Egy közös gondolkodásra sarkalló, vitaindító írásban egyértelműen felvenni a kizárólagosság álláspontját, ami ráadásul gyors megoldást ajánl egy olyan érzékeny kérdésre, mint a pályakezdés nehézségei, elsősorban anyagi vonzatai, meglehetősen merész dolog. Főleg akkor, ha két mondat után magát a gesztust is sárba tiporják, mert a cikk tisztáz és leszögez, vagy legalábbis köztudottnak vesz olyan dolgokat, amik ma, az intézményes irodalom szemszögéből képlékenyek.
Két igazán kirívó álláspont az, amihez szeretnék néhány megjegyzést fűzni. Az egyik anyagi, miszerint ma írásból nem lehet megélni, a másik inkább elméleti jellegű, az író szerepéhez kapcsolódik, aki valamiért ma is a saját elefántcsonttornyába bezárkózó, nem evilági lényként tűnik fel, mindennapjait pedig a szenvedés tölti ki.
„Szögezzük le, az írás, különösen a prózaírás: ÉLETVITEL kérdése.” – írja Gerőcs Péter. Ha az írás életvitel kérdése, akkor nem feltétlenül keres „időbeli zárványokat”, így a példaként felhozott kőműves, portás vagy árufeltöltő monoton munkájától való eltávolodásban az írást megint csak valamiféle metafizika iránti érzékenységgel keverjük össze, ahol „a lelkünk és szellemünk épen és békében van hagyva”. Az a gondolkodásmód, ami az írást és a polgári szakmát ma egyértelműen különválasztja, még nem érett meg arra, hogy saját magát értékelje, mert ilyenkor csak saját magát emeli ki a hétköznapok funkcionalitásából (az árufeltöltő monoton munkájából), hogy újra és újra megteremthesse a szenvedő váteszt: „Aki ír, az az írók elzárt, magányos és gyötrelmes életét éli.”
Ezzel a kiemeléssel az a probléma, hogy olyan szerepet jelöl ki az írónak, aminek identitásromboló hatása van („egzisztenciális értelemben kétéltűvé válik”), amiért egy idő után nem lesz tartható a szerepazonosság. Csak ebből a meghasonlott szerepből osztható fel az irodalmi tér „növényevőkre és húsevőkre”, ám
ez a megközelítés csak a félelem szülte szerepvédés beteges szimptómája, a „becsvágyó pályakezdők” tömegétől kísérve.
Ez az idealizmus egyszerűen nem akar elrugaszkodni az írás szellemi tisztaságától („a gyárból hazaeső férj, a raktáros és az irodista, aki a szellemi szabadság friss fuvallatának szeretne rést nyitni élete megzápult belső tereiben”), ami egy egészségtelen írói öntudatot kreáló szereptévesztésben csúcsosodik ki, és a szenvedést akkor is fenntartja, amikor már adott a körülményrendszer, amiben az írás polgári hivatássá válhatna.
Ez azért fontos, mert az önazonosság feltétele az egészséges írói szerep kimunkálásának, ami szerintem az írás polgári szakmává válásának az alapja. A „szellemi frissesség” nem akkor kezdődik, amikor „letesszük a keverőlapátot”, és elkezdünk foglalkozni az irodalommal;
a szellemi frissesség ott kezdődne, hogy saját magunkban nem hozunk létre olyan töréspontot, ami később termékeny táptalaja lesz a tisztán szellemi és a tisztán fizikai széthúzásának.
Az ilyen megkülönböztetés már csak azért is veszélyes, mert a fizikait lefokozza a szimplán anyagi megélhetés szférájába, és a tisztán szellemit emeli fel a „valóságos” kategóriába. A „valóságos” pedig egyfolytában úgy kerül a szemünk elé, mint ami nem értünk van, amiért meg kell szenvedni, hogy benne lehessünk, és ez felelőssé tehető a megfáradt, beletörődött, melankolikus írókép kialakulásáért.
Az írói szerep anyagi kiszolgáltatottságáért éppen ez az írói gondolkodás hibáztatható, mert nem hajlandó saját emelkedettségéből lejjebb kerülni.
