Swallow [swɔloʊ]. Angol szó, jelentései igeként: nyel, elfogad, elfojt. Jelentései főnévként: fecske, korty, falat. A 2019-es amerikai-francia Nyelés című thriller azt járja körül, meddig képes tűrni, nyelni az ember egy olyan élethelyzetben, amiben nem érzi jól magát. Amiben ő a fogva tartott fecske.
A film rendezőjéről, Carlo Mirabella-Davisről nem tudni túl sokat. Fiatal producer, forgatókönyvíró, rendező, aki eddig két filmet jegyzett. A 2009-es 27 perces horror-dráma Knife Pointot, és (harmadmagával a rendezői székben) a 2011-es zenés doku The Swell Seasont. Európában egyikkel sem vált ismertté. Első nagyjátékfilmje után azonban oda kell rá figyelnünk.
A Nyelés tulajdonképpen klasszikus lélektani dráma.
Adott egy fiatalasszony, Hunter (Haley Bennett), aki látszólag tökéletes házasságban él jóképű, kőgazdag férjével, Richie-vel (Austin Stowell). Dolgoznia nem kell, elég, ha minden nap virágot ültet, kihalássza a medencébe hullt faleveleket, és különleges étkeket varázsol az asztalra, mire cégvezető ura fáradtan hazatér a munkából. És persze vigyáznia kell magára, hisz első babájukat várják. Ennek örömére anyósa, Katherine (Elizabeth Marvel), akit mintha skatulyából húztak volna ki, és aki mindig mindent jobban tud a menyénél, megajándékozza egy könyvvel, amit Hunter szófogadó kislányként elolvas. Leginkább ez a mondat ragadja meg belőle:
„Minden nap tégy valami szokatlan, meglepő dolgot, olyant, amit korábban még soha.”
A csinos, kedves, önállóságát új családja kedvéért szinte feladó nő így tesz. Szándékosan lenyel egy üveggolyót. Valóban nem hétköznapi cselekedet. Ám ezt követően minden nap lenyel egy apró tárgyat, és ezzel a szokatlan szokásává válik.
Észre sem veszi, és máris ugyanúgy rabja szenvedélyének, mint unalmas, megalázkodó életének.
Igaz, új „hobbiját” legalább élvezi. Talán el is éldegélne így hátralévő éveiben, ha rosszulléte következtében nem lepleződne le férje előtt titkos tevékenysége. Hunter ekkor válik igazán üldözötté. Nevének első jelentése a vadász, ám az angol alkalmazza a szót a kincskeresőre, a vadászkutyára és a fedeles zsebórára is. Nem véletlen tehát, hogy a nő kis kincsekként tekint a lenyelt tárgyakra, és valószínűleg az is tudatos rendezői részről, hogy az anyós az egyik jelenetben a jegygyűrűje mellett a korábban neki ajándékozott órát kéri tőle vissza. Hisz a családban lejárt az ideje… Hunterben végül mégis feléled a vadászszellem, családi titkai nyomába ered – mert természetesen vannak neki –, hogy levadássza a múltban gyökerező fájdalmakat.
Figuráját állítólag a rendező nagymamája ihlette, aki rossz házassága következtében kialakult kényszercselekvései miatt pszichiátriai kezelésre szorult.
A filmtörténetben nem szokatlan a látszatboldogságba, a tökéletes, csillogó élet illúziójába belefásuló nőtípus, gondoljunk csak William Wyler Római vakáció, Mike Nichols Diploma előtt, Dušan Makavejev Montenegro, Sofia Coppola Elveszett jelentés, Todd Haynes Távol a mennyországtól és Elkülönítve című alkotására, vagy a Big Little Lies című tévésorozat Nicole Kidman által megformált szereplőjére. A maga módján mindegyikük fellázad sorsa ellen. Mirabella-Davis figurája abban különbözik tőlük, hogy ő önmaga ellen fordulva próbálja felhívni környezete figyelmét lelki gondjaira. Persze süket fülekre és borús tekintetekre talál. A társadalmi szokások hálójában vergődő férje és annak szülei csak színlelik a megértést, valójában lenézik a nőt gyengeségéért, és egyre inkább őrültnek állítják be.
