Gergely Ágnes legújabb könyve, a Még egyszer Firenzébe a művészetbe (és az életbe) való visszatérés dokumentumaként megteremti a múlt újraélésének lehetőségét – naplószerű verseskötet. Nem azért van ez így, mert a versek egyenként annyira közvetlenek, intimek, személyesek, azaz vallomásosak lennének. Sokkal inkább a kötetkompozíció és a verseket átszövő (összeszövő) motívumrendszer kelti ezt az érzetet.
A Még egyszer Firenzébe darabjai kronologikus sorrendben követik egymást. A szerző egyik interjújából azt is lehet tudni, hogy a hosszabb hallgatás és betegség után újra meginduló költemények három évnyi sora ez, ilyen értelemben tehát értelmezhetők a visszatérés dokumentumaiként is. A versekben felbukkanó direkt referencialitások (ismert nevek és életrajzi események, ajánlások) is erősítik az életrajzi olvasat lehetőségét.
Bár van a kötetnek egy létösszegző, az eddigi életet felmérő vonatkozása is, nem hagyományos értelemben vett leltár.
A versgyűjtemény alaptémái az elmúlás, az emlékekhez és a múlthoz való viszony, valamint az én-te, vagy még inkább az én-ő kapcsolat, ami egyúttal az én-apa, illetve az én-Isten viszonyt is jelenti.
A kötet nyitánya, az Első versem, a költői indulás legelső momentumának megidézése és továbbírása is egyben. Mintha az írás okaként jelenne meg a Gergely Ágnes költészetében – és ebben a könyvben is – leghangsúlyosabb trauma, az apa halála.
A keserűség megfogalmazása talán épp a túlélés biztosítéka:
„Ha egyszer már puskatussal / a férfit fejbe vágták / hát dobják le a Tajgetoszról / az özvegyet és az árvát” (kiemelés az eredetiben – K. G.). Így szólnak a legkorábbi, 1946-ban született sorok, s az összegző megállapítás, mely az elvesztett apa állandó jelenlétét fogalmazza meg: „De minden férfit hozzá mérek”.
Az apa közvetlen megidézése elenyésző ahhoz képest, hogy milyen sokszor vonatkoztathatjuk rá az E/3-ban tett megszólítást a könyvben.
Például a Szélcsendben, ami egy megrendítő létösszegzésként, a ki nem bontakoztatott élet tényének megfogalmazásaként olvasható. A versben a lírai én a kikötőben reked, úgy nem érkezik meg, hogy el sem indult és már az „összes hajó elment” – olvassuk, s megtaláljuk az okot is: „A feltüzelt homokban / a kapitány halott”. De ki ez a kapitány? Az akarat? A vágy? A lehetőség? Az apa? Az Isten? A halott kapitány az elindulásra való hívást érzékeli ugyan, de „visszatart”.
A szöveg a többértelműséget fenntartva ér véget: „És kézen fogva fekszünk, / mert már közel a part”.
Csak a felvillantás igényével említek néhány helyet, ahol a szövegek gazdag jelentésrétegének köszönhetően megmutatkozhat még a háttérben az apa alakja. Olvasatomban látható például a Testetlenül 1 és Testetlenül 2 párvers Ő-jében, ahol Jézus alakjával egybejátszva tűnik fel: „Nem volt ott az Isten testén / való osztozásnál” és „Emberfiának nevezte magát”. De van, hogy Isten képében jelentkezik, ahol Jézus keresztről kiáltott panaszát keretezi újra a költemény: „Összetörte a szájmuzsikámat – / (…) A szájharmonikát az apja törte el.” (Amikor imádkozom). Istenhez vagy az apához szólhat ez a kérés is: „Ne üzenj széllel, tűzzel, ha lobog. / Fontosabb voltál, mint az angyalok.” (Ónos eső) S tőle is kérdezheti a versbeszélő: „Mikor jössz vissza? Megismersz még? / Mit kezdünk egymással mi ketten?” (Ráchel siralma)
A kötet időrendisége miatt is nagyobb szerep jut a jelentésképzésben a motívumrendszereknek és összefutó asszociációs utaknak.
Nem a nagyobb tematikus egységek kapcsolódnak különösen izgalmasan egymáshoz tehát, hanem a kisebb képek konnotációs összefüggései az igazán érdekesek. Ez az, ami a versek kronologikus sorrendje következtében kerülhet fókuszba, hiszen így az egymásutániság erősíti az összeolvashatóságot.
Ezt láthatjuk például a Párizs és A vasfazék című versekben. „Kongatnak. Megmaradtam kifosztva.” Ezzel a sejtelmes, sok kérdést felvető felütéssel indul a Párizs. Kik kongatnak, mit/kit? Ha engem, akkor üres vagyok. Mitől? Ki fosztott ki? „Mélázok itt más emlékein – / nekem emlékem nem jön már elő.” Ez tehát az üresség? A múlttalanság? És milyen más emlékekről lehet itt szó?
A Párizs című vers két fontos irodalmi előzményt is megidéz. Az egyik Ady Párizsban járt az Ősz című műve.
