A havazás előkészítése
Szerettem őket.
Sajnáltam is őket.
Az ételt nem rágtam meg helyettük,
hiszen volt még foguk,
az ínybe gyökerükkel kétségbeesetten kapaszkodók,
de helyettük olvastam, hamm.
Mellőztem az írást, hátha megmaradnak.
Ha összepréselem a hasam, és nyomok,
őket épp nem érheti semmi baj.
Dúsuló emlékeimben papírra másoltam őket.
Dúsuló emlékeimben hópelyhekké cakkoztam őket.
És ha velük voltam,
mindig maradhattam volna még.
Amikor a férjem kiugrott 4000 méterről, akkor is
maradhattam volna még
velük, míg ő földet ér, mert azt tudtam, hogy ő földet ér.
De untattak. Akkor is vártak,
ha nem szóltam, hogy jövök.
Áprilisban három napig havazott.
Akkor végre meghaltak, és én
megkoronáztam magam. Minden ékkövet magamra aggattam,
ami nekik járt volna a szenvedéseikért.
Felhorzsolt térdemen morfin tapasszal
vicsorogtam, de vigyor volt az.
Nem, nem tudtam segíteni nekik. Nem tudtam
sejtjeiket aranyos kvantumfonalra fűzni,
és megtartani őket.
És ha azt mondod, megtettem mindent,
ne hadonássz itt nekem azzal a sárgarépával!
Nem, és ezt már sikítva mondom, nem eheted meg!
Jól jegyezd meg, a répa
elsősorban a hóembereké.
Nekik tesszük félre,
még ha errefelé nem is havazik többé.
Borítófotó: Wikimedia
