Lazán létezni – ha ez a kreativitás kulcsa (Johannes Itten szerint ez), akkor Nemes Z. Márió irigylésre méltó évet vagy éveket hagyott maga mögött. A Barokk Femina megírásának éveire gondolok, ugyanis ebben a 2019-es verseskötetben játékos könnyedséget, felszabadultságot és fanyar humort érzékelek, olyan kreativitást, amely segít elemelkedni (szerzőnek és olvasónak egyaránt) a könyv riasztóan komor történetétől.
Nemes Z. negyedik verseskötete ugyanis napló formájú, és bejegyzései egy pszichotikus folyamat stádiumait rögzítik, arról vallanak, hogyan hatalmasodik el a paranoid szkizofrénia a napló íróján. Ám nem gondolhatunk egy Gogol-féle groteszk-szatirikus kórtörténetre, mivel a Barokk Femina vallomásaiból nem tudunk teljes egyértelműséggel betegségre következtetni. És nem azért, mert a naplóírónak nincs betegségtudata (Gogol hősének, Popriscsinnek sincs az Egy őrült naplójában), hanem azért, mert
amit a naplóíró gondol, képzel és hirdet, az nagyon is ismerős, azzal nap mint nap találkozunk a Facebookon, az újságok hasábjain, a politikusok nyilatkozataiban.
Az az életünk része. Mert betegesebb-e, ha valaki lekezelő módon többes számban, Juditokként emleget egy nőt („ma meglátogattam a JUDITOKAT” [9.]), mintha egy újságíró egy másik nőt a kullancsoktól származtat, és mindjárt fertőzést is emleget vele kapcsolatban? Paranoid gesztusnak minősítsem-e, ha valaki szonettet ír az irodalom zsidótlanításáról, miközben minden nap elhangzik valami vád a Soros-ármányról, a zsidó világ-összeesküvésről? Rosszabb-e, ha egy ember a naplójában emleget férgeket, rovarokat, mintha napilapban teszi ezt a politikai ellenfelek lealacsonyítására? És végül
patologikus-e, ha egyik korszakunkban Marxra és a munkáshatalomra esküszünk, a másikban pedig a „nemzet, a nép, a vidék” lesznek a jelszavaink?
Azok a politikai képzetek, amelyek eluralkodnak és végül követhetetlen, kaotikus rendszerré, de rendszerré állnak össze a Barokk Femina elbeszélőjének tudatában, mintha nagy közös tudatunk (vagy tudattalanunk) tartalmai lennének, annyira banálisak. (Legfeljebb néhány fogalom avítt közöttük, mert például egy autentikus forrástól, Szabó Dezsőtől származnak.) E képzetek, hiedelmek a naplóíró által megalkotott ALAPNYELV hívószavai (a szöveg nagybetűs szavai) köré rendeződnek. Közülük a legjellegzetesebbek: NEMZET, NÉP, VIDÉK, FALUTELJESSÉG, TRIANON-MENET, FIDESZ, TÖBBSÉG, HAZUGSÁG, HAZAÁRULÓK, ZSIDÓK, EMBERUTÁNZÓK, ROVAROK, FÉRGEK, FORRADALOM, MUNKÁSHATALOM, MARX KÁROLY.
Olyan emblémaszerűségek ezek, melyek egy kettészakadt ország médiaterében azonnal beazonosíthatóvá teszik a használóikat (megtudjuk belőlük, ki az „ellenség”, ki a „barát”).
A naplóíró más alapnyelvi szavai kétségkívül gabalyítják és színesítik a képzetrendszert, mítosztöredékekkel, kultfilmek motívumaival (GONOSZ HALOTTAK, LEVIATHÁN, HIDRA), erotomán képzelgésekkel (EJAKULÁCIÓ, EREKCIÓ, TERMÉKENYSÉG) szövik át, illetve irodalmi címkékkel (SZÉPVERSEK, PRIVÁT) teszik egyedivé a vallomást tevő politikai vélekedéseit. Érezni, hogy a beszélő válságot él meg, olyasmikkel szembesül, amiket nem tud a megszokott módon feldolgozni, s kétségek gyötrik saját értékét illetően is.
Megbillent egyensúlyát helyrehozandó fog magánmitológia-gyártásba, s alakít ki egy olyan hiedelemvilágot, amelyben ő maga istenülhet.
„Mert így vándorolhatunk kézen-közön át / a napvilág felé, és nem árnyékolhat be / HAZUGSÁG, hiszen mi a TÖBBSÉG vagyunk, / ami nem lehet ellenzékben egy egészséges / világban, csak ott, ahol a ROHADÓ uralkodik. / Ne félj, győzelemre vezetem a NÉPET, már mienk / a Kossuth tér, töppedt idegenszívek és JUDITOK / légkörünk lassan elhagyni készülnek.” (11.)