De míg Gergelynél a halál közeledtével a magányosság érzése erősödik fel („ki sápad el, ha végsőt reszketek?”), addig Adynál a halál (az Ősz) közeledtének egyetlen tudójaként a lírai én magánya inkább bennfentességként jelenik meg előttünk. Egy másik játékba hívott költemény Radnóti Párisa, ezt elsődlegesen a hely (Rue Cujas) idézi meg. Érdekes megfigyelni az évszaktoposzok egymáshoz való viszonyát is. Radnótinál a meleg nyár, az ifjúság élő emléke van jelen („Nem hagytalak el gyönyörű, / vad ifjúságom, hangod mintha tárna / visszhangzana, szívemben szól ma még”), Adynál az ősz első jelét láttuk egy villanásra, Gergelynél pedig már az „őszi kert alkonyi lángban áll.”
Gergely Ágnes Párizsa az elején szereplő „kongatnak” szó miatt igen enigmatikus szöveg.
Egyébként is nagyon asszociatív, de az ürességnek ez a megjelenítése mintha nem szervesülne a költemény képrendszerében. S itt az újabb összefonódás: a megidézett Radnóti-vers pontosítja, kitölti valamelyest a tárna visszhangjával. Ugyanakkor a köteten belül is megtalálhatjuk a lehetséges feloldást, mégpedig a következő, egy hónappal későbbre datált verssel. Már a címében (A vasfazék) kapcsolódik a kongáshoz, ráadásul egy „üres vasfazék” szerepel a versben. Az előző szövegben tematizált nem emlékezés ellentéteként érkezik a vers fölütése: „Emlékszem, háború után / leltem egy üres vasfazékra”. Ugyanakkor a vasfazék mintha az előző vers emlékeit vesztett lírai énjének metaforája lenne, hiszen az edényben nincs semmi, „a lyukban nem volt semmi emlék”. S ez az üresség a szubjektum létét olyannyira befolyásolja, hogy a helyzete másodlagossá válik: „Mindegy, szemétdomb hajlatán / vagy templom kövén térdepelnék”. A templom megjelenítésével az üresség a hit hiányát is jelképezheti, erre erősít rá a térdelés képe is.
A kötetben fellelhető kétértelműségek gyakran a központozásnak köszönhetőek.
Mint ebben a részben is: „hogy halj meg azokkal, akik / utánad küldték ezt a csendet. / És szétfoszlatnak hajnalig / akik várnak, akik szeretnek.” A csendet foszlatják szét vagy téged? Nem egyértelmű, melyik alanyra vonatkoztassuk az állítást.
Ezzel a nagy vonalakban fölvázolt összehasonlítással arra szerettem volna rámutatni, hogy milyen módokon kapcsolódnak össze a kötet egyes szövegei. Egyszerre szövődnek az irodalmi hagyománnyal párbeszédbe, és fonódnak egymásba, akárcsak az emlékezés asszociációs hálói.
Gergely Ágnes verseiben a saját emlékek elkülöníthetetlenek az irodalom emlékezetétől. Ezt csak erősíti az egyszerű forma és versnyelv, a redukáltságból adódó mindvégig fenntartott eldönthetetlenségek.
Összefoglalva, a kötet poétikájának három markáns jellemzője van: az intertextuális játék (a Sylvia című vers Sylvia Plath-t idézi, a Januári éjszaka és az Endrőd felé című művek József Attila, az Egerszeg felé Illyés Gyula, a Szomjazva ébred pedig Babits Mihály művészetét mozgósítják), az asszociációs kapcsolódások a rejtvényszerűre redukált szövegekben (pl. a Maszkabálban, ahol az apokalipszist megidéző fölütés után is az ősz, a pusztulás és a világvége képei sorakoznak, ugyanakkor nincs a versnek fix jelentése, végig többsíkú marad, ahogyan az idézet is, ami köré a szöveg szerveződik: „kerek években kezdődik el” – a szavak maszkabálja ez), illetve a kihagyásokból és a központozásból adódó többértelműségek jelenléte (A vasfazék).
A Még egyszer Firenzébe egy megbánás és „mi lett volna ha”-k nélküli számvetés.
Nem csinál nagy leltárt, hiszen nehezen hozzáférhető az egyszervolt. A múlt nem gazdag tárolóhely, sokkal inkább egy olvasztótégely, amelyben mások emlékei és a sajátok egybeolvadnak. A kötet annak a dokumentuma, hogy hosszú évek alatt sem érlelődik az emberben az élettel kapcsolatban semmiféle bizonyosság, hacsak épp az nem, hogy „nincs biztosabb, mint a bizonytalan” (Még egyszer Firenzébe). Hogy van-e értelme még megtenni ezt-azt a halál előtt? Van-e értelme a művészeten kívül bárminek? S a művészetnek? A kérdések sorjáznak a kötetben. Válaszoljon az olvasó.
Gergely Ágnes: Még egyszer Firenzébe, Kalligram, Budapest, 2019.
A borítófotót Marjai János készítette.
