Meghalt a szomszédom. Pontosabban a szüleim szomszédja. Gyermekkorom szomszédja.
Meghalt a szomszédom és most minden rosszabb. Zs. volt az az asszony, akit egész életemben csak mosolyogni láttam. Amikor néhány éve megtudtam, hogy súlyos beteg, akkor gondoltam bele először, hogy milyen lehetetlen és példátlan dolog így élni – a körülményektől függetlenül. Alsósként az ő tanítványaként kezdtem néptáncolni. Hiába próbáltam a lábaimra figyelni, csak az foglalkoztatott, hogy van valaki velünk, aki betölti a művház dohos termét puszta jelenlétével. Táncolni akkor nem tanultam meg, de az alapjait elsajátítottam annak, hogy ragyogással és boldogsággal éljem majd a napjaim. Nádtetős ház, istálló, díjlovagló férj, lovak az udvaron túl, az emeletről pedig megállás nélkül szólt a hegedű egy tehetséges fiatal prímás, Zs. fia kezében. Én pár méterrel odébb rúgtam a labdát, és azóta sem tudok elképzelni nagyobb idillt.
Húszas éveim eleje óta próbálom különböző módszerekkel előnyerni gyermekkorom világát. Valahányszor megpróbálom, mindannyiszor ez a kép kel életre bennem. Állítólag nagyon komoly traumák, határhelyzetek kellenek ahhoz, hogy valaki ne emlékezzen egy egész életszakaszára, az én fizikai-lelki fejlődésemet azonban semmi nem akadályozta. Minden a helyén, a maga idejében történt, az első iskolai barátoktól a vidéki focikarrieren keresztül az első lebuzizásig a hosszú hajam miatt. Mégis kontúrok nélküli emlékfoszlányok közt turkálok ilyenkor, összeszorult gyomorral keresve egy kiemelkedően megrázó vagy felemelő részletet. Ennek a sajátos amnéziának az oka talán épp az az idill, amit ott, az udvarunkon éreztem minden délután.
Átlagos körülmények közt egy átlagos gyermekkor jutott részül, de akkor miért nem tudok felidézni belőle mást? Egy veszélyes biciklitúrát, egy túl korai kíváncsiságból lehúzott lánybugyit a fiúöltözőben, egy gyomrost az egyik osztálytársamtól? Az is lehet, hogy mindez a képzeletem játéka, és máskor más momentumokat írnék le. Kapaszkodom abba a kevésbe, amit ismerek, amit belaktam. Az a környezet, amit Zs. és a férje épített maguknak a falu végén, a kezdettől fogva kapaszkodót jelentett. Zs. már születésem előtt meghatározta a jövőmet, hiszen az ő javaslatára kezdtek el építkezni a szüleim a velük szomszédos telekre, amikor a világra jöttem. Arra a kopár szűz telekre, ami két és fél évtized alatt felnevelt öt embert, ahol a barna földből minden zöld és fenyegetően élettel teli lett.
Nézem az ajtóra akasztott fekete zakóm, fehér ingem és atlétám a székre készítve. De nem bírok mozdulni. Belefeledkezem minden apróságba, szórakozott vagyok. Lekésem a buszt, nem megyek haza. Gyújtanék egy mécsest, de nem találok már egyet sem, erőt gyűjtök és elmegyek a legközelebbi boltba gyertyáért. Próbálok emlékezni, de csak irigykedem azokra, akik képesek memoárt írni, vagy egy diktafonra felmondani az egész életüket. Nem akarom elhinni, hogy van ilyen. Ami elmúlt, az többé nem a valóság. Nem is emlékezhetek, csak napról napra kitalálhatom a múltam. A tisztaság, ami gyermekként körülvett, mielőtt kiléptem volna oda, már elszakított a valóságtól. Minden, ami ezután történt, szükségszerűen csak rossz lehetett, ha pedig a végére nem marad semmi, csak a fájdalom, hogyan higgyem el, hogy jóság és tisztaság töltötte ki minden napomat?
Bonchidai ritka magyar szól a laptopból. Lassan elalszik a láng az olcsó műanyagból készült temetői gyertyatartóban, amit mélyen el fogok tenni a szekrényemben, de csak annyira, hogy később könnyen megtaláljam. Napról napra egyre több szeretet van bennem, mégis egyre kevesebb marad belőlem. Zs. meghalt. Meghalt a szomszédom és most minden rosszabb.
