Jegyzetet kizárólag a nagy kiterjedésű szövegek írásakor készítünk. Novellához, tárcához nemigen kell, mert a pár ezer, esetleg néhány tízezer karakteres fesztávra ki tud terjedni az emlékezetünk, ráadásul a rövid szövegek nem ritkán impulzusszerűen jönnek létre, tehát kellő gyakorlattal, ráhangolódással, ha már ismerjük a téma sarokpontjait, a szöveg létrejötte kap öngerjesztő automatizáltságot. Kicsusszan a tollunk alól.
Itt legfeljebb egy-egy szófordulatot írunk fel, amit elcsípünk a villamoson, esetleg egy különleges képzettársítást ragadunk meg néhány mondatban, ha attól félünk, hogy hazáig elfelejtjük. Mert bizony elég kínos tud lenni, amikor ráhagyatkozunk az emlékezetünkre, de az inkriminált részhez érve sehogy sem jut eszünkbe, aminek eszünkbe kellene jutnia. Mindenesetre ezen rövid szövegek esetén legfeljebb mellékességeket, nyelvi díszítőelemeket, apró mozzanatokat érinthet, szerkezetet például soha.
A novella szerkezete annyira önmagából fejlik ki, és annyira hirtelen, hogy nevetséges is lenne előmunkálatokat végeznünk erre vonatkozóan. Ez olyan aránytévesztés volna, mintha egy tyúkól elkészítése előtt sok ív papírral és műszaki vonalzóval zárkóznánk be a szobánkba mérnöki munkálatokat készítendő.
A jegyzetírást tehát a regény, a verses regény, az eposz, a monográfia és más nagy lélegzetű munkák kívánják meg.
Ez pedig az írásnak az első fázisa.
A jegyzetkészítés több mindenről szól. Először is ráhangolódunk a majdan megírandó szövegkorpuszra. Megismerjük saját irányultságainkat az adott kérdésben, kidolgozzuk a keretfeltételeket, majd belevágunk a vázlatolásba. Ez azért is szükséges, mert az írás és az olvasás is be van zárva az időbe (ellentétben például a képzőművészeti alkotásokkal, melyek egyszerre, egy adott időpillanatban is befoghatók és befogadhatók).
Minél nagyobb a tervezett szöveg terjedelme, értelemszerűen annál nagyobb a megírás és az elolvashatóság ideje is.
Márpedig amikor az ember ír, akkor egyszerre kell látnia a szövegegészt,
akár egy lábai elé terülő tájat, ráadásul úgy, hogy az még meg sem íródott. Az indítékok, szándékok, a szerzői akarat és mágia körébe teljes egészében be kell vonni a születendő anyagot; hozzáférést kell biztosítanunk saját magunk számára egy olyan testhez, ami nem átfogható egyetlen öleléssel. A vázlatolás tehát sűrítés és kicsinyítés.
Viszont ha nincs rutinunk a szkeccskészítésben, akkor könnyen eshetünk a molyolás csapdájába, amiből egy idő után nevetséges mánia lesz: jegyzetet készítünk a jegyzeteinkhez. Különválogatjuk a karakterekre vonatkozó jegyzeteinket, külön a helyszínre vonatkozó jegyzeteket, külön a nyelvi-stiláris tonalitást meghatározó részeket, külön a cselekmény fordulataival kapcsolatos önutasításokat.
Fontos hát, hogy legyenek megfelelő fiókjaink a jegyzetek szortírozásához, még mielőtt belekezdenénk.
Nem mellesleg ez az írás folyamatosságát is segíti, de talán még az sem kizárt, hogy az ötleteknek is ad némi felhabzást. Ha ugyanis keddenként a karakterekre vonatkozóan kellene eszünkbe jusson valami, szerdánként pedig a szerkezeti összefüggésekkel kapcsolatban kéne kreatív gondolatokra szert tennünk, a mechanikus jelleg hamar megölné alkotókedvünket.
Induljunk el egy csapáson, ami számtalan ötletet hozhat. Ha máshová kapcsolódó részötletek is születnek közben, nincs azzal semmi baj. Lehet, hogy épp az egyik karakter kidolgozása hoz majd olyan nyelvi leleményeket, amelyek egyedítik a szöveget. Akkor a nyelvi kérdéseket sietve különítsük el egy másik mappába és folytassuk a karakter kidolgozását. Illetve talán mégse mappába! Aminek becsukható a fedele, az be is lesz csukva. Ha a hűtőben zárt dobozba különítünk el valamit, még ha finom falat is, ritkábban jut eszünkbe előkapni, mint a szabadon heverésző kolbászvéget. Nem kizárt, hogy kelleni fog egy falfelület, akár parafából, amire kitűzködhetjük a fontosabb kérdéseket, mert – mint korábban mondtam – az egyszerre–áttekinthetőség: kulcskérdés. Ha a férjünk vagy a feleségünk locsolás közben véletlenül letép néhányat a falról, majd zavarában összekeverve tűzködi vissza, egész nyugodtan váljunk el.
