Ez az első és az utolsó – nevezzük így – kollegiális naplóbejegyzésem a KULTer.hu-n, ami biztosan nem is készült volna el, ha erre a szerkesztőtársaim nem ösztönöznek. Merthogy búcsúról volna szó, és úgy hiszem, ebben az esetben elköszönni azoktól lehet és kell, akikkel együtt végeztük a háttérmunkálatokat, s az is csak akkor igazi, ha személyesen és emiatt ügyetlenül, valóban a háttérben történik – tehát akkor igazán profi, ha mindezt kívülről észre sem venni. Úgy a búcsú személyes számvetés, hálát kifejező őszinte zárlat, tényleges utószó. Ha nyilvánosan zajlik, akkor inkább az előszó logikáját követi, amelynek ugyancsak összegeznie kell, de ekkor időbeli utólagosságára térbeli előállásával figyelmeztet, miként elébe furakodik a már elvégzett munkának. Az előszavak igazán akkor, a nyilvános búcsúzások pedig amiatt lehetnek egyáltalán érdekesek, ha fonákságaik ismeretében nemcsak referálnak, hanem előzményeikből tanulnak is, lesznek tehát saját, nyitva hagyott kérdéseik. Kérdőjelekből pedig, sajnos, eddig sem volt hiány.
Idén lesz 10 éves a portál. Ennek az évtizednek a jó részét a szerkesztőség tagjaként töltöttem. Mire az ötödik „születésnapot” ünnepeltük, már hír- és programszerkesztő voltam, valamint a szépirodalmi rovat ügyeit intéztem, az azt következő években pedig olvasószerkesztőként, majd a litKULT rovat vezetőjeként igyekeztem helytállni. Mindez két igenlő válasszal kezdődött. Épp csak hazaérkeztem egy Hollandiában töltött ösztöndíjprogramból, amikor Áfra odajött hozzám, a mindenre rácsodálkozó igazi zöldfülű bölcsészhallgatóhoz az egyetem harmadik emeletén, gratulált egy akkor megjelent szövegemhez és váltottunk, még ismeretlenül, pár szót. Érdeklődött, hogy hallottam-e már a KULTer.hu-ról és szeretnék-e részt venni a hamarosan induló gyakornoki programban. Ezt akár napra pontosan is vissza tudnám keresni. De nem a mikortól kérdése fontos számomra, hanem annak a ténye, hogy a portál szerkesztője lehettem, mert mintha mindig az is lettem volna – ez az azóta is bőszen tartó eszméléseim közepette vált identitásom meghatározó részévé. Sokakat és sok mindent a KULTer.hu miatt ismertem meg, azt aligha tudnám túlbecsülni, hogy mit jelentettek nekem ezek a kreatív, tehetséges és lelkes emberek, nemcsak munka-, de bajtársak és igaz barátok társaságában töltött kiváltságos évek. Amit erről a szcénáról és szakmáról tudok, azt jórészt emiatt és miattuk tudom, rengeteget tanultam, és mennyit kellene még. Abban csak bízhatok, hogy mindabból, amit kaptam, sikerült vissza is adni.
Természetesen az ember nem csupán gyarapodik, ezt-azt menet közben el is veszít. Például az eleinte szilárdnak hitt, egyre naivabbnak bizonyuló meggyőződéseket. Hogy önerőből mindent meg lehet csinálni csak azért, mert eddig is ment. Hogy ha lelkiismeretesek és eltökéltek maradunk, akkor nehezebb nem lehet, rosszabb nem jöhet. Hogy akiknek a kultúratámogatás feltételeit biztosítaniuk kell, azoknak ez nem csupán a dolga, de ügye és érdeke is. Hogy segítik majd a tehetséggondozást szorgalmazó csoportok munkáját a bár fejük felett, de róluk hozott kompetens szakmai döntések. Hogy mások kétes kompromisszumai nem érinthetik azokat, akik velük nem érintkeznek. Hogy az is elegendő, ha mindenki csak magáért vállal közös ügyekben felelősséget. Hogy akkor nem kell, nem lehet elkeseredni, ha bár másoknak is erőn felül, de többeknek sikerül a felszínen maradni, és az is csak ideiglenes, hogy a hasonló szellemiségű lapokkal, műhelyekkel a kollegialitásnak és egymás támogatásának erőforrások híján a kölcsönös szolidaritásnyilvánításban kell kimerülnie. Hogy nagyon sokak kitartó, szinte ingyen végzett mindennapi munkáját nem veszik, nem vehetik könnyelműen készpénznek. És így tovább.
És így is, és csak azért is tovább: a szerkesztőséget az együtt vállalt felelősségek, megosztott terhek és közös gondok tényleg összekovácsolják, és sosem csak a problémák miatt kellett gondolkoznia a holnapon, hanem a nehézségek ellenére is mindig előre tervezett. Ha ez nem így lett volna, biztosan nem él meg ennyi alkalmat a KULTOK (amely a József Attila Körrel együtt szűnt meg – a JAK mindeddig betölthetetlennek tűnő űrt hagyott a kulturális életben), nem indul el előbb a KULTerdő, majd a KULTopik nevű rendezvénysorozat, nem lehetett volna megalapítani a közösségi finanszírozású KULTer stART díjat sem, és így tovább. Hogy ez a kezdetektől tartó lendület ne vesszen el, azt hiszem, szükség volt mindig a szerkesztőség megújulására is. Az elmúlt években tanúja voltam néhány szerkesztőváltásnak, és bár mindig sajnáltam a távozásokat, de nem volt nehéz belátni a vérfrissítések tagadhatatlan előnyeit sem, hiszen lelkes, ambiciózus, felkészült emberek vették át a pozíciókat – nagy öröm volt most is, hogy amíg része voltam, elsőként köszönthettem a csapatban Urbán Andreát, a litKULT rovat új vezetőjét.
A KULTer.hu mindig is szívügyem volt, az is marad. A szerkesztőségben minden további nélkül bízok, de értük nagyon aggódom. Az továbbra is szilárd meggyőződésem, hogy lesznek, akik megújult erővel és új ötletekkel folytatják tovább a megkezdett munkát mindaddig, amíg másra nem kell az időközben szétaprózódott figyelmet fókuszálni, bizonyos feladatokra nagyobb hangsúlyt fektetni, egyebekben viszont fokozatosan elhalkulni (milyen baromságnak hangzik, pedig így történt) egy belső hang szerzői utasítására.
Borítófotó: Itl.cat