Tavaly jelent meg Moesko Péter első novelláskötete, a Megyünk haza, s szerzői indulását a kritikusok egyként ígéretesnek találták. Ezt jól mutatja az is, hogy 2019-ben a három legjobbnak minősített alkotás közé került a Margó-díjra jelöltek listáján. A kötet aktualitásokkal teljes problémaérzékenysége, személyessége és karakteres hangulata által markánsan vezeti befogadójának figyelmét, amellett, hogy lehetőséget kínál a jelentést érintő „hiátusok” kitöltésére is.
KULTer.hu: Talán nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy álnéven jelent meg az első köteted. Ezt miért tartottad fontosnak? És miért pont a Moesko nevet választottad? Olvashattunk már feltételezéseket ezzel kapcsolatban, ám most szeretnék tőled választ kapni e gesztusra.
Farkas Péter nevű író már van, a Magvetőnél jelennek meg a könyvei. Én ezt tudtam is, még középiskolásként olvastam a Nyolc perc című regényét. Publikálni mégis saját néven kezdtem. Ekkor többen is javasolták, hogy valamit találjak ki névügyileg, mert kavarodás lesz. Lett is. Szerzői névnek pedig semmi mást nem tudtam elképzelni, mint a Moeskót.
Kamaszkorom óta ezt használom fotózáshoz, zenéléshez; nyolc évig ambient tematikus blogot is ezzel a névvel vezettem.
Hozzám nőtt ez a név, és mindig szerettem benne, hogy fantáziaszó, semmilyen nyelven nincs jelentése. Egyébként nem titok, hogy A kör című 2002-es filmből vettem.
KULTer.hu: Az otthontalanságérzet mellett fontos témája a novelláskötetednek az identitáskeresés és az azzal járó társadalmi nehézségek, például a homoszexualitást érintően, de az alapvető önmegvalósítás tekintetében is. Ezzel is összefüggésben állhat az írói álneved létrehozása? Esetleg szolgál-e az álneved létrehozása egyfajta határvonal meghúzásaként a privát és az írói identitásod között?
Nem. Nincsenek külön identitásaim, a szerzői névnek csak gyakorlati, adminisztratív célja van. Sok szereplőm azonban tényleg határvonalat húz. Kényelmetlen helyzetbe hozza és megbénítja őket a közelség. Emiatt gyakran érzik úgy, hogy el kell menekülniük, vagy ha azt nem is, arrébb kell menniük tisztes távolságba.
Az, ahonnan távolodni akarnak, gyakran pont az otthonuk, a hely, ami elvileg az ismerős és biztonságos közeget jelentené.
Ez a zsigeri meneküléskényszer viszont eredhet abból is, hogy az ember nem tudja pontosan megfogalmazni, mi az, amit nem szeretne, hogy a hozzá közel állók lássanak. Csak azt érzi, hogy abban az adott közegben ő nem tud természetesen, görcsök nélkül élni.
KULTer.hu: A kötet egyik központi motívuma tehát az előbb is említett otthontalanságérzet, és ahogyan azt már olvashattuk rólad, ez a sajátod is. Mit gondolsz, miből származhat, vagy miből alakulhat ki ez az érzés? Manapság lazábbak (családi) kapcsolataink, s ebből adódóan váltunk gyökértelenekké, saját döntés következménye, vagy valami egészen más állhat a háttérben?
Az biztos, hogy ha az ember sokat van úton, sokszor költözik, egyre képlékenyebbé válik az otthon fogalma. Ugyanakkor kialakul egy idő után az otthonteremtés rutinja is. A tizen-huszonsokadik alkalommal már egyre könnyebb lesz belakni egy új helyet, megszokni az új helyzetet.
A gyökértelenség érzete viszont nem feltétlenül családi alapú, nagyon sokféle lehet ezen túlmenően is. Például nyelvi jellegű.
Amikor három éve német nyelvterületre költöztünk, lényegében még alapszintű nyelvtudással, nekem borzasztóan hiányzott a folyékony és pontos kifejezőkészség. A legfontosabb viszont mégis az, nekem legalábbis, hogy kik vesznek körül. Olyan emberek-e, akiket szeretsz, és akik mellett te magad is önazonos tudsz lenni. A novelláimban gyakori az olyan élethelyzet, ahol az egyének között tátongó űr, a másik fél idegensége otthontalanságként csapódik le az olvasóban. A szereplőkben viszont nem feltétlenül. Van olyan, hogy az ember erre rendezkedett be, ennek ismeri a paramétereit, így érzi magát biztonságban.
KULTer.hu: Ehhez kapcsolódóan, a novellákban számos, az egyént és a társadalmat érintő probléma artikulálódik, mint például a homoszexualitás, a mesterséges megtermékenyítés vagy az autizmus, s az „így” élő emberek ezzel kapcsolatos harcai, hátrányai, mindennapjai. Ez nem túl gyakori a kortárs irodalomban. Hogyan alakult így a kötet tematikája? Esetleg szerettél volna valami új témával előhozakodni, vagy „missziódnak” érzed azt, hogy olvassanak erről az emberek, diskurzusokat folytassanak róla?
Nagyon távol áll tőlem a misszionárius szerep, és talán a novelláktól is. Amiket társadalmi problémaként említesz, szerintem itt közel sem ennyire globális értelemben fordulnak elő. Legtöbbször még csak nem is problémaként, mert dramaturgiai értelemben szinte teljesen hangsúlytalanok. Fontos ugyanakkor az is, hogy mit nevezünk problémának.
A homoszexualitás, a mesterséges megtermékenyítés, az autizmus – ezek így önmagukban nem társadalmi problémák. A xenofóbia igen.
