„És most nincs más, hát jöjj elő” – kezd bele Lovasi a magyar alternatív rock egyik legismertebb első sorába, és a fűben ülők szinte egy emberként ugranak fel a camping legmagasabb pontján álló színpad előtt. A Húsrágó, hídverőt a Ha az életben követi: „édes lenne a halál” – harsogja túl az előadót a járványügyi helyzetben újabb kontextusokat nyitó sorral a Fishing on Orfű fesztivál felett haláltáncoló közönség.
A Kispál és a Borz tíz évvel ezelőtti megszűnése óta ritkán van része ilyen élményben a kultikus zenekar rajongóinak. A karanténhelyzet alatt az LA Gardens borkóstolóin exkluzív környezetben és kiemelt jegyárért meg lehetett ugyan hallgatni a legendás Lovasi-Kispál páros slágereit, de ezt az augusztus 28-i estét a helyszín és a közönség is különlegessé tette. Az idén másodszorra meghirdetett és elmaradó Fishing on Orfű fesztivál idejére Facebook-oldalakon és baráti társaságokon keresztül szerveződött félspontán többnapos buli, amelynek keretében négy egyszálgitáros koncertet is összehoztak a szervezők a fesztivál hajót formázó Borfalu színpadára. Püspöki Péter, Wéber Zsuzsi és Áron András Apey mellett a mesze legjobban várt fellépő a fesztivál megálmodója, Lovasi András volt.
Az előadó, a Kispál-dalok, a helyszín és a fesztivál külön-külön is mitologikus tartalmakkal telítődtek,
a megemelt pillanatot fokozta az is, hogy a karanténhelyzet hatására az idei évben mást jelent a közösséghez tartozás megélése is. A külső nehézségek ellenére közel ötszázan voltak jelen a léptéke, reklámmentessége, fellépőlistája és színházi-, irodalmi-, illetve gyerekprogramjai miatt jól meghatározott réteget célzó fesztivál erős közösséget alkotó „fishingesei” közül.
A felsorolt tényezők már-már zavarba ejtő együttállása egy olyan koncert lehetőségét villantotta fel, amelyben az előadó érzelgős, nosztalgikus hangulatban, félszavakból is értett utalásokkal és közös énekléssel eggyé válik a közönségével. És ez lett a koncert igazán izgalmas és komoly tétje: a hírhedten önironikus, saját személyét és életművét (pláne Kossuth-díját) rendre idézőjelbe helyező, a nagy pillanatoktól érezhetően idegenkedő Lovasitól mi sem áll távolabb, mint egy ilyen esemény.
Milyen gesztusokat tesz ebben a helyzetben az előadó? Érteni fogja a pikantériát az őt többek között önironikussága miatt is szerető közönsége?
Érdekli őket, hogy mit akar ikonjuk, és hogy érzi magát, vagy elég, ha a Csillag vagy fecske „részegen” sorát lehet üvöltve énekelni? Lovasi tökéletesen érezte a helyzet buktatóit, színpadra lépése után egyből reflektált is rá, és megosztotta félelmét a közönséggel: könnyen lehet, hogy más elvárásaik vannak az estével kapcsolatban. Ekkor megjegyezte egy közelemben álló nő, hogy akkor „szar számokat fog játszani” – s világossá vált, hogy a dalok mellett egy kiszámíthatatlan küzdelem szemtanúi is lehetünk: nemcsak az előadó és közönsége vív meg, hanem Lovasi is a saját legendájával.
De nézzük először magát a koncertet és a koncepcióját! Már csak azért is, mert Lovasi nagyon izgalmas, különleges programot tervezett: nem pusztán elénekelte dalait, hanem nagy műveltségű, bennfentes, anekdotázó, de végig érdekes és izgalmas városiséta-vezetőként kalauzolta a közönséget. A túra címe az lehetett volna, hogy: Az elvágyódás jelensége a hazai popélet elmúlt évtizedeiben és Lovasi András szövegvilágában. Az ötszáz fő alatti, a színpadot félkörívben körbeülő közönséggel végig kommunikált, kérdéseket tett fel, reagált a bekiabálásokra, akár számokat is megszakított, ha eszébe jutott egy információ, amit meg akart osztani a hallgatókkal.
