Bikakopogás „véletlen darabokban”

„[H]ány rozsdamentes tárgy / tartható benne a műben / mint száj előtt a csend / defektes ostinato” – ezek a contrapunctus című vers zárósorai, melyek összeolvasva fölfoghatók akár Székely Örs verseskötetének kulcskérdéseként is. Nem feltétlenül azért, mert ezen a helyen szerepel a címadó ostinato szó, ráadásul a szövegek „makacs” ismétlődése a kötetben korántsem nevezhető „defektes”-nek. Az újra és újra előkerülő „rozsdamentes tárgy”-ak – vagyis elemek, motívumok – versben tartása olyan módon, hogy azok ne rozsdásodjanak, teszi a kötet egészének befogadását izgalmassá.

A különböző játékba hozott darabok hangsúlyos szerepet töltenek be abban, hogy a versek képesek átlépni saját határaikon, párbeszédbe kezdenek és felerősítik egymást. (Az ostinato „változtatás nélkül, szakadatlanul ismétlődő dallam, ritmus, harmónia, motívum. Háttérben való állandó jelenlétével kiemeli és megvilágítja a változó zenei elemeket.”) Bár tematikailag, formailag igencsak sokféle irányba indulnak el a szövegek, ezen az állandó jelenléten keresztül a különböző darabok érdekes kompozícióba rendeződnek.

Az egyes szövegek önmagukban is értékelhetők, de úgy gondolom, a kötetkoncepció és a versek egymásra hatása, az Ostinato összefüggősége Székely Örs munkájának legnagyobb erőssége.

Ehhez nem kis mértékben járul hozzá maga a kötet mint tárgy – ezt itt a lehető legtágabban értem, gondolva mind a vizuális megjelenítésre, a nyomdai kidolgozottságra, az ezekhez kapcsolódó különféle megoldásokra, továbbá olyan apró elemekre is, mint amilyenek a borító kinyíló fülei vagy a felhasznált képek forrásmegjelölése. Utóbbi okán tudható, hogy a borító fehér semmiben lebegő bikája a csíksomlyói dombon legel, vagy épp az, hogy a fát ábrázoló fotó a tatrangi temetőoldalból származik – így a tatrangon fridával című vers helymegjelölése szintén visszatérővé válik (a fa képe nem emellett a szöveg mellett szerepel).

Ahogy maguk a szövegek, úgy a hozzájuk kötődő vizuális kidolgozottság is rendkívül változatos.

A különböző művek/oldalak egy nagyméretű kísérletező játék eredményeként is olvashatók. Ezt a kísérletező jelleget úgy értem, ahogyan a kritika választott nyitóidézete implikálja: mintha az válna kérdéssé, hogyan tarthatók a folyamatosan visszatérő és jelenlévő elemek benne a versszövegekben, miközben azok önmagukban egészen különbözőképpen működnek. Ez a sokféleség a kötetben eltérő módokon érzékelhető: a klasszikus formák és ritmusok, a szabályos rendezettség, illetve a szinte korlát nélküli áramlás mind egyaránt versszervező eljárásként képesek működni. De említhető ezzel párhuzamosan a fotók, grafikák, vizuális elemek szöveg mellé helyezése, a mértékletes játék a betűtípusokkal és magával a könyv oldalaival (annak kihajthatóságával). A szövegek ezáltal szétszóródnak különböző irányokba, közben eltérő hagyományokhoz kapcsolódnak (gondolhatunk itt megidézett irodalmi művekre, irányzatokra, de történelmi eseményekre és művészeti ágakra – festészet, szobrászat, film – egyaránt), azonban a rendkívül jól megalkotott koncepciónak köszönhetően a kötet a(z) (nem véletlenül címként választott) ostinato miatt egységként képes működni.

A fogalom meghatározásával a belső borító után találkozhatunk, mely szinte programként hívja fel a figyelmet a szakadatlanul ismétlődő dallam kötetbeli jelenlétére.

Ez az első oldal előtt szereplő meghatározás, illetve a borítón maga a cím, eligazítja a befogadót, vagy legalábbis javasol egyfajta irányt a szövegek olvasásához, hiszen maga a zenei fogalom egy háttérben való állandó jelenlétre utal. Úgy gondolom, itt az ismétlődésre magára történő figyelemirányítás legalább olyan hangsúlyos a kötet egészének értelmezésében, mint maguk a visszatérő motívumok, szövegrészek.

Az olvasás így a háttérben végig jelenlévő ostinato és a szövegek ahhoz fűződő viszonya által motivált.

