vadak
vannak kutyák
akikben olyannyira megül a vadszag
hogy a város közepéből
kivágtatnak az erdőszélre
felkutatni aki ott lakik
őket mindig pórázon tartják
négy- vagy öt- de van tíz-húszméteres is
mert félnek hogy nem jönnek vissza
hogy nem tudnak visszajönni
ismertem egy ilyen kutyát
kemény nehéz és okos
izmok fonták testté
a szag miatt nem lehetett benne bízni
ha elengedték eltűnt
ezért csak körbe járhatott
a póráz végén körbe-körbe
testében feszült a vágy a hiány és a vér
egyszer mint a mesében
körbetekerte a bokámat
lazán puhán ő se vette észre
én se vettem észre
aztán kiszagolt valamit a bokorban
vagy csak megmozdult néhány árnyék
és ő nekiindult
megszorult bokám körül
a tekert póráz
a gúzs
ég föld föld ég
a mellkasomra estem
olyan hanggal mint az őzek
ha rájuk dől a fa
vízként ömlött belőlem a levegő
felemeltek
mert a fekvő ember baj
de jó lett volna hagyni
hogy az ég a föld legyen és a föld az ég
hátrafeszítették a könyököm mintha szárnyak
hogy újra legyen tüdőm
de nem lett
a mellkasom domború tükör
látni lehet benne azt akit a síkban nem
nem kaptam levegőt
pedig a világ tele volt vele
és akkor bennem valaki
aki nem fulladt
előlépett
azt mondta milyen nevetséges
milyen bárgyú
hogy valaki így akar levegőt adni
feszítéssel
és őt nem is látják
csak az az egy
aki már úgyse beszél
kaján volt és rezignált
nahát milyen érdekes mondta
így néz ki ha nem kapok levegőt
vajon miért nem engednek el
a szemében téglalap alakú a pupilla
majd sötét lett az égben és sötét lett a földben
mikor felébredtem
nem ismertem meg
akit mindenki közül meg kellene ismernem
csak azt láttam hogy van ott egy ember
aki majdnem ő
és akkor megint
sötét lett az ég és sötét lett a föld
akit mindenki közül meg kellene
elment hogy megkeresse a vadat
és nyomában a kutyát
sose maradtam még így egyedül
a másik szemében elfeketült a téglalap
és mutogatta a fogát
magát nézte a domború tükörben
hogy milyen nagy és milyen erős
félő volt hogy cserélni akar
legyek én a domborúságban
a nevet mondtam azét akit mindig kellene
de nem volt ott
csak egy lány aki nem látott semmit
amíg feküdtem
már nem feszített senki
csak a föld hidege kúszott
és fölment a nap és fölment a hold
fölment a nap és fölment a hold
fölment a nap fehér és kék
előtte régi üveg a felhő
rázza magából a havat
teljesen kifehéredtem tőle
fölöttem a másik guggol
a vak lány tapogatja a földet
merre merre
a másik morog és a hónaljam szagolgatja
elfordítom a fejem
lesunyítom a fülem és nem mozdulok
a férfiak nem térnek vissza
amíg meg nem találják a kutyát
és az előtte járó vadat
Borítófotó: PxHere