A szöveg és a zene aránya pont jól volt eltalálva, a dalok pedig lefedték az előadó egész életművét:
sokat játszott a klasszikus Kispál-nóták közül, talán kevesebb Kiscsillagot, de volt Bandi a hegyről-szám, dalok a Tűzijáték délben című legfrissebb albumról és egy teljesen új, még nem publikált szerzemény is. Az egyik legizgalmasabb pont a koncerten debütáló nyitószám volt: az egész este koncepciójának megágyazó dalban a beszélő A-ból B-be viszi a megszólítottat. A szövegben az Alkohol dichotómikus világa köszön vissza: B a vágyott hely, ahol minden tökéletes. Ugyanezt az alapmotívumot hozta a Halmahera is, aminek előadásából a stand-upossá váló Lovasi egy negyedórás produkciót kerekített. A következő buszon A börtön ablakába című tábortűzi klasszikussal keveredett, a Country a korai Kiscsillagot idézte meg, a szerző a szám eljátszása előtt elmesélte, hogyan került élő adásba a közszolgálati tévén a MOL-kút, de megosztotta gondolatait a Republic Szállj el, kismadár című slágeréről is.
Bármennyire izgalmas és magas szintű műsort adott, mégsem tűnt úgy, hogy Lovasi élvezné a koncertet.
Feszültségének egyik oka lehetett a fent már vázolt szituáció miatti zavara: a legendás, kultikus és mitikus tényezők túlzott összejátszása. Talán rossz taktika volt a részéről, hogy semmilyen utalást, gesztust sem tett a közönség felé az elmaradó fesztiválra, a dalokat úgy játszotta le azon a színpadon, amit a – többek között – általa szervezett, már tizenkét éves nyári bulira építettek pár éve, mintha semmi köze nem lenne a helyszínhez. Az elmaradt szavakat végül a koncert végén a színpadra felugráló fiatalok ordították el, nagy ovációt kiváltva a közönségből, miközben a még színpadon tartózkodó Lovasi abban a pillanatban láthatóan nem találta a helyét.
Hozzájárulhatott a szomorkás koncertkezdéshez egy technikai probléma is:
annak ellenére, hogy olyan világból jön, ahol a közönség jelentős részének elég pogózva üvölteni a dalszövegeket, Lovasi komoly hangsúlyt fektet arra, hogy a koncert technikai része a legprofibb legyen, s láthatóan keresi azokat a fellépési formákat, ahol a hallgatóság mindezt értékelni is tudja. Itt is meggyűlt a baja a színpadtechnikával, ami allergiájával párosulva nem segítette a kezdést.
A közönség nagyobb része együttműködő volt, és Lovasi is oldódott a koncert folyamán, de a feszültség néha így is érződött.
A bulizni vágyókat zavarta, hogy az áthangszerelt dalokat nehéz együtt énekelni az előadóval,
Lovasit pedig leginkább az, ha – saját szavait idézve – „Sláger Rádiónak nézik”, és egyesek számcímeket bekiabálva adják le igényeiket. Kezdetben megpróbálta elmagyarázni, hogy autentikus, független művészként ő szeretné eldönteni, hogy mit játszik, a feszültség csúcspontján viszont,
amikor többen skandálással kérték A kis óceán című számot, levonult a színpadról.
Sértettségét jelezte, hogy visszatérve gyorsan leszögezte, nem sértődött meg, csak megvárta, míg csend lesz, és folytathatja a műsort. Miután a következő szám kezdő akkordjaiba belebakizott, jött a fordulat, s inkább eljátszotta a Húsrágó, hídverőt és a Ha az életbent. Az emberek felugráltak, énekeltek, de mivel ez inkább dacos reakciónak tűnt Lovasitól, nem volt felhőtlen a „móka”. Viszont úgy nézett ki, hogy az énekes tényleg „megadta magát”, és egy napi politikai utalásokkal tarkított magyarnóta-egyveleggel is megajándékozta a közönséget, majd a kívánságok nyomásának engedve, búcsúzóul eljátszotta a Hang és fényt.
Lovasi nem akart könnyű estét magának, olcsónak találhatta volna, ha a közönség elvárásait helyezi előtérbe.
Az viszont érdekes kérdés, hogyan képzeli el az ideális koncertet és hallgatóságot.
A Csillag vagy fecske előtt hosszan tanította fütyülni a nézőket, s mintha komolyan gondolta volna, hogy az ismert sorok éneklése helyett ők fegyelmezett kíséretet fognak biztosítani neki (a „Nem jöttél túl korán” kezdősornál természetesen a füttyszó elhallgatott és a szöveg hangzott fel a közönség soraiból). A Halmahera hosszú és bonyolult refrénjét is sikertelenül próbálta megtanítani a különben igyekvő tábornak.
A koncertet nagyon intelligensen, a rajongóknak tett gesztussal zárta,
de a városiséta-vezető mellett megidézett egy másik szerepet is a színpadon: a tanárt, akinek mindene a tantárgya, lelkesen magyaráz, de mikor fölnéz a szelfizgető, beszélgető diákokra, rájön, ha nem lennének ott, talán még jobban élvezné az előadást.
Lovasi András-koncert, Orfű, Panoráma Camping, 2020. augusztus 28.
A fotókat Pál Zsombor készítette.
