Ma reggel egy meetinget indítottam az egyik videókonferencia-szolgáltató szoftverével, és hogy ne rám kelljen várni, öt perccel korábban léptem be – így sokadjára rendített meg a többiekre való várakozás közben a kiírás: „Waiting for others to join.” A karantén nyilvánvalóan átalakította mindannyiunk szokásait az emberi kapcsolataink művelésében, a jól ismert négy fal élménye, az összezártság megélése, az avatárjainkhoz való viszony újabb és újabb tapasztalatokkal gazdagodott, legfőképpen az egzisztenciális magány mélységes, esetleg néha bizarr módon élvezetes átélésével. De amikor még a kibertérben is magányos az ember lánya, az igazán meghökkentő.
Ez a helyzet persze kedvez az önreflexiónak, és a visszacsatolások működésbe lépésének köszönhetően bőven megadatik a lehetőség azon gondolkodni, hogyan változtunk meg az elmúlt szűk három hónapban, és mi marad meg bennünk a karantén utáni időkre is, többek között a különféle technikai-kommunikációs médiumok intenzívebb használatával, a kiszolgáltatottság élményének sokszoros megélésével, a meglepően jó vagy éppen felforgatóan rossz irányba változó kapcsolatainkkal való számvetéssel. Jól érzékelhető, hogy a művészetek (és persze a tudományok) milyen érzékenyen reagáltak a pandémiára, amely talán nem meglepő módon kedvez régebbi alkotások (regények, filmek, festmények stb.) új perspektívából való szemlélésének.
Luise Max-Ehrler festménye első pillantásra azért zavarba ejtő, mert a fiatal lány egy pisztolyt tart a kezében – melankóliáját az arckifejezése mellett a Mária Magdolna-ábrázolásokról jól ismert gesztus, a fej kézzel való megtámasztása erősíti. A homályba burkolózó szobarészletből egy míves íróasztal bontakozik ki, nyitott fiókkal, feldúlt papírokkal, levélkötegekkel, a vanitas-csendéletekre jellemző tárgyakkal. Első megközelítésben nem más látható a képen, mint Werther női változata, egy elkeseredett szerelmes, aki az olvasás és a beleélés áldozata (lesz). A kép címe azonban médiatörténeti irányok felé sodor: Távirat, a lány életét persze ez a dimenzió sem menti meg egészen biztosan.
A távíró a tömegkommunikáció 19. századi forradalmának egyik alapja, amely a sajtó hírközlő funkcióját is megerősítette és felgyorsította. De az is nyilvánvaló (például a festmény alapján), hogy a magánkommunikációt is megváltoztatta, hiszen a posta vagy a küldönc által kézbesített, kézzel írt levélhez képest a távirat sokkal gyorsabban és sokkal távolabbról célba érhetett, az üzenet ugyanakkor rövid, tényközlő volt, ami akár az értelmezés ellenében is dolgozhatott. A Morse-jelekkel továbbított, kétszeresen átírt szövegből kivonódik a nyelv és az írás antropológiai-performatív karaktere, amelyben a test nyoma még ott volt halványan, ez pedig a régi századfordulón, de nem sokkal később az első világháború kommunikációs folyamataiban is felkavaró tapasztalat lehetett. (A kép alig ismert festője egy firenzei születésű osztrák nő, aki egyébként a Nagy Háború után halt meg.)
Akkor mi is van a képen? Egy lány, aki rossz hírt kapott, emiatt pisztolyát önmaga ellen tervezi fordítani, a köves gyűrű talán mátkaságára utal, de mintha minden mozdulatát paralizálná a hír – és persze a festészet korlátozó statikussága. A korabeli kibertér magánya ezen az 1894-ben festett képen erősen megrendítő, talán annak köszönhetően, hogy a korszakban a figuratív festészetet kiszorító fotográfiával szemben még egyetlen előnye bizonyosan van: ez idő tájt a technikai adottságok még nem teszik lehetővé a magánterek titkainak kikémlelését, a fotográfia alanya ekkor még jellemzően belenéz a fényképezőgép lencséjébe. A kultúrpesszimizmus háttérbe szorításával így mintha még örülhetnénk is annak a kép tanulmányozása során, hogyan állít emléket az olajfestmény az írás, az átvitel és a kommunikáció történetének, úgy, hogy egyúttal rögzíti a régi és az új médiumok párhuzamos létezését és termékeny versengését, addig sem kell arra gondolnunk, mi lesz a lány mozdulatainak a folytatása.
PS.: A videókonferencián zajló vizsga jegyzőkönyvét először kinyomtatom, majd kézzel kitöltöm, ezután elviszem a postára, ahol a postáskisasszony bélyeget rak a borítékomra, és talán már másnap beérkezik a küldeményem a címzetthez.
Borítókép: Luise Max-Ehrler, Távirat, 1894, olaj, vászon, 97 x 92 cm, Nemzeti Galéria, Prága
