Az igazat megvallva fogalmam sincs. A fejtegetést inkább közös gondolkodásra ajánlom, melyben egy lehetséges irányelvként saját eddigi tapasztalataimat osztom meg az olvasóval.
Tapasztalataim a közelmúltban bővültek idősebb pályakezdők választott stratégiái láttán. Ezek alapján bátran mondhatjuk: jelentős különbséget találunk aközött, hogy a nagyratörő tollbajnok ifjonti hevületében adja fejét az írásra, melynek hatalmasan lobogó máglyáján egész kamasz- és fiatalkorát feláldozza, vagy érett fejjel eszmél mélyen elhallgatott vágyaira. Az előbbi esetben van egy nagy előnye az embernek.
Mint mindenki számára tudvalevő, vagy ha mégsem az, most gyorsan tisztázom a kételyeket, írásból nem lehet megélni.
Ez nem vélemény kérdése, és faktuális jellege nem válhat okoskodó relativizmusok áldozatává. Aki írásra adja a fejét, annak tudnia kell, hogy két ember életét fogja élni, úgy is mondhatnánk: egzisztenciális értelemben kétéltűvé válik. Növeszt magának lábakat is, meg kopoltyút is. Nem egyszerű feladat, ám aki már kamaszként erre szakosodik, annak az egész pályaválasztási és életstratégiai miskulancia a kérdéses lehetetlenségek lehetségessé alakításának jegyében telik, vagyis bőven lesz ideje, hogy feledződjék a feladatra. Ezzel szemben áll a gyerekeket nevelő asszony, a gyárból hazaeső férj, a raktáros és az irodista, aki a szellemi szabadság friss fuvallatának szeretne rést nyitni élete megzápult belső tereiben, és valami véletlen folytán, vagy félbevágott kamaszkori szenvedélyeit folytatandó, tollat ragad.
Szögezzük le, az írás, különösen a prózaírás: ÉLETVITEL KÉRDÉSE. Ne legyenek illúzióink! Aki ír, az az írók elzárt, magányos és gyötrelmes életét éli.
Életvállalkozásukat úgy kell kialakítaniuk, hogy abban térbeli és időbeli zárványt is kiutaljanak maguknak, pontosabban az írásnak. Elő kell teremteni tehát ezeket a kölcsönidőket, aki pedig kilépett utolsó iskolájának is a kapuján a munkaerőpiac szeles és esőverte lóversenypályájára, az tudja, hogy az idő nagyon sok pénzbe kerül. Tehát vagy megtanultuk, hogyan örököljünk gazdag rokontól, lehetőleg életre szóló folytonossággal, vagy üzérkedünk, vagy vállalkozunk, de legrosszabb esetben is van egy polgári szakmánk, amely szintén időt követel magának,
foghegyre való szabadságolásokkal, ez esetben pedig az éjszaka, hajnalban és hétvégén rendelkezésre álló lopott időket kell az írás ekeszarva elé befogni.
Minthogy az életutunk alakulása szokásaink lassú rögzülésével magyarázható, könnyen beláthatjuk, hogy a kész életrend, a felnőtt ember hétfőtől vasárnapig alaposan berendezett napi praxisa csak a legnagyobb elszántsággal átrendezhető ezzé a szörnyű egyedüllétet megkövetelő, személyiségünket is borzzá torzító írói létformává. Nem mondom, hogy lehetetlen, bár úgy látom felnőtt tanítványaimon, hogy nem kevés mazochisztikus lemondást, öncsonkító nekifeszülést gyűjtenek össze magukban, hogy a naptári év végéig megírják legalább a második novellájukat. Kopoltyút tépnek magukra, hátha ez a rés fogja beengedni az írás közegében való közlekedéshez szükséges oxigént.
Csakhogy van itt még pár dolog, amit nem említettem. Gondolok például a szocializációra.
Hogy mit értek ezalatt? Valószínűleg nem csak az irodalmi felnövekedés sajátja, hogy a pályára lépő hirtelen megtapasztalja a versenytársak tolongását. Tömegek könyöklik egymást a startvonalnál, és százak robognak el süvítve a füle mellett, akik már sokadik körüket róják. Elkezd tehát ismerkedni. Évek óta mutogatja tárcáit a sarki hentesnek, aki lecsapja bárdját a munkaasztalára, és vastag ujjai közé csippenti a remegő papírost, majd felhorkan. Időnként párjának is elsuttogja verse utolsó négy sorát, felhívja volt irodalomtanárát, mondana pár építő javaslatot. Íróknak küld levelet remegő kézzel, benne csatolmányként a pelyhedző műalkotás.
És most ott áll a pályán, sok száz és ezer másik becsvágyó társával.