Azért tartom lényegesnek ezt a kiemelést, mert amíg a zenei fogalom meghatározása szerint a változatlan elemek megvilágítják a változókat, a kötet esetén az ismétlődés kötetszervező ereje miatt pont a visszatérő elemek kerülnek inkább a figyelem középpontjába. Erre a(z ismétlődéshez kötődő) működésmódra a szövegek maguk is utalnak (illetve megkockáztatom: a teremtett kontextus által tűnnek ezek a helyek lényegesnek, kapcsolódva az elemek visszatérésének problémaköréhez). A csempés diptichon részlete („kicserélhetőek-e a tárgyak, vagy csak a súlypontok / elmozdulásai számítanak a térben”), mely a tárgyak fölcserélhetőségére kérdez rá, igen szemléletes.

Az elmozdulás, a (hang)súlyok eltolódása több szinten megfigyelhető a kötetben.

Az ostinato maga egy zenei fogalom, a zene és a zeneiség mind motivikus, mind szövegszervező szinten fontos szerephez jut. Így a ritmus- és dallamismétlődés, a szövegek hasonló lüktetése figyelhető meg több szövegnél. Érdekes ebből a szempontból a hörderlin című vers, melyben a ritmus szinte zavaróan hat, a folyamatos, határ nélküli szövegrészek hol időmértékes ritmust vesznek föl, hol elhagyják azt (a szövegben szereplő „összekuszálódik” szó mintha nyelvileg ragadná ezt meg). Ritmikailag hasonló a zárt kertek, melyben mintha mégis rendezettebbnek mutatkozna az időmérték használata. A két említett mű nemcsak ritmikai szinten kapcsolódik, található bennük közös szövegrész és motivikus párhuzam (domináló természeti képek) is, nem mellesleg a közöttük szereplő tétlen eclogával együtt a zárt kertek cím alatt, egy ciklus részeként szerepelnek.

Ezen a ponton meg kell említenem a kötet struktúrájának érdekességét. Ahogyan a (még az első oldal előtt szereplő) tartalomjegyzékből látható, bizonyos versek önmagukban állnak, míg mások egy közös cím alá rendeződnek. Ebben szintén különböző eljárások figyelhetők meg: amíg a bikás diptichon alá tartozó két vers külön címmel rendelkezik, addig a sivatag triptichon darabjai nem.

A kompozíció itt szintén a szövegek közötti szoros összefüggések megfigyelésére indítja az olvasót

– de ez természetesen nem írja fölül, hogy a kötet egészében lényeges a szövegek egymásra hatása. A frida cím alatt szereplő két diptichon (melyek önmagukban is párbeszédet folytatnak) egyes szövegrészeiből bomlik ki a harmadik ide tartozó vers (azulejók) – ez azonban egy, a kötetben később szereplő vers sorait is magába építi. Vagy (mivel az irányok nem egyfelé tartanak) mondhatnánk, hogy a tatrangok fridával az azulejókat felhasználva bomlik ki. A szövegrészek ilyen szintű visszatérése/ismétlődése (vagy: sorok beépülése több versbe) a művek közötti kapcsolatot erősítik. Ezen kívül, mivel a kötet szövegei gyakran játszanak a verssorok lezáratlanságával – a gondolatok nem az ütem, a lapszél vagy írásjel elérésével érnek véget, hanem sokkal inkább folyamszerűek, egymásba átcsapó gondolatokként érzékelhetők –, maguk a vershatárok is felbomlanak az ismétlődések következményeként.

Ez a némileg körkörösként, folyamatos áramlásként felfogható szövegműködés izgalmas feszültségben áll azzal, hogy a kötet más szempontból valahonnan valami felé tartva építkezik.

A kezdő vers (invitatorium) elindít egy folyamatot, belépést enged az Ostinato világába. Szintén megfigyelhető valamifajta irány abban, hogy a kötet első részében (két kivétellel) közös cím alá rendezett apró versciklusok találhatók, a másodikban pedig nem találkozunk ezzel. Tematikusan, illetve szókészletet tekintve eleinte a természethez és a klasszikus formákhoz kötődő képek, kifejezések dominálnak, míg a szövegeket egymás után olvasva egyre gyakoribbá válnak a technicizált világhoz kötődő elemek (közben különböző stílusregiszterhez társítható darabok egymással összefonódva szerepelnek).

