Befészkelődés
Utolért valami,
ami mindig a nyomomban volt,
vagy csak a sarkon túl
csatlakozott egyszeriben hozzám.
Nem vettem észre,
anyai ösztön álruhában
vagy az igaziban,
elsiklott felette a tekintetem,
másra volt kihegyezve,
cél nélküli bámulászásra,
kába heverésre,
végtelen bolyongásokra.
De utolért,
csillámport fújt a szemembe,
elbódított és lelassította lépteim.
Csukott szemmel sétáltam tovább,
csak néha lestem jobbra-balra
az ismerős, mégis új terepen.
Közben belém fészkelődtek.
Megsokszorozódtam.
Hézagok
Természetes volt a kötődés,
vagy szokni kellett?
Pihekönnyű vagy súlyos ajándékként
hullt ölünkbe?
Hinned kell, és jó lesz,
biztattak, amikor
elnyelt a színes iszap.
Én tanítottam velük a hitet,
vagy mástól lesték el,
őseink emlékezetéből
ráncigálták elő?
Anyatejjel csorgattam
beléjük génjeink üzenetét,
régi félelmeket,
vágyakat,
hogy formálódjanak
és átformáljanak?
Meséket mondanak nekem
arról, ami születésük
előtt történt,
így alakítják a történetemet.
A közöset.
Mert saját már nincs.
És ha mégis, hogyan különböztetjük meg?
Hol van összefércelve az anyag?
Hol a vég és a kezdet?
Hol az öltések?
Minden tűszúrás mentén
hézag.
Összébb szorítjuk a vásznat,
egyre nagyobbak.
Betömünk és benn tartunk,
egyengetünk,
amit lehet.
Cumival csitítjuk a sírást,
pelenkával védjük a kicsordulást,
szelíd tekintetekkel simítjuk ki
egymás szeméből
a megpróbáltatásokat,
szülését, megszületését,
duplán születését és duplán meghalásét.
Borítófotó: PxHere