Örökkön-örökké
Szombat éjszaka, falusi tópart. Egészen közel a parthoz egy szocreál épületből diszkózene szól. A tó felszínén a diszkófények összekeverednek a csillagok és a telihold fényeivel. Olyan érzést okoz a látvány, mintha traktorvezetés közben Chopin-etűdöket hallgatna az ember. Közelebb húzódnak egymáshoz a tóban élő, most a nádasban gubbasztó vadkacsák. Sétálgató, szerelmes vagy részeg fiatalok a tóparton. Minden pad foglalt. A stégek, mint a tóban álló különös, misztikus állatok, rajtuk az összebújt párok ölelésének melege, vagy éppen a horgászok által a csikkeknek kitett konzervdobozok rideg tátogásai.
A tó hullámai szelíden loccsannak a parti köveken. Szelídek az első csókok csattanásai is, melyek a fiatal lányok és fiúk számára viszont hangosabb hangok a világon mindennél, bejárják, betöltik az egész univerzumot. Carpe diem – kvakogják a békák. A ritmikusan dübörgő basszus közé befészkelődnek a tóparton ölelkező divatos bőrkabátok recsegő-nyikorgó suhogásai. Az ügyetlen, tapasztalatlan cipzárlehúzások.
Azok a régi, vidéki diszkók a kilencvenes években. A lányok otthon egy órán át sminkeltek a buli előtt, posztermosolyokat gyakoroltak a fürdőszobákban. Hosszan, lelkesen válogattak a ruhák között, táncmozdulatokat próbálgattak, ne csak toporogjanak majd a tömegben, amikor a legnagyobb slágerek szólnak, legyenek figurák is. Egyesek nagy túlzásokkal fújták az olcsó dezodorokat. Testre nem, csak a ruhára, hónaljnál. Ettől olykor a diszkók tánctereinek szaga megtelt az émelyítő dezodor- és izzadságszaggal, ami elvegyült a kiöntözött italok szagával.
A kidobóemberek a diszkó előtt még elmentek egy rövid edzésre a konditerembe, hogy kipattintsák magukat, majd, miután hazaértek, pipiskedve pózoltak a tükörben. Felpróbálták az új, drága napszemüvegüket, amit este viselni fognak. Minél inkább beleélték magukat a tükör előtti magamutogatásba, annál nagyobb lett az ego, sűrűsödött a belső zaj a fejekben, gyaloglási mozdulatokat utánoztak, amiket amerikai filmekből nyúltak le évekkel korábban. Aztán lekapcsolták az előszobai villanyt, úgy folytatták a pózolást, csak a résnyire nyitva hagyott budiból szűrődött be némi fojtott fény. Hogy a félhomályban is lássák önnön nagyszerűségüket és tökéletességüket. Olyanok voltak a napszemüvegben, mint valami óriási bogarak.
A közeli focipályáig is elhallatszott a zene. A tóparton újra öngólt rúgtak a részegek, becsurgott az az öngól, a reményeket kemény hálókba tekerték a butaság és gyengeség pókjai. Ötvenes, görbe hátú vasutas kereste egyszer szülinapos kislányát a tóparton, mert attól tartott, berúgott. Gyalogolt a behúzott nyakú, cigiző alak, megállt, majd tovább ment pár lépést, aztán megint megállt. Így járkált a tó körül a kiöregedett mávos, mint egy különös bolygó, amiből néha kifogy az ige, mint akit néha kicsit magára hagy a teremtés. Végül megállt, elpöckölte a parázsló csikket. Feladta a keresést. Nem messze a részeg kislányától, aki az egyik közeli stégen, a nádas takarásában hempergett egy nála négy évvel öregebb szakmunkás fiúval. A diszkóból lassú slágerek szóltak, összebújósak.
Szombat éjszaka, falusi tó. Egészen közel a parthoz szocreál épületben diszkózene szól. Hajnalra kiürülnek a stégek, elballagnak az utolsó dülöngélő magányos alakok, akiknek nem jutott lány, és szidják a világot, magukat, hogy minek ittak megint. Szidják az apjukat, hogy az is minek iszik, mert ha nem inna, rendes kabátot vehetne a gyereknek, nem ilyen olcsó esésű, suta kínait, amibe a moly is csak hálni jár. A hajnali hidegben kihűlnek az elveszítendő szüzességek reményei is. A lemezlovas ilyenkor már újabban vinyllemezekről szokott játszani. Pörögnek a korongok, mint a galaxisok, amiket a régi nagy kéz tesz fel a régi nagy lejátszóra. Dübörögnek a régi nagy slágerek, örökkön-örökké.
Borítófotó: Pixabay