Természetesen mi, nézők sem tudunk száz százalékig azonosulni Hunterrel, hisz érezzük, butaság, amit tesz, együttérzésünket mégis kivívja,
mert látjuk, mennyire szenved a rideg környezetben, amelyben él.
Elgondolkodtató ugyanakkor, miért nem kezdeményezi válásukat, vagy miért nem keres magának egy hasznos hobbit, hisz férje ez utóbbiban talán támogatná. Komolyabban vehetné hajdani kedvenc időtöltését, a rajzolást, ha pedig ehhez nem ad elég ihletet üres élete, akkor jótékonykodhatna, alapítványt hozhatna létre, vagy ezer más dologba foghatna. Úgy tűnik azonban, a bűbájos nő megelégszik azzal, amit készen kapott. Nem derül ki, férj és feleség megegyeztek-e házasságkötésük előtt a gyerekvállalásról, és arról, hogy Hunter háztartásbeliként tengeti majd a napjait, csak sejthetjük, hogy mindez Richie részéről kimondatlan elvárás.
Mivel azonban a fiatalasszony semmiben nem szegül ellen, és problémáival nem akarja terhelni hitvesét, joggal merül fel a kérdés: hogyan is várhatna megértést tőle?
Hunter tehát ambivalens személyiség, ezért nem lehet egyértelműen elítélni, ám felmenteni sem. Úgy feminista, hogy tulajdonképpen nem az. Vagy legalábbis nem tud róla. Meghunyászkodik, alárendelődik, végül mégis afelé halad, hogy kezébe vegye az irányítást és döntéseket hozzon.
A Nyelés legfőbb kérdése épp ez: hol húzódik az a határ, amikor még jogunkban áll önállóan dönteni az életünket, illetve környezetünket befolyásoló témákban?
A férjnek nyilvánvalóan nincs joga egyedül határozni a gyerekvállalás ügyében. De vajon a feleségnek van-e? A magzatot nem interjúvolhatja meg, de az apát talán illene bevonni. Ám így van-e akkor is, ha a nő lelkileg bántalmazottnak érzi magát, és kényszernek az anyaszerepet? Mert lássuk be, nem csupán fizikai erőszak létezik a világban, hanem lelki terror is sok árnyalattal. (Más kérdés, a Nyelésben ennek vagyunk-e a szemtanúi, vagy egy két lábbal a földön álló férj kétségbeesett igyekezetének?) Tűnődhetünk azon is, a pszichológusnak joga van-e páciense titkait kiadni harmadik félnek annak érdekében, hogy megmentse a beteg életét. A szerető család bedughatja-e ugyanezen okból kifolyólag egy zárt intézetbe az akarata ellenére? Főszereplőnk tönkreteheti-e bosszúból egy férfi jól működő életét azért, mert az egykor elszúrta az övét? Eltaszíthatja-e egy anya a gyermekét azért, mert nem kívánt terhességből született?
Dönthet-e valaki a saját – és magzata – sorsáról akkor, ha elméje megzavarodott, és felelőtlenül viselkedik?
A film súlyos kérdéseket vet föl, és bár nem egyértelműek a válaszok, Carlo Mirabella-Davis próbál állást foglalni. Egyik interjújában elmondta, hogy feminista filmet akart készíteni, amely bemutatja a nemek közti elvárásokat és a férfiuralmat. Főszereplőnőjének minden tette megfelelési kényszerből fakad, ami visszavezethető gyerekkori traumájára.
Az alkotást nézve végig úgy éreztem, jó lenne többet megtudni Hunter múltjáról, anyjával való kapcsolatáról, hogy jobban megértsem viselkedését és motivációit.
A rendező ehelyett az adott élethelyzetre fókuszál, karakterábrázolása így nem elég mély, ráadásul ahhoz képest, hogy Hunter gyermekkora óta szenved ettől a bizonyos traumától, a film végén viszonylag hamar túlteszi magát rajta, elég egy röpke találkozás valakivel a múltjából.
