A számonkérés
A délutáni nap akkorára dagasztotta az épületek árnyékát, hogy már csak egy vékony fényes sáv hasította ketté a frissen aszfaltozott iskolaudvart. Az uzsonna előtti szabadidő vége felé jártak, de a hibátlanul felrajzolt ickát még önfeledten ugrották a lányok, süvítve hasították a levegőt az ugrálókötelek, és a gyerekzsivajból élesen kitűnt egy labda pattogása.
A napközis tanárnő a kerítés mellett dohányzott, onnan figyelte a középen focizó fiúkat. Idegességében egyik cigiről a másikra gyújtott, minden rúgásnál attól rettegett, hogy véletlenül betörik a tanári ablakát. Igazából már csak arra vágyott, hogy miután elnyomta a csikket, mindenkit az osztályterembe parancsolhasson.
A zömök, piros pólós Kovácsot ez persze szemernyit sem foglalkoztatta. Ajkai csíkba húzódtak, szemöldökét összevonta, és mintha az élete múlna rajta, rövidke lábával hatalmasat lendített. Tömöri Palinak esélye sem volt levenni a labdát.
A sovány, kórosan sápadt bőrű fiú alig hallhatóan motyogott valamit – hiszen fennhangon sosem káromkodott volna –, és csoszogva megindult az iskolaépület felé. A labda az egyik alagsori szoba rácsos ablakáig gurult. Ahogy Pali odaért, a lenti helyiségben gyér világítást kapcsoltak, és a koszosfehér függöny mögött feltűnt Aranka néni sziluettje, nemrég végezhetett a délutáni felmosással. A fiú értetlen mozdulatlanságba meredt. Nézte, ahogy a nő rutinszerűen kigombolja fehér egyberuháját és felsejlik a dús keblét fedő csipkés melltartó, majd ahogy kilép a ruhából, a hozzá illő fehérnemű is. Aranka gömbölyű nő volt, teste puhán hullámzott miközben rázott egyet a ruhán, hogy a gyűrődések valamelyest kisimuljanak. Amikor az ablak alatt álló fogashoz lépett, meglátta a fiút. Egy pillanatra megfagyott körülötte az áporodott levegő, zavartan a zöld sötétítő után kapott és úgy berántotta, hogy majdnem leszakadt a karnis.
Pali tarkóján tockos csattant.
– Mi van, szellemet láttál? – harsogta röhögve a fülébe Ricsi, és már vezette is tovább a labdát, hogy folytatódhasson a játék. Ekkor azonban Éva néni elnyomta azt a bizonyos csikket, körbetapsolta az udvart és felsorakoztatta az osztályt Kristóf és Ricsi legnagyobb elkeseredésére, Pali viszont még sosem gondolt olyan hálával a körözöttes kenyérre, mint azon a délutánon.
Másnap reggel kocsival vitték iskolába. Mikor kiszállt az autóból, látta, hogy az udvari vaskaput már félig bezárták. Majdnem elkésett.
A hangos zsibongásba három fojtott berregés keveredett. A napos jelezte, hogy vége a gyülekezőnek, mire a hatalmas tömeg lassacskán kezdett osztályokba rendeződni. Ebben a hullámzó masszában messziről virított Kristóf citromsárga széldzsekije. Pali a fal mentén kezdett araszolni barátja felé. Ahogy törte magának az utat, egy kéz nehezedett a vállára, finoman, de határozottan állította meg:
– Épp olyan szőke volt, mint ez itt. Talán pont ő volt. Hogy is hívnak, fiacskám? – kérdezte a gondnok felesége, de meg sem várta a választ, úgy magyarázott tovább az igazgatónőnek, mintha nem lenne holnap. Mintha a sorakozóból hátralevő pár percbe minden apró részletet bele kellene sűríteni, s még a kukkolót is meg kellene találni, és kiállítani az egész iskola elé, hogy olyan szégyen égjen a fejére, amit sosem felejt el. Példát kell statuálni, mert ilyet nem lehet csinálni. Meglesni egy nőt, miközben az gyanútlanul fellélegzik a kemény munka után, és különben is. Dőlt belőle a panasz és a felháborodás, miközben az igazgatónő láthatóan fogyó türelemmel hallgatta.
Így álltak ott négyen a csípős reggelben, mert hát a gondnok felesége odacitálta Arankát is – mint sértettet és egyben tanút –, pedig ő nem is akart menni, mert nem ezért említette meg az esetet előző nap késő délután. Az asszonyt azonban nem érdekelték az okok, ő mindig mindenki helyett kiállt, ha kérték, ha nem, mert neki meg kellett mondania, ha valami a bögyében volt.
Az igazgatónő tisztában volt ezzel, nem ez volt az első monológ, amit az elmúlt évek során végighallgatott. Amikor végre beállt egy másodpercnyi csend, együttérzőn Arankára nézet, aki lesütötte szemét és megrázta a fejét, mintha csak azt mondaná, szóra sem érdemes.
– Engedje el azt a gyereket, Marika. Majd délután beszélünk – mondta az igazgatónő. Azzal a többiek után küldte Palit, a gyerek legnagyobb megkönnyebbülésére jó munkát kívánt, és elindult a hátsó bejárat felé.
Marika az igazgatónő után sietett, Aranka viszont ott maradt. Állt, csontjaiba szívta a hideget, és arra gondolt, hogy őt már évek óta nem látta úgy senki sem.
Borítófotó: PxHere