Semmi kék
Kezdetben vala.
Nem, nem a semmi vala. Hanem egy fénykép. Egy régi, fehér-fekete kép, a nyolcvanas évek elején készült, s mivel tudom, második osztályos voltam készültekor, a pontos évszámot is ki tudom számítani: 1982. Mintha számítana is. Hiszen mit is tudna elárulni egy évszám egy hétéves gyermek lelkében dúló felfordulásról, arról, hogy életében először szerelmesnek érzi magát. S hogy ez éppen Románia történelmének egyik legkomorabb periódusában történt, a sötét nyolcvanas években – ahogy mondani szokták –, egy székelyföldi településen, amely, ahogy Orbán Balázs néprajzi gyűjtő dagályosan elnevezte, a Háromszék Szaharája mellett, a sekélyes Fekete-ügy nevű folyó jobb oldalán terül el. Megint néhány adalék, ami még díszletnek is kevés ahhoz, ami akkor a bensőmben megfogant, kicsírázott, szétrobbant. Később természetesen ez az egész kifakult bennem, egy-két erős benyomást leszámítva felszívódott, hogy most egy furcsa esélyt kapjak arra, hogy ezen a fényképen keresztül kívülről újra rátekinthessek.
Habár tudom, miért nevezik sötétnek a nyolcvanas éveket, bennem ezek az évek mégsem feketébe, szürkébe öltözötten élnek, hanem a kék különböző árnyalataiban villannak elő. Igaz, a kék mélyebb, sötétebb változataiban, mint a poroszkék, a milorikék: az iskolai, a rendőri-katonai egyenruhák kékje, de valamiért a vendéglőkben felszolgáló pincérek jól szabott mellényének admirális kékje (micsoda irónia) is megcsillan, pedig akkoriban, biztos vagyok benne, még nem is jártam vendéglőben. Csupa alkalmazott, beosztott, csupa hivatalosság, keménység, szigor, talán pont az akkoriban gyakori öltözékek miatt. Mert nem fojtogattak, nem nyomasztottak ezek az évek, hanem rám ijesztettek, fegyelmeztek, egy, a testem pontos körvonalait követő kalodába kényszerítettek. Úgy érzem, ezekben az években mindig áll valaki előttem, mellettem, mögöttem, hogy fölém hajolnak, hogy fogják a kezem, de nem óvón, védelmezően, hanem mert ellenőrizni akarnak, vagy vezetnek valahova. Egy hanyagul kékre mázolt orvosi rendelő visszhangos, gyógyszerszagú váróterme – ennyi otthonosságot érzékelek magam körül. A kilencvenes éveket már tűzpirosban látom. A kétezres éveket fűzöldnek. Csak utána lett minden olyan seszínű, fénytelen. Élhetetlen.
A fényképen persze semmi sincs a kék ezen árnyalataiból. De hogy a szerelemből sincs semmi, az már tényleg megdöbbentő. Pedig egy ritka momentumot ábrázol a fotó, a szerelem bennem élő legelső emlékképeinek a születését, amiket így össze tudok vetni magával a fényképpel. Mondhatni kegyelmi állapot kívülről látni azt, ami mindmáig felidézhető módon ott bujkál elmém labirintusában. Pontosan azt a momentumot lencsevégre kapni, amikor, emlékeim szerint először az életemben, vágyakozásom tárgya mellé ülhetek, átélem borzongató közelségét, dehogy átélem, beléje szédülök, borzadok ebbe a közelségbe, miközben érzem, túllép rajtam az egész, hogy nem tudom befogadni.
Csak éppen ebből semmi nem látszik a képen. Nem látszik az, amit a szerelem bennem élő ősképének merek nevezni. Mindig így emlékeztem vissza, hogy szerelmes voltam akkoriban, habár nem biztos, hogy nevet is tudtam adni az érzéseimnek. Honnan is tudhattam volna, nem volt mihez viszonyítanom, ami átgázolt rajtam, vagy éppen életre lehelt? – ki tudná ezt megmondani. Alig olvastam addig valamit, bár arra szintén emlékszem, első hosszasabb olvasmányélményem az Egri csillagok című Gárdonyi-regény volt, amibe aztán teljesen bele is vesztem, hosszú passzusokat tudtam kívülről felmondani belőle, egy idő után már számoltam, hányadik alkalommal kezdem elölről olvasni: huszonhétig jutottam. A regény egy kisfiú és egy kislány, Gergő és Vicuska közös, gyermeki meztelenségének ártatlan jelenetével indul, amit azonban, már az első szavaktól, beleng az erotika sejtelme. „A patakban két gyermek fürdik: egy fiú meg egy leány. Nem illik tán, hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják: a fiú alig hétesztendős, a leány két évvel fiatalabb.” – így kezdi a regényét Gárdonyi, amivel egy nagyon alapvető helyzetre tesz utalást. Nem tudni valamiről, de benne lenni teljességében – elég gyakori állapot, nem csak gyerekkorban. Ennél csak az nyugtalanítóbb, ha valamit gondolunk egy helyzetről, miközben egészen másban vagyunk benne.