Dolgozzunk hát ki egy módszert, amely lehetővé teszi nagy mennyiségű információ tárolását oly módon, hogy egyszerre legyenek jól elkülöníthetőek a különböző dolgokra vonatkozó megjegyzések, ugyanakkor ha szükséges, egyszerre, egy egészként tudjuk áttekinteni mindet.
Ha a regény hosszú lesz, akkor a jegyzetapparátus is tetemesnek ígérkezik.
Ne ijedjünk meg! Lehet, hogy évekig írjuk ezt is, mielőtt belefognánk a tényleges kivitelezési munkálatokba.
Ne sürgessük a folyamatot, hiszen az írásnak ez is egy nagyon kalandos és élvezetes része, ráadásul ilyenkor születik a legtöbb ötlet, ez az egyik legkreatívabb fázis, amikor szembesülünk fantáziánk határtalanságával.
Akinek még nincs kidolgozott metódusa, annak azt tanácsolom, hogy regény esetében a karakterológia kidolgozásával kezdje, mert azt fogjuk látni, hogy a figurák lesznek a tartópillérei végeredményben az egész szövegnek. Noha az is igaz, hogy nem okvetlenül a figurák szülik egy regény alapötletét, mindenesetre bármi legyen is az, a szereplők közvetlenül ezen a talapzaton állnak.
A karakterológia kidolgozása a következőképpen néz ki.
Amennyiben az alapgondolatot már jól megrágtuk, és tudjuk, hogy mi az a világérzékelési nullpont, ami a saját léttapasztalatunkból nőtt, áttörve a regényformákra vonatkozó ötletek szellemi rácshálóján, akkor az is hamarosan kiadja magát, hogy ki az, aki ennek az üres, de már egyáltalán nem formátlan térnek a legérdekesebb lakója lehet.
Mondjuk Szőcs Béla géplakatos. Látjuk kellően Béla alakját? Hát hogyne látnánk! Ősz, rövid hajú, szemüveges és kerek képű pacák, aki magyarázat közben vaskos alkarját puffadó hordótestén pihenteti, így gesztikulál aprókat a tömpe kis ujjaival, mintha a levegő bundáját vakarászná. És innen tovább: ha ilyen elnehezült ez a pocakos Béla pacák, akkor lehet, hogy nem is szeret dolgozni. Inkább csak enni.
Amikor ennyit tudunk egy figuráról, semmiképp ne dőljünk hátra!
Ez a kétvonalas vázlatrajz nem a szereplő elkészültségét jelenti, hanem a kezdetet.
Most van annyi tudásunk, ami lehetővé teszi, hogy Szőcs Bélát részleteiben is megrajzoljuk. Adjuk meg neki a háromdimenziós kiterjedést. Na, és ezt hogy tesszük? Hát bizony, minthogy epikus műfajban gondolkozunk, semmi mással, mint az ő történetével.
Ez lesz a mi mindenkori harmadik dimenziónk!
Mindig ez az eljárás legyen a vezérlőelvünk! Még akkor is, ha csak a regény hátterének kósza fényébe szeretnénk odaállítani valakit.
Lehetőleg képzeljünk el róla minél többet!
Kérdezzük ki a gyerekkoráról, hallgassuk meg a jövőre vonatkozó vágyait, egyszóval: ismerjük meg a szereplőink életútját, mert csak így lesznek hajlandóak értelmesen, saját hangon megszólalni, akár egyetlen mondat erejéig is.
Béla pacák, akit csak a kollégái hívnak így, tehát szeret nagyokat enni. Én azt gondolom, hogy Béla nem egy séf, de nem is étterembe járó figura, kell tehát egy feleség, aki főz. Na, de milyen feleség? Ha vékony és fiatal nőt rendelünk hozzá, akkor Béla pacák egy elnyomó, despotikus figura lesz. Szerintem ez közhelyes. Legyen Erzsébet is testes, és élvezzék együtt a túlsúlyos és tohonya emberek közös magányát. Egyenek nyakra-főre, dacolva az élet konok és buta szabályaival. Béla géplakatos ez esetben inkább csak érzéketlen, oktondi, kicsit rest és élveteg ember. Ennyi egy regényhez azonban nem elég. Sokkal, sokkal többet kell róla tudnunk. Legyen Szőcs Béla géplakatos a mi legjobb barátunk. Vagy legalább a legjobb barátunk apja. Tudjuk meg, hogy volt a szüleivel? Az evés számára talán csöndes ellenállás? Neki nem mondhatta azt az apja, hogy „addig fel nem állsz az asztaltól, édes fiam, amíg be nem fejezted a tányér levest.” Béluskát ezzel biztosan nem terrorizálták. Vagy ha igen, akkor később, felnőtt korában szerette meg az evést, ezzel öltve nyelvet saját gyerekkorának, az evést oktrojáló apának és anyának. Sajnos még ez is nagyon kevés. Béla pacák még egyáltalán nem elég érdekes és erős jellem ahhoz, hogy elvigyen a vállán egy regényt.