Nos, ezt a fejezetet hívjuk szocializációnak. Az ember ilyenkor jobb esetben ismerkedni kezd, rosszabb esetben elszalad. Elszaladni nem szerencsés, mert az egyedüli munkához szükséges józan önbecsülés nem tart ki az első hosszabb munka végéig sem, ráadásul a társak bizonyos esetekben, ha sikerül jóindulatú barátokat is találnunk közöttük, szakmai tanácsokkal látnak el. Nem érdemes tehát elmenekülni, ezt bízvást állítom.
Rá kell jönnünk, hogy kik a növényevők és kik a húsevők.
Kik azok, akik becsapnak minket, és kik azok, akik – akár a szigorú tekintet mimikrije mögött –, végeredményben a segítségünkre lesznek. Amíg ezt megtanuljuk, sok sebet kapunk, és sokakon ejtünk is, ám eközben saját habitusunkról is megtanulunk egyet és mást. A versenypályának óriási mozgósító- és felhajtóereje van.
Az éjszakai kocsmázások szellemi emelkedettségében és egyidejű versenyizgatottságában gyorsan telik az idő.
Egy reggel már a startvonalnál talál minket, és egy kéz hatalmasat taszít rajtunk, mi pedig kapkodni kezdjük a lábunkat, nézünk hátra, nézünk előre, de már rohanunk is, mint az idióták.
Az első kötetig évek is eltelhetnek, és az út, ami idáig vezet, publikációval van burkolva.
Számtalan íráskezdeménnyel, szövegpróbálkozással, melyet jobb-rosszabb szerkesztők az ablakon át hajítottak utánunk, ha egyáltalán válaszra méltatnak. Csakhogy a verseny felhajtóerejének érdemes látni jótékony voltát is, hogy kezünkben a becsvágy megiramítja a tollunkat, és újévi fogadalmunk már nem csupán arra irányul, hogy a tavaly megkezdett novellatöredékünket lezárjuk a következő naptári év végéig, hanem asztalunkról egyszerre szakadni kezdenek a teleírt papírok, novellák és regénykezdetek, töredékek és gondolatok. Vegyünk most egy nagy levegőt: ez mind pocsék. A tanulásnak ez is része: félretenni a minden pillanatban megsértődésre kész büszkeségünket, és elfogadni, hogy az út még nagyon hosszú,
pocsék szövegeket írni pedig a legjobb erőgyakorlat arra nézvést, hogy egy nap felkészülten is a pályára állhassunk.
Mert bizony nagy vigyorral mellkasunkra szorított első könyvünk is olyan pofonokat kap pár hónappal a megjelenése után, hogy örökre elbujdokolhatunk az erdő mélyére. Az sem baj! Ha kihevertük önmagunkat, még nagyobb nekibuzdulással fogunk nekiállni a második kötetünknek. De erről most nem beszélek, mert ez már nem a pálya elejéhez tartozik.
Inkább visszatérek a kései pályakezdés kérdésköréhez. Lehet-e felnőtt korban szocializálódni?
Át lehet-e ugrani azokat a kamasz éveket, amelyek során az ember tudatosan szenvedi el az olvasmányokat, melyeket nemzedéktársai gyűrnek a kezébe? Egyáltalán ugyanúgy alakíthatóak-e bizonyos készségek felnőttkorban, mint kamaszként vagy gyerekként? Félek, hogy a válasz: nem. Ez persze nem kizárólagosságot jelent, mindössze a nehézség mértékét szeretném szemléltetni.
Emellett felmerül annak a kérdése is, hogy milyen előnyben részesülnek, akik iskoláikat is az írni akarásnak rendelik alá
azokkal szemben, akik későn megtérő közgazdászok vagy háziorvosok. Ebben sem lehet egyértelmű választ adni, de a sejtésem itt is az, hogy az előny: tetemes. Nem azért, mintha a szépíráshoz ugyanaz a tudástőke szükségeltetnék, mint az irodalomtudományokhoz, de minthogy az ismeretanyag és a módszeres olvasás szokása elengedhetetlen, a bölcsész-írók otthonosabban közlekednek az irodalmi ismeretek dzsungelében, mint felnőttként megtérő pályatársaik.
Hogy mi kell a pályakezdéshez?
Vannak olyan ismerőseim, akik kiskoruk óta kutatják a számukra megfelelő alkotói vagy bármilyen más életpályát. Azt gondolom, hogy ez egy elkeseredett és lehetetlen küldetés. Egészen egyszerűen azért, mert nem az ember választja az ő pályáját, hanem bizonyos értelemben fordítva: a pálya választja az emberét. Ez valahogy úgy történik, hogy ha egy fiatal érzi magában a belső késztetést, hogy másokon segítsen, akkor a szociális munkavégzés vagy az orvoslás irányába fog önkéntelenül is terelődni. Ha valamiért a nyelvi önkifejezés dolgozik egy lélekben, akkor az illető verseket fog írni, vagy – a mesélőkedvűbbek – prózát. Ez nem döntés kérdése, hanem a belső késztetésé. Válogatni, választani nem lehet.
Írni nem akarni kell, hanem muszáj. Az élethivatásunk nem egy bokor alatt lapít, mint a húsvéti tojás, amit kisgyerekként kellett megtalálnunk egy mezőn.
Más kérdés persze, hogy az alkotói pályát hogyan tesszük összeférhetővé a napi szükségletek realitásával. Itt mind a zeneszerzők, a képzőművészek és az írók komoly nehézséggel néznek szembe. Egyik pálya sem (vagy csak a legritkább esetben) kerekedik mások számára is értelmezhető egzisztenciává, így tehát, mint korábban már utaltam rá,
választani kell egy társszakmát, ami a kenyérkeresetet biztosítja.
Óva intenék mindenkit a tanári pályától és az újságírástól. E két szakma egyik közös jellemzője, hogy önmagában is sovány egzisztenciát jelent, tehát megmaradt időnkben is bőven elhalmoz minket a pénzügyi kérdések okozta szorongással. Másik közös vonás, hogy egész embert kíván, vagy tán még többet is. Egy tanárnak, ha ugyan a tanítás és a hazacipelt iskolai munka mellett marad még szusszanatnyi ideje, biztosan nem másra, csakis a pihenésre akarja és tudja elkölteni. Nehezen volna tehát megoldható, hogy míg lelkünk nedűit a közoktatás felmosóvödrébe facsarjuk, tudatunk lehasználva és elhalmozva a napi ügyek hosszan sorjázó kérdéseivel, lopott perceinkben üdén és újabb lélekerővel megittasulva álljunk neki írni, fittyet hányva a villanyszámlára és szerelmünkre, aki egyelőre csak a lerúgott cipőnkről értesült otthonlétünkről. Az újságírással pedig inkább az a bökkenő, hogy nagyon hasonló kreatív energiákat követel, mint a szépírás. Mégis csak a textus terepén kell utat törnünk magunknak álló nap, mondatokat bonyolítani és szavakat keresgélni, szerkeszteni és szerkezetet konstruálni;
bajosan tudjuk egy másfajta szövegben kipihenni szellemi fáradalmainkat.
Legszerencsésebb, ha társszakmának az írástól lehetőleg minél távolabb eső munkát találunk. Ez lehet mechanikus, lehet fizikai munka. Lehetőleg ne keveredjen írói identitásunkkal se, mert ez a kéretlen vegyülés később megbosszulja magát, amikor második kötetünkkel színpadra lépve irodalomértő kollégánk a festményeinkről kezd faggatni a gyanakvó közönség előtt.
Nyugodtan szegődjünk el árufeltöltőnek vagy portásnak.
Aki vállalkozó kedvű, az olyasmire adja a fejét, ami nem kíván folyamatos figyelmet, legfeljebb szezonálisat vagy napszakit. Nem baj, ha a munka fizikailag fárasztó, fő, hogy szellemi épségünket meghagyja nekünk. Festőmázoló és kőműves kollégáink között a legnagyobb léleknyugalommal vegyülhetünk, mert
amikor letesszük a keverőlapátot, otthon csak kezet kell mosni, mielőtt felvesszük a tollat: lelkünk és szellemünk épen és békében vagy hagyva.
Vagyis aki bölcsen előrelátó, és hajlandó terveket szőni, az hozzá fogja szegni napjainak realitását az írás életviteléhez. Akinek pedig ez nem sikerül, az a hobbiirodalom művelésénél aligha viszi többre; inkább csak a kakasülőről lesi majd a sportedzett versenyzőket lopott időkben, akik ezredik körükön vannak túl, és megfeszítettségükben is szinte szárnyalnak. A kakasülőn pedig magában így mereng: „Lassan haza kéne indulnom, mert a vacsora nem főzi meg magát. Vacsora után a gyerekeket lefektetem, párommal még beszélgetek egy kicsit, aztán sietek az ágyba, mert holnap is hosszú napom lesz, és korán kelek. A mai lógást is pótolnom kell még, pedig milyen jó itt ülni a pályán, és nézni a többieket! Talán egyszer még befejezem azt a verset, aminek az első versszakát érettségi előtt úgy megdicsérte az a földrajztanár.”
A borítófotó forrása a Kalligram Kiadó.
