való elindulás a testi és lelki megtisztulást hozta el számára.
A sokszorosan elmetszett, síkjaiban elcsúsztatott, tájképszerű munkák harmonikus tereket idéznek fel.
A tükröződések használatával és a képen belüli átforgatások módszerével jönnek létre a belső, lelki tájak. A sötét színek kivilágosításával, a fehér, a halvány rózsaszín és a világoskék használatával olyan hegyeket, magasságokat fest, amelyek a transzcendenssel való találkozás szent hegyeinek lesznek szimbólumaivá.
Diptichonokban, triptichonokban gondolja el munkáit, egyfajta előrehaladásként, mindig valamilyen éteri tisztaság, felső világ felé tartva. Az egzisztenciális kérdések felvetése után a művész eljut egyfajta egyedi létértelmezésig, hogy abból olyan művek születhessenek meg, amelyek világos tónusú, letisztult formákat eredményeznek.
A keresztek, a transzcendenssel való azonosulás, a meditációkat idéző képek megszabadulást hoznak.
A Weöres Sándor és Pilinszky János verseiből kiolvasható lelki harmónia és teljesség tükröződik ezen kollázsokban.
Ébredés című sorozatában a relief- és plasztikaszerű művek a tiszta, gyermeki örömöket és a magánéleti boldogságot mutatják meg. Az örvendezés képei hátterek nélküli, figurákat sejtető, mégis absztrakt munkákban elevenednek meg. A szinte térbelinek ható képek az újjászületést és a vágyott ismeretlenséget hirdetik világos színekkel és sokszorosan rétegzett, meggyűrt papírok egymásra halmozásával.
A 2010-es évek művei a korábbi, transzcendens tisztaságú alkotásaival szemben drámai hangot ütnek meg.
A kilátástalanság és lehangoltság élménye tükröződik az önmagukba forduló munkákban.
Fekete kenyér című nonfiguratív műve megidézi a kenyérformát, sőt, akár az allegorikus értelmezés szerinti korpuszt is. Az elvonulás, a saját lelki terhek feldolgozása tükröződik sötét tónusú, sokszor monokrómszerű alkotásaiban. Kapu című munkája mintha 12 arctalan fejet vagy önmagába záródó ovális formát jelenítene meg. A körök erőteljes jelentésrétegeket közvetítenek az örök idő vagy az évkör szimbolikus tartalmain keresztül.
A saját belső idő és a világmindenség együtt rezonálnak.
A 2010-es évek végén készült Oxigén című sorozata egyfajta lelki fellélegzés, a traumák feldolgozását követő megszabadulás képeit mutatja, amelyekhez meditatív, metafizikai mélységek társulnak.
Az ösztönös dinamikával festett és kollázsolt munkák az ősi elemek erejét közvetítik.
A letisztult, geometrikus idomok a fekete-fehér színek, a fény és árnyék, valamint a jó és rossz örök harcát idézik. Az áttűnő hátterek, megbújó előterek sejtetik a természet formáit és annak harmóniáját. A képek hol bizakodást, hol csalódottságot sugallanak. A lét egzisztenciális kérdéseit feszegető munkák egyszerre melankolikus szorongást, sötétségbe húzó gondolatokat, ugyanakkor felemelő, éteri tisztaságú, megtisztulást nyújtó erőket mozgatnak meg.
Boros István sokféle élménye, lelki felemelkedése és mélybe zuhanása válik „olvashatóvá” retrospektív kiállításán. Az erőteljes érzelmek, a negatív és pozitív élmények, tagadás és állítás, „az igen és a nem” egyszerre vannak jelen a különböző technikájú művekben. Az egyes életszakaszok másféle benyomásai azonos filozófiai és transzcendens mélységű megtapasztalásokkal és metafizikai teljességgel gazdagíthatnak bennünket a kiállítást (online) bebarangolva.
Boros István Oxigén című kiállítása a budapesti Eötvös10 Közösségi és Kulturális Színtér Pincegalériájában lesz megtekinthető az újbóli megnyitást követően.
A fotókat a szerző készítette.