A Literának adott interjúja tanúsága szerint Nemes Z. skizoid hajlamú írók, költők leveleiből, emlékirataiból (József Attila, Artaud, Daniel Paul Schreber) átvett, átírt („kisajátított”) részletekkel, valamint a saját 2006-os önéletrajzi adataival és történelmi-politikai referenciákkal hitelesítette hőse fiktív történetét. Neki ajándékozta a maga közösségi élményeit, privát életkörülményeit, kapcsolatait, az első könyvét (az Alkalmi magyarázatok a húsról címűt) és a könyv miatti elégedetlenségét is: „A MAGYARÁZATOK sem segített abban, / hogy tisztázzam a fennállót” (11.). Túl személyes lett, túl privát.
Szó esik a naplóban a Telep Csoportról, melynek Nemes Z. tagja volt, s arról is, hogy a napló írója – a Telep apolitikussága miatt – meghasonlik a csoporttal.
(Ez utóbbi valószínűleg már fikció az írásban.) A Telepről való leválás annak a személyiséghasadásnak vagy inkább több személyre hullásnak, szétdarabolódásnak a folyamatában kerül megmutatásra, mely során a beszélő szembekerül a maga egyik személyiségével, egyre ellenségesebb lesz vele. Ezt a kevésbé szuverén, alkalmazkodóbb és a nők körében is sikeresebb énjét Zolinak nevezi a beszélő, és azt látjuk, hogy amíg Zoli tartja a barátságot a Telep csoport tagjaival, és azok ízlése szerinti SZÉPVERSEKET ír, addig a naplóíró elidegenedik a Teleptől. Végül Zolit is le tudja választani a Csoportról, átveszi fölötte az uralmat, bábuvá fokozza le, és még sokszorosítani is képes Zoli-Zolikká. De ez már az előrehaladott téveszmék idő- és szövegterében zajlik, mikor már a nemiség határai is elbizonytalanodnak, sőt
a születésnapi buli (vagy inkább vizionált bacchanália) során egy kasztrációs rítussal megtörténik a beszélőnek a nővé válása, feminizálódása is.
A Barokk Femina beszélője és szerzője számára azonban a legmeghatározóbb élmény, valóságos sorsesemény 2006 „forró ősze” a maga hisztérikus politikai történéseivel. Ezek nyomán mindketten korszakhatárnak tekintik 2006-ot. A naplóíró így számol be az új kor nyitányáról: „lám, megérkeztek a régóta várt korszak óriáshüllői” (13.). Hatvan oldallal odébb már meg is nevezi és jellemzi a korszakot, s Térey János egyik alteregójával polemizálva el is határolódik az előző nemzedék korképétől: „a Sztálingrád- / hasonlat itt már rég összeomlott, drága / Termannom, mert a BAROKKBAN / nincsen felelősség, csak egyenruha, / Zolik és osztatlan hatalom” (71.).
A Femina-napló 2006. szeptemberi bejegyzéssel indul, Gyurcsány Ferenc kiszivárogtatott őszödi beszédének a hírével:
„felhívott P. P., hogy a városban HAZUGSÁG van” (7.). A naplózó egy ideig nyugodtan szemléli a fejleményeket, sztoikus megállapításokat tesz, többek közt a politikai stratégiák egyikéről: „Ez nem FORRADALOM, hanem hatalomátadás. / Probléma, reakció, megoldás. Teremts káoszt, majd / tégy meg valakit bűnbaknak, ezután hergeld fel / a tömeget, végül kínáld fel a megoldást, / és a NÉP önmagától fogja kérni az elnyomást.” (18.) A tévészékház ostromakor már fontolgatja, hol is áll ő? Voltaképp itt is, ott is: „engem tipornak vagy ERŐSZAK vagyok” (29.). Később egyre inkább belelovalja magát a forradalomvárásba, és valami küldetéstudatba, nemzeti misszióba. Ezt a parancsot véli hallani: „hozd fel az ÉLETET Pestre!” (35.) Ekkor persze már javában szállítják a vonatok a fővárosba az elégedetlenkedőket, hogy ott a tüntetéseket, zavargásokat állandósítsák. Ezek szórványos megidézésével,
személyes élet és történelem paranoid szétírásával halad a végkifejlet felé a naplóíró, egészen az október 23-ai tömegoszlatás euforikus megörökítéséig.
S ekkor az elbeszélő az új korszak szellemeként, BAROKK FEMINAKÉNT ünnepélyesen megszünteti Magyarországot. Meglepő a végkifejlet, de korántsem tragikus. Égi színtéren ugyanis folytatható a magyarság élete. Erre vonatkozóan ígéretek hangoztak el korábban: „a BAROKK tisztító tüzében / legalább majd minden megigazul” (77.), „elérünk a szeplőtelen űrbe” (85.).