A záróvers (salve regina) egyértelműen a könyv legmonumentálisabb alkotása,

ahogy minden műben, itt is megfigyelhetők bizonyos összekötő szálak (sortöredékek, motívumok), de a modern technika, (ezzel együtt a szöveget szervező filmes tekintet) egyértelműen itt a legmeghatározóbb. Ez a vers több, különböző nyelvű kifejezést, továbbá művészetek, korok elemeit vegyíti egy galaktikus vízióban (a szóhasználat nem véletlen, a „sci-fi”– „utópia” – „mars” tengely erőteljesen meghatározza a szöveget). A zárósorok a kötet elején szereplő versekhez csatolnak vissza, egységes keretet hozva létre: „hol van a tekintet fogadása, a mozgás, amiből sokan / cselekvésre nyílnak, amit a formák fölötti vibrálásban érzékel a kéz: / az arc tája ez, ahol mi mindent lehet tenni, ha a szeretet, vagy a mars / már nem opció.” (salve regina) Az „arc tája” összekapcsolható a nyitóvers után fehér ürességben lebegő fejjel, a „szeretet” pedig (többek között) a csempés diptichon végével: „mi lenne, ha ezt nevezném szeretetnek”.

Az ismétlések által generált egységérzeten túl az egyes szövegek egyedisége szintén kiemelendő, részben erre utaltam kísérletezőként, a játékosságot értve ezalatt, tehát azt, milyen sokféleképpen képesek működni a szövegek. Itt gondolhatunk a változatos versbeszélői perspektívákra, a történetmesélés lírai módjaira, illetve a különböző szövegelrendezési lehetőségek kihasználására (a tördeléssel való játék, a kihajtható oldalak, a változó betűtípusok és -méretek) és ezek művekre gyakorolt hatására.

Bár úgy gondolom, hogy a szövegek összetartó ereje, a versek határainak elmosása kifejezetten erősíti a kötetet, egy-egy mű önmagában néhol kevésbé működik

(a sivatag triptichon izgalmas vizuális képekkel dolgozik, de az egyes versdarabok összefolyása ezen a szövegen belül sokkal kevésbé érdekes, mint például a frida-verseknél). Ugyanakkor nem állítanám, hogy a versek önmagukban ne szerveződnének különösen érdekes gyakorlatok szerint. A zeneiskola brassóban címűben a tanárnőhöz beszélő gyerek nézőpontja, a nyelvek (magyar-román), a költözés (és költözőmadarak) motívumai, mindezek összekapcsolása a zenével önmagában figyelemre méltó szöveget hoz létre. Ehhez hozzájárul a vers tagolása (folyamatos szövegfolyás az oldalpáron keresztül), illetve az itt-ott kiugró szavak, megtörések: a szöveg ránézésre egyenletes, olvasáskor azonban látszik, hogy egyes helyeken kicsivel feljebb-lejjebb folytatódik a szöveg, mintha kotta lenne, eltérő magasságú hangjegyekkel. A communism for two szintén oldalpárral dolgozik, de itt a bal oldali lap csupa nagybetűvel íródott (a címet leszámítva), a jobb oldali pedig középre rendezett, kisbetűs és dőlt,

itt a gondolatok rendezettsége teremt kontrasztot a bal oldalon üvöltő, kiáltványszerű és végtelen szövegfolyammal, ahol egyedül a lap jobb sarkának néhány centis üres felülete hat valamennyire felszabadítóan.

A különböző grafikai, vizuális megoldások több helyen elmélyítik vagy többlettartalommal ruházzák föl a verseket – ugyanakkor a tördelés egyetlen hibájaként meg kell említenem a néhány helyen túl keskenyre mért belső margót, mely némileg nehezíti a szövegek olvasását, a kötet szétfeszítése szükséges például az egyik oldalról másikra átfolyó, törés nélküli sorok áttekintéséhez. Összességében ez az egy akadály nem kerekedik fölül a kötet izgalmas vizuális kivitelezésén. A kötet bikát ábrázoló, fekete-fehér borítója különösen hatásos, a belső borítóval, a színes kék-türkiz csempékkel együtt még inkább. A belső fülek, ahogy a belső címlapon az ostinato szó: pirosak, összefüggésben a kötet ismétlődő elemeivel.

Székely Örs első kötetének szövegeit végső soron ezek a makacsul visszatérő és az ismétlődéssel mindig egyre inkább elmélyülő motívumok szervezik.

A bika- és az állatlét kérdései, az emberi test, annak határai, alvás és álom, sebek és belső szervek, összekapcsolódva több szöveg fridájával és az alkotással − mind szoros kompozícióba rendezik az egyébként széttartó elemeket. Ezáltal olyan részek is hatással lesznek egymásra, melyek elsőre oppozíciónak tűnnek: pirosak és kékek, növények és technikai eszközök, zene és némaság. Az Ostinato látszólag (utalva a kötet nyitóversére) esetleges, „véletlen darabokból” építkezik, melyek aztán újra és újra, kitartóan beépülnek a szövegekbe, ezzel pedig egy átgondolt, összefüggő szövegháló jön létre, melyben mozogva egyre inkább fölerősödnek a változatlannak tűnő részletek.

Székely Örs: Ostinato, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2020.