De még ahol ez is jelenik meg a novelláimban, konkrétan két helyen, ott sem erre fókuszál a szöveg, hanem arra, hogy mit kezdenek egymással az egymáshoz elvileg közel álló emberek. Ettől persze még jelen van a sorok között, hogy a legtöbb karakternek van valami stiklije, amivel kilóg a szürke átlagból. Ha körülnézünk, ugyanezt látjuk az életben is, én legalábbis ezt látom.
KULTer.hu: A novellák mindegyike E/1. személyű elbeszélővel dolgozik, amitől nagyon személyessé válik a szöveg, és könnyen azonosulhat vele az olvasó. Mindemellett az alkotások érzelmileg telítettek és fajsúlyos mondanivalóval rendelkeznek, mégis elliptikusak, például A hegben megnyilvánuló antiszemitizmus sem kerül explicit módon kimondásra. Ez egy saját, alakulóban lévő írói stílusról ad számot, vagy kizárólag a Megyünk haza sajátja?
Az E/1. személy tudatos, igen. Azt hiszem, egyrészt azért, mert a legtöbb novella alaphelyzetébe egy olyan főszereplő van belehelyezve, aki bizonyos dolgokat nem tud. Gyerekek esetében akár egészen sok dolgot. Ez az elbeszélői pozíció pedig automatikusan leszűkíti a képkivágatot az olvasó számára is. Ez tűnhet akár szándékos elhallgatásnak, az információ visszatartásának is, de nem az.
Nem írhatok le többet, mint amennyit az elbeszélő tud. Másrészt E/3. személyben jóval nehezebb háttérben maradnia magának az írónak.
Én jobban szeretek a háttérben maradni. Olvasóként is azt élvezem, amikor szinte meg is lehet róla feledkezni, hogy a szöveget valaki leírta. Ugyanezért nem áll hozzám közel a „szép” stílus. A lapos, de pontos nyelvet szeretem, és a kezdetektől fogva az érdekelt, hogyan lehet a köznyelvből minőségi vagy legalábbis érdekes irodalom.
KULTer.hu: A köteten érzékelhető egyfajta filmekre is jellemző lassúság, és az ebből adódó meditatív állapot. Ezt a novellák aprólékos kidolgozottsága, a szereplők táj-, illetve térbemutatásai, önreflexiói és monológjai, valamint az egyes szövegek jelenetekként való értelmezésének lehetősége képezi meg. Mit gondolsz erről a filmnyelvi párhuzamról, lehet relevanciája?
Fontosak nekem a filmek, sokáig jóval fontosabbak is voltak, mint az irodalom. Nem voltam rossz tanuló a gimiben, de nem olvastam sokat. Helyette filmeket néztem, ráadásul eléggé mértéktelenül. Ez valószínűleg elkerülhetetlenül befolyásolta az ízlésemet is. Hogy a szövegek filmszerűsége miben áll, nem tudom, de nem te vagy az első, akinek ez a meglátása. Az mindenesetre a filmnyelv sajátossága, hogy sokkal nehezebb benne kommentálni, gondolatokat és főleg gondolkodást megjeleníteni. Hacsak nem a narrátor által, ami viszont nyelvi, irodalmi eszköz. Ha az nincs, marad a filmnyelv általi megmutatás. A film kommentár nélkül megmutatja, snittről snittre, hogy épp mi történik.
A mozgóképen akkor is történik valami, ha épp nem történik semmi, máskülönben fotográfiának hívjuk.
Az irodalom ezzel szemben nem feltétlenül cselekményalapú, még a prózairodalom sem. Nálam viszont az.
KULTer.hu: A Bontás című novellában megjelenő fa számomra szimbolikus jelentést hordozott, amit akár mise en abyme-ként is felfoghatunk, abban az értelemben, hogy a kötet végig fent tartja a család jelenségének ambivalenciáját, miszerint egyszerre rendelkezik mindenen áttörő erővel (még a betonon is), ugyanakkor képes bosszantóvá válni. Vannak ilyen tudatos, elrejtett jelentések egyes szöveghelyekben, vagy inkább szeretnél az efféle interpretációktól távol maradni?
Dehogy szeretnék! Érdekel, ki hogy értelmezi a történeteket. Tudatos viszont aligha volt,
a metaforák és szimbólumok nem foglalkoztatnak, írás közben legalábbis biztosan nem.
Ettől függetlenül tetszik a felvetés. A fa itt egyértelműen egy abszurd elem, ami valóban csak útban van ott, ahol kinő. Pont egy ház közepén?! A novella főszereplője mégis alkalmazkodni próbál a helyzethez. Az, hogy nem az elutasítás az első reakciója, talán tényleg rímel a novella egészére, hiszen ahhoz képest, hogy nagyon mélyről indul a történet, a kötet egyik legoptimistább darabja.
KULTer.hu: A következő köteted is hasonló lesz a Megyünk haza stílusához és hangulatához, vagy merőben másra számíthatunk tőled a jövőben? Elképzelhető, hogy újabb műfajokban is olvashatunk majd tőled?
Azóta is otthon érzem magam ebben a stílusban és hangulatban. Témákat illetően is hasonló dolgok foglalkoztatnak. Januárban megjelent egy friss novellám a Kalligram folyóiratban, az például gond nélkül beleillett volna ebbe a kötetbe is. Alapvetően tehát nem sokat változott az érdeklődésem. De engem ez nem nyomaszt. A novellák úgyis maguktól jönnek, én meg csak arról tudok írni, ami nem hagy nyugodni.
A borítófotót Tóth Tibor (PIÜ) készítette.