De mit is lehet leolvasni a képről?
Az évek számai szinte passzolnak Gárdonyi regényével. Én hét éves vagyok, míg Etelka, szerelmem tárgya, kilenc, már negyedikes, hozzám képest nagylány. Nagykövete egy olyan birodalomnak, ahol magabiztosan vihognak, sugdolóznak a lányok, ahol érthetetlen dolgokat tesznek, de ahová nekem nincs bejárásom. Megint valaki, aki fölöttem áll, bár ő általában mindig vidám, állandóan nevet, mosolyog, felettem szálldos bársonyos mosolya, felragyog simogató tekintete, és még kék egyenruhába sincs öltözve. A képen fehér ingecskét visel, vállpántján alig kivehetők a pionírok csíkozott váll-lapjai, derekán rövid, kivehetetlen színű szoknya, alatta fehér harisnya takarja nyúlánk lábait. Karjait a lábán nyugtatja, kezében furulya, ahogy mindegyikünknek, akik a képen láthatók vagyunk; számszerűen heten, négy fiú és három kislány, akik éppen furulyakoncertet készülünk adni a falu kultúrotthonában.
„Vágyakozásom, szerelmem tárgya” − fogalmaztam meg fellengzősen fentebb. Mennyire félrevezető kifejezés. Mintha lehetne tárgya a vágynak. Mintha lehetne a szeretni tárgyas ige. Nem, nem az. A „tárgy” persze ott van mellettem. Jól látható a képen. Szinte viszolyogva nézem. Kis, összement kislány, arcán fonnyadt kifejezés, a furulyájába kapaszkodva, összegörnyedten ül mellettem, mint azok az emberek, akik szégyellik magasságukat, és ezért egy picit mindig előregörnyednek és behúzzák a nyakuk. Én, pontosabban az a kisfiú, akire magamként gondolhatok, féloldalasan el vagyok fordulva tőle, mintha nem is számítana közelsége, úgy ülök ott. A fényképezőgép lencséjének az irányába nézek, de azt sem érzékelem, hogy fényképeznek, a szemeim ábrándosan a semmibe merednek.
Nem vagyok jelen.
Minden ismeretlen a képen, minden idegen. Magam is felismerhetetlen vagyok. Csak egyetlen mozzanat van, amibe most bele tudok kapaszkodni: a kisfiú tekintetébe, ami mindennél pontosabban jelzi: nem ott vagyok. Nem 1982-t írnak ott, ahová kikerekedett szemekkel benézek. Nem a sötét nyolcvanas évek telnek éppen, az élelmiszerjegyre kapott kenyér és cukor, a sorban állások, a mindig hiányzó banán és narancs utáni vágyakozás időszaka, amikor alig vánszorogtak az esti órák a füstölgő petróleumlámpák pislákoló fényében (nincs is bensőségesebb látvány egy így átvilágított szobabelsőnél). Mást érzékelek magam körül, mást látok, amihez még a szememet sem kell nyitva tartanom. Olyasvalamit, amihez csak akadozva, bizonytalanul kapcsolódnak a szavak.
Alabástrom színű bőr. Ezt látom. Pedig biztos vagyok benne, nem ismerhettem akkor a kifejezést. De az is biztos, hogy akkor láttam meg először azt, ami azóta folyamatosan előhívja belőlem ezt a szót. Ami értelmet ad neki, felragyogtatja sajátos jelentésudvarát. Alabástrom. Finoman megmunkált szobrok vonulását látom, áttetsző vázák tükörsima görbületét. Néznem se kellett, hogy láthassam, hiszen féloldalasan el voltam fordulva Etelkától. A hátammal láttam, begörcsölt nyakizmaimmal, a kopott bakancsba bújtatott, kifeszített lábfejemmel. Mert innen az egész testem is kezdem érzékelni, a fejletlen, tanulatlan gyerektestem, ahogy, mint egy gitárra kifeszített húr, megpendül, rezonál, átveszi a rezgést, a közelséget. A végtagokba, a gerincbe lassan ivódik, gyökerezik bele a szó, az alabástromság, összeszorítja a gyomrot, finoman, szenvelgően elnyitja az ajkakat. De nem, ez a szó kevés itt, a hamvasság is feldereng, a porcelán villogó keménysége, a déli nap vakító fénye, mind, mind kifeszül itt a bőrre. Miközben el is takarja azt, semmi nem látszik belőle, csak az alabástrom, a porcelán, csak a déli vakító fény. Semmi kék. Egy gazella kezd szökellni a füves réten. Párduc szeme világít be az éjszakába. Kiscsirke fészkelődik a tenyérben. Vas tekenőbe hideg víz csörgedezik. De a kecsesség is innen nyer nevet. A léptek könnyedsége. A mozdulatok magabiztossága. A testbe befagyó lődörgő magárahagyatottság. Mind kifeszül, fölém boltozódik, elborít. Maga alá temet.
Csak én maradok alul megint.
Borítófotó: Pdp