Nekem személy szerint az írás mibenléte szó szerint húsba vágó kérdés, mivel azt nem tudom elszakítani a hétköznapitól, a mosogatás, a korrepetálás hasonló dolgokat mozgat meg bennem, mint amikor írok. Ez a jelenlét fókuszú mindennapiság kívül marad az elrugaszkodott metafizikai emelkedettségen, mert számára a hétköznapi a különleges. Ezért az írás kiterjeszthető lesz a leghétköznapibb foglalkozásokra, és az írószerep maga lesz az élet(vitel), amelyben radikális esetben egy betűt sem kell leírni. Ez a kiterjesztett valóság sokkal szimpatikusabb, mert az írók „gyötrelmes életére” reálisabb válaszokat ad annál, minthogy adjuk fel hivatástudatunkat és ezzel együtt a valóságunkat annak érdekében, hogy egy kényelmesebben berendezett életbe kerülhessünk.
Ha az írás nem jár elegendő anyagi juttatással, akkor ezt ne az íráson kérjük számon
úgy, hogy lealacsonyítjuk a polgári szakmákban a legkevesebbet fizető, és felmagasztaljuk a szellemi minőségében legnemesebb munkává, és ezért vállalunk második, harmadik munkát, hanem minden erőnkkel arra kell törekedni, hogy az írás megfelelő anyagi juttatásokat kapjon.
Lehet, hogy az első lépés az irodalom bemocskolása.
Magunkat még mindig egy szellemi tisztaság vizében fürdetjük, amikor kijelentjük, hogy az írás oltárán egy nagyobb cél érdekében hozunk áldozatokat. Tömörüljünk szövetkezetekbe, ha kell, a nagybetűs „ÉLETVITEL”-hez ragaszkodva. Ez nem „okoskodó relativizmus”, ez az írás, mint polgári szakma elgondolásába vetett hit.
Azt gondolom, hogy pályakezdőként meg kellett hoznom azokat az áldozatokat, amik megmenthetik az irodalomba mint polgári hivatásba vetett hitem, ezért
a mosogatás, a heti néhány magántanítás, és a honorárium ritka tízezer forintjai nekem a pályakezdés prózaiságát jelentik, mintsem egy kétségbeesett állapotot.
Mondjuk a kétségbeesés fontos lett számomra, a kierkegaard-i vallásos kétségbeesés szempontjából, ami tűnhet elrugaszkodottnak, de nekem egy hitbeli megalapozottságot jelent, ami ma inkább a vallásosra, mintsem a kikezdhetőre épít, így sokkal fontosabb a pályakezdés elején, mint annak a kérdése, hogy milyen praktikák szükségeltetnek ma arra, hogy valaki íróvá váljon. A praktikák maradjanak praktikák, ha valaki ügyeskedni akar, az írás pedig maradjon szent a maga módján, ne lehessen anyagi vagy bármilyen szempontból kikezdeni azt a hagyományt, amely az írást polgári hivatásnak gondolja el.
Akkor is így fogok gondolkodni, ha majd nem élek meg az írásból.
Ha nem kapom meg a Móriczot, ha nem veszik elegen a könyvemet, ha nincs lehetőségem szervesen beépülni az előadók és irodalmi vezetők közé, mert próbálom az írást eleve egy olyan helyzetből szemlélni, ami mellőzi az önigazolást egy sekélyes írói szerep kimunkálásához, mert fenntartja a hitét abban, hogy neki az írás élet, és nem berögzült életvitel.
Szerintem a honorárium bizonyos szintig avíttas intézménye is bizonyítja ezt a hitet az irodalomban mint polgári hivatásban.
És nekem a tudat pont elég, miszerint vannak olyanok, akik hisznek abban, hogy ez a rendszer – írásért fizetést kapni – még mindig megállja a helyét. „Tisztázom a kedélyeket”: írásból meg lehet élni, elég, ha valaki pályakezdőként még mindig hisz a polgári hivatás ideáljában.
A borítófotó a szerző archívumából származik.