Ha a Nemes Z. Márió és Miklósvölgyi Zsolt által jegyzett Hungarofuturista Kiáltvány céljára gondolunk, arra, hogy „[n]emzeti és történelmi mítoszainkat” „vissza kell perelnünk” a nacionalista ideológiától, „hogy újraépítsük a magyarságról való gondolkodás haladó formáit”, és a visszaperlés eszközeként a nacionalizmussal való „túlazonosulásra” is visszaemlékezünk a kiáltványból, akkor
a Barokk Femináról elmondhatjuk, hogy megvalósította a hungarofuturista tervet.
Azt ugyan kétlem, hogy „az irónia fedezéke nélkül”, ahogy ez a kiáltványban szerepelt, de engem éppenséggel megörvendeztettek az ironikus részletek. Mint az alábbi leírás: „Az este egyelőre nyugodt volt, a pára enyhén pulzált, / de csak amennyire az általános ERŐSZAK megkövetelte.” (76.) Vagy: „EREKCIÓ / nem vész el, csak átalakul. Ott van a szóközökben, / a nulla belsejében, minden félrecsúszott nyakkendőmben, / és elvétett szavamban. Mert ami nem tisztul tovább, / az már nincsen, és ami felesleges, az most / történik meg.” (11.)
Milyen szellemes mixtúrája az allúzióknak a fenti mindössze öt sor!
Rájátszás egy szólásra, aztán Illyés, majd Juhász Gyula (közben talán Kemény István) egy-egy mondatszerkezetére, motívumára, és végül egy önidézet Nemes Z. első kötetéből, de abban is mintha jelen lenne az Eszméletet író József Attila mondatszerkezeteiből valami („Csak ami nincs…”). Szép lírai hagyomány idéződik meg – az erekció kapcsán. Ez a stíluskontraszt akkor is ironikus, ha a szöveg jelentésében nincs semmiféle gúny. Elvégre a szexuális vágy valóban alkotóenergiává alakulhat („szublimálom ösztönöm”), illetve kiáradhat (fölöslegként) a politikai indulatokban, dühökben. (A Feminában egyébként az EREKCIÓ szóhoz ez az utóbbi jelentés is gyakran társul.)
A szerző az intertextualitás eszközeit sok humorral s mindenkor nagyon kreatívan alkalmazza.
Szabó Lőrinc, Ladányi Mihály, Kassák, a Verlaine-t fordító Tóth Árpád egy-egy sora jut eszembe a versekről, aztán Szilágyi Ákos Szittya-szótárának a hangja is felrémlik egyszer (a Sasokban), továbbá sok-sok önidézet (a Magyarázatokból és a Bauxitból), utóbbiak részben átírva (akár kétféle formában is, mint a Szép esetében), és ahogy már jeleztem, több skizoid szöveget is újrahasznosít a Femina.
A versmondatok – a záró részt leszámítva – természetesek, sőt harmonikusak. Kellemes ritmusúak, jó hangzásúak.
Ha a logikájuk helyenként megbicsaklik, ott érdemes megállni, tűnődni, jelentésképző szerepük van. A záró rész hétoldalas hosszú verse már zaklatottabb, patetikusabb szövegezésű és szétesőbb, roncsoltabb. Itt már elszaporodnak az indulatos rövid mondatok, gyakori lesz a mantraszerű ismétlés. Elvégre abszurd látomásra fut ki a napló.
A versek egymásutánjában ugyanazt a természetes folytonosságot érzékelni, mint a mondatok java részében.
Egymáshoz simulnak a versek, „nem úgy következnek egymásra, / mint az óra tik-takjai, hanem mindegyik egy / egységes áramlatba folyik össze” (41.). Maga a naplóíró jellemzi így Zoli visszaemlékezéseit, és közvetve valószínűleg a Barokk Feminát is. És míg a folytonosság tart, az áramlás sodor, nehéz észrevenni, milyen horderejű torzulást eredményez a tényeknek és történéseknek, a mentalitásnak, viselkedésnek és gondolkodásnak az álladó alakulása, változása, a lassú, de konzekvens transzformáció. Ennek volumenére csak a kötet végén döbbenünk rá. Vajon a korszakok változásai is ilyen észrevétlenek? Csak a végükön tudatosul, miféle fordulat zajlott le? Gondolhatunk erre, hiszen a könyv legalább annyira a 2006-tal kezdődő új, barokknak nevezett korszakról szól, mint egy ember személyes történetéről.
Nemes Z. Márió: Barokk Femina, Jelenkor, Budapest, 2019.
A borítófotót Draskovics Ádám készítette.