A befejezés hétköznapian egyszerű:
Hunter „kipottyantja magából a problémát”, aztán mossa kezeit, és elindul, hogy új életet kezdjen. Nincs arculcsapás, vagy erőteljes gyomros, mint Lars von Trier vagy François Ozon filmjei esetében. Persze, lehet, hogy a nők erről egészen másként vélekednének, és alapvetően én sem kifogásként írom. Olykor valóban szerencsésebb ilyen „elcsendesülő”, megnyugvást hozó végkifejletet kanyarintani az alkotás végére, mint valami őrülten drámait. Ettől nem késztet kevésbé gondolkodásra a mű.
Ami még igen tetszetős a Nyelésben, az a közérthető, erőteljes szimbolika (lásd például a film eleji bárányáldozatot) és az egységes képi világ.
Ha azt írom, hogy Katelin Arizmendi tehetséges operatőr, és gyönyörűen megkomponált képsorokban tárja elénk a házaspár rideg, elidegenedett világát, akkor nem sokat mondtam, az utóbbi évek művészfilmjei ugyanis szinte kivétel nélkül tobzódnak a csodálatos, gyakran festményszerű képekben. (Elég csak a Lady Macbethet vagy A boldogságvirágot említeni.) A világ operatőrei mára olyan szinten sajátították el szakmájukat, hogy ábrázolásmódjukkal szinte felülmúlják a valóságot, igazán különleges élményben részesítve ezzel bennünket, nézőket.
Arizmendi hideg, letisztult képeit remekül kiegészítik a díszletek és jelmezek.
Előbbi a mai milliomosok világát mutatja be, elsősorban a házaspár Bauhaus házával és modern, mégis retró érzetet keltő bútoraival – az Élősködőkéhez hasonló képet festve a gazdagokról. A jelmezek pedig a hatvanas-hetvenes évek divatját juttatják az eszünkbe. A két korszak összehangoltan simul egymásba. A Conrad házaspár lakóhelye steril, mint egy műtő, ahol az ember lelkét operálják ki. (Vagy, hogy ismét A boldogságvirág című filmre utaljak: életterük akár egy kísérleti laboratórium.) Itt említeném meg az ötvenes évek amerikai látszat idilljét kifigurázó, csodálatos jelenetet, amikor Hunter idegesen porszívózik, illetve a napjaink ételfotó mániájára utaló képeket. A rendező ezekkel idézőjelbe teszi a házaspár harmonikusnak tűnő életét. Az érzékeny, cselekményt jól aláfestő zene Nathan Halpern munkája,
a színészekre sem lehet panasz, kivált a főszerepet alakító Haley Bennettre, aki Oscart érdemlően játszik.
Törékeny szőkesége emlékeztet Hitchcock hősnőire és azokra az érzékeny, lelkileg összetört asszonyokra, akiket tíz-tizenöt évvel ezelőtt általában Julianne Moore (Az órák, Egy kapcsolat vége) formált meg Hollywoodban. Arca finom rezdüléseivel érzékelteti fokozatos összeomlását, miközben egész testével tiltakozik sorsa ellen.
Összességében elmondható, hogy Mirabella-Davis filmje nem az élet nagy zabálásáról és habzsolásáról szól, hanem a kis kényszernyelésekről, sőt, valójában nem azt vizsgálja, mit tudunk leerőltetni a torkunkon, inkább, hogy mit vagyunk képesek megemészteni. Ennélfogva lehetne a címe Stomach (megemészt, elvisel, kibír), vagy ha a rendező viccesen utalni szeretett volna egy filmtörténeti ellenpontra, akkor Swallow, pray, hate, vagy akár Eat, pray, fear is. Ő azonban cseppet sem akart humorizálni, és jól tette, mert a Nyelés így lett erőteljes nagyjátékfilmes bemutatkozás.
Nyelés (Swallow), 2019. Írta és rendezte: Carlo Mirabella-Davis. Szereplők: Haley Bennett, Austin Stowell, Elizabeth Marvel, David Rasche, Zabryna Guevara, Laith Nakli, Denis O’Hare. Forgalmazza: ADS Service Kft.
A Nyelés a Magyar Filmadatbázison.