Kell valami, ami érdekessé teszi, ha nem is a személyét, legalább a történetét.
Ha képessé tesszük, hogy hozzon egy döntést, amely letöri a lakatot élete szűkös zárványának ajtajáról, akkor a regény nem szólhat másról, csakis erről a bizonyos döntésről. Na, most akkor ez vagy egy vékonyka regény lesz, vagy a döntésnek kell fajsúlyosnak lennie. Most legyünk nagyon óvatosak! Ha megöli, és elássa a feleségét, akkor a tett ugyan fajsúlyos, de rá kell jönnünk, hogy a történet regénynek még mindig kevés: most éppen a novella terepén járunk. Ha viszont Béla pacáknak nem egyetlen döntését akarjuk felvillantani, hanem életének egy elhajlását, majd pedig nagyszabású változását akarjuk részletekbe menően bemutatni, akkor az már bizony lehet regény.
Vegyük például Béla pacák géplakatos felemelkedésének a lehetőségeit! Szóljon történetünk arról, hogy Béla pacák segge felemeli a rajta ülő hatalmas hordót, és elindul vele a celldömölki városháza felé, mert azon a reggelen úgy döntött, indul a polgármesteri választáson.
Milyen lehetőségeink vannak? Vagy bemutatjuk Béla pacák rögös útját a polgármesterség felé, melyen akadályt véve akadály után, végül elnyeri méltó pozícióját. Választhatjuk azonban azt a lehetőséget is, hogy Béla pacákot nevetség tárgyává tesszük. Ez esetben az ő kellően jellegtelen figurája arra lesz jó, hogy benne a környezete tükröződjön. Hogy hogyan? Béla pacák ne döntsön úgy, hogy polgármester lesz; felemelkedéséért és megnemesüléséért ne ő tegyen lépéseket, hanem inkább szenvedje el! Bámuljon jobbra is, balra is nagy bamba képével, pislogjon értetlenül, miközben vállára veszi, ha nem is a nép, a közvetlen politikai akarat.
Nos, ez már egy alakuló regényhelyzet!
Ekkor már nyugodtan idekeverhetjük azt is, hogy feleségét megöli. Ha ő nem is tudja, miért, mi azért írjuk szépen a jegyzeteinkbe, hogy Béla pacák ráun a feleségére, a némaságban telő közös napi tivornyákra, ráun a műhelyre, ahol már a rendszerváltás előtt is dolgozott, illetve ahol valójában soha nem dolgozott.
Ha viszont ráun a feleségére, a műhelyre és az egész ócska, ásítozó életére, ne ezt írjuk a majdani szövegben, hanem mutassuk meg azt a hétköznapi szituációt, amely ezt a belső áthangolódását predesztinálja. Legyen minél profánabb a helyzet! Béla már százszor elmondta a feleségének, hogy „ne oda tedd azt a kurva sótartót, Erzsikém, mert mindig fellököm, amikor a távirányítót keresem”. Erre Erzsike mondhatja, hogy „na és, Bélukám, hát nem én takarítok a segged likában is?”
Persze lehet más is a kiváltó ok. A csülök megint túlfőtt. Erzsike nem nézte meg a postaládát. Folytathatnánk. Ha viszont Bélát semmiféle politikai aspiráció nem fűti, vagyis a történetnek (ez esetben tehát az életének) nem aktív alakítója, hanem passzív elszenvedője, és a környezete akaratának válik áldozatává,
más utat kell választanunk.
Ez esetben Erzsike és Béla kapcsolata lehet harmonikusabb és szeretetteljesebb. Bélát a közakarat vagy a politikai nyomás fogja kiszakítani kedvese karjaiból, az otthon meleg aklából. Például a fővárosból Celldömölkre ejtőernyőztetett kokainista vállalkozó jelöltetését úgy akarja a pártja legitimálni, hogy egy polgármesterségre képtelen helyi figurával megversenyeztetik, mely verseny természetesen csak látszólagos. Aztán hogy, hogy nem, a titkos helyi ellenzék felemeli Béla pacákot a porból, hirtelen kitünteti érdemekkel, kezébe jogart ad, fejébe süveget nyom és éljeneztetni kezdi, nehogy már Celldömölknek ilyen gyüttment pesti liberális vezetője legyen. Béla pacák pedig pislogjon nagyokat és szeresse továbbra is a csülkös bablevest, melynek piroskás zsírját gyermeki örömmel írjuk a szája szélére, amikor végül megtudja, miféle nagy ember lett ő.
Valahogy így.
Láthatjuk, a figurával együtt jött egy