Az első kötet (Pohárutca) után megjelent három verseskönyv már hasonlóbb líranyelvet működtet − értjük ezalatt a gondolatritmus által szervezett affirmatív mondatokat és a tematikus, motivikus kapcsolódásokat −, ami okot adhat a trilógiaként való értelmezésre. Azonban ennek ellentmond, hogy A beat tanúinak könyve, A káprázatbeliekhez és a Lomboldal nem játszik rá a narratívaképzésre vagy reflektál annak hiányára, továbbá a legújabb kötetben nem kapnak ugyanolyan hangsúlyt a transztextuális jelentésrétegek (például a science fictionnel vagy a vallási szövegekkel való párbeszéd), valamint több, a Sirokai-féle lírára eddig nem jellemző szövegelrendezési megoldás és nyelvi-poétikai eljárás is komoly szerephez jut.
A két korábbi kötettel ellentétben a Lomboldal a belív grafikus megalkotottságában is jelentékeny. A szövegek változatos elrendezése miatt a befogadói tekintet esetenként csak a vers nélküli, hiányos laprész után jut el a textushoz, így
az elmozdulást imitáló versek anyagszerűsége válik fontossá.
Ez alapján elmondhatónak látszik, hogy a nyilvánvaló whitmani hagyományon túl, azon költői nyelvekhez válnak hasonlóvá a szövegek, amelyekben a szavak, a szó- és sorközök, valamint az interpunkciók magát a természeti képet jelenetezik. Mindez azért lehet fontos, mert így a kötet grafikus attribútuma saját előállítására – akár mint versírás, akár mint fából előállított termék – hívja fel a figyelmet.
A Lomboldal cím is az élővilág megidézésében érdekelt, hiszen (a domboldal lexémát idéző alaki kapcsolaton túl) egyszerre kínálja fel a növény vagy éppen a könyv egyik oldalának értelmezési lehetőségét, de a szövegek nem tanúskodnak valamiféle „másik oldal” létezéséről, holott a differenciáló gesztus megtörténik. Ezáltal olyan nyelvfilozófiai mozgásteret enged meg a kötet, amelyben egyszerre van jelen a mindig is határvonásként értendő nyelvi megformáltság és a nyelvi határhelyzeteket nem szembeállításokkal megképző, az oppozíciókban gondolkodást felülírni próbáló retorika.
A kötet grafikus és címbéli tulajdonságai tehát egy olyan lírára mutatnak rá, amelyben nem fontosak a külső kontextusok,
trilogikus kapcsolódások vagy intertextusok (még akkor sem, ha például a „pánikhajtások” kifejezés kapcsán eszünkbe juthat Peter Wohlleben A fák titkos élete című könyvének A tölgy – puhány alak című fejezete), hanem éppen az önmagukban is működő, leginkább önmagukkal összefüggő alakzatok válnak hangsúlyossá, amit az alábbiakban kifejtett, átkötésszerű szóalkotásmód is megerősít.
Az átkötéseknek az eddigi kötetekben is komoly szerep jutott,
hiszen A beat tanúinak könyvének utolsó verse egyértelműen megelőlegezi A káprázatbeliekhez űrtematikáját („A törzs, melyet a fej magára hagyott, az űr részévé lesz, és az űr új és újabb bolygókat népesítene be.”, V.11.), ezáltal valamelyest a két kötet rokoníthatóságát erősítve. A káprázatbeliekhez verseinek szóalkotásában az emberihez egy kevésbé antropocentrikus, pontosabban idegenséget közvetítő morféma társul („gömblényeket”; de az olyan hétköznapibb kifejezések is átértelmezésre kerülnek a kötetben, mint az „égitestek”), így e szavak egy olyan paradox nyelvi kísérletben érdekeltek, amelyben ha nem is dehumanizált, de egy par excellence elidegenített, emberközpontúságától devalvált költői nyelv szólalhat meg. Ehhez képest a Lomboldal cím kisbetűs írásmódjával anticipálja, hogy „csupán” egy szó a kötetből, ezáltal
kitüntetett szerepe van a szóalkotásnak, melynek kötetszintű feladata a szövegek egészének átszövése, átkötése, amit a „lomb” szóhoz kapcsolt szupplementumok teljesítenek.
A lomb megképezheti a fára mászó lírai én célját („váltott kézzel a lombhatár felé kapaszkodom”, 19.), amely összetétel visszatér a bezártság mint otthon, biztonság képében („Nincs szükség falakra, ha vannak fák, hogy leeresszék a lombhatár csendjét”, 39.), de egy másik szerkezetben színre viszi a bezártság más aspektusát is („egy levél útja a lombketrectől a talajig és a földbe”, 36.). Egy növény megszólalásában is előkerül („de még az acéllal és üveggel borított területeken is elegendő egyetlen fa közelsége, hogy rezzenetlen lombtekintetével felébressze a révedezőt.”, 57.), végül az erdő hangjai okozta félelmet teszi olvashatóvá („A lombriadalom a hajon keresztül gyakran átterjed az emberi neuronhálóra is.”, 60.)
Nagyon úgy tűnik, hogy a lomb poétikája éppen e kapcsolatok keresésében érhető tetten, melyek nem rendeződnek hierarchikus jelentésrétegekbe, ellentétpárokba
(ahogy azt fentebb a cím kapcsán is megjegyeztük), hanem egymás mellett, egymáshoz kapcsolódva árnyalják az alapszót, amit logikai-mondattani szinteken, a többségben lévő kapcsolatos mellérendelő szerkezetek is alátámasztanak. Elmondható tehát, hogy a grafikus, nyelvi és poétikai eljárások egy organikusnak, elevennek és elsősorban önmagában működőképesnek ható kötetet létesítenek, amely bár nem zárkózik el a szerkesztő által ajánlott „kozmikus trilógia személyes töltetű záródarabja”-ként értés elől, de érdemesebbnek bizonyul az önálló könyvként olvasásra.
Ha mindezt elfogadjuk, akkor feltűnhet többek között, hogy a legújabb kötetben mennyire kitüntetett szerep jut a mozgásnak és az érzékelésnek.
A mozgás a fentebb említett grafikus imitáción kívül explicit módon a fára mászás, a kötéltánc és a zenélés eseményeinek leírásában jelenik meg, azonban nem is annyira ezen referenciák felmutatása szignifikáns, hanem azok a figurális nyelvi teljesítmények, amelyek a mozgásleírásokat az antropocentrikusságból, a mozgások tevékenységként olvasásából kizökkenthetik, ilyen például a „Leveszem a cipőmet” (8.) kezdetű műben az „Egy bükkfa felmeredő törzse felé ügetek” (8.) sor. E versrészlet arra irányítja rá figyelmünket, hogy a nyelv figurativitását, esetünkben a metonímiát egy antropocentrikus szemlélet tételezi, de ha erről lemondunk, az „ügetés” nem egy az emberi közlekedéshez képest gyorsabb, hangosabb, lobbanékonyabb mozgást, hanem „pusztán” egy négylábú élőlény helyváltoztatási módját jelenti. Igaz, a nyelvi hozzáférhetőség ezt problematizálja, hiszen az ügetés a névadás aktusából adódóan már mindig is kultúrtechnikaként válik hozzáférhetővé, nemcsak a lovaglás, hanem egyáltalán a ló mozgásának definiálása és a mozgási fázisok megkülönböztetése miatt, így az állati mozgás színrevitele csak humán közvetítéssel lehetséges. Hasonló történik az érzékeléssel is, hiszen a lírai én antropológiai, botanikai és animális érzékelési dimenzióinak egybejátszása problematikussá teszi a lírai hang beazonosítását („Ahogy talpam gyökerei behatolnak a langyos, fekete földbe, a kíváncsi talaj is tapogatózni kezd felfelé.”, 8.).
A határok elmosására törekvő nyelvi kísérletek – ami talán a kötet szövegeinek közös tétje lehet − egy olyasfajta lírai hangon szólalnak meg, amelyben a beszédaktus értelemképző funkciója (az emberi jelenlét?) háttérbe szorul.
Ennek legradikálisabb példái azon versek, melyek a magyar nyelvű olvasó számára ismeretlen nyelven íródtak (ezek az „Ahalo hajtitta, tevola rekla” [34.] és a „Barion boriallé” [37.] kezdetűek), és kérdésessé teszik, hogy mennyiben lehetnek egyáltalán megértésben szerepet játszó nyelvi jelek, amelyek nem feltételeznek hermeneutikai folyamatot. Miféle jelek ezek? Egy elfeledett közös nyelvvé? Egy zene hangjainak jelölései? Nyomok?
Sirokai Mátyás versei magukban hordozzák ugyan a recepció által korábban számonkért „teátrálissá” válás rizikóját, de azáltal, hogy kevésbé utalnak vendégszövegek vagy külső referenciák jelenlétére, nem válnak direktté, durván csapongóvá, teátrálissá.
A szerző eddigi legkoherensebb, leginkább önálló kötete
lett a Lomboldal, amelynek szövegvilágán, versnyelvén nem érzékeljük, hogy kevésbé lenne sűrű, mint az előzőek, és legnagyobb nyelvi teljesítménye éppen abban rejlik, hogy magára a nyelv határaira kérdez rá. Azonban a kötetek összekapcsolásában óvatosan kell eljárnunk, mert attól, hogy hasonló versnyelvet beszélnek, illetve, hogy van olyan közös, mindhárom könyvön végigvitt motívum, mint a keresés, még nem válnak trilógiává.
Sirokai Mátyás: Lomboldal, Jelenkor, Budapest, 2020.
A borítófotót Hofgárt Károly készítette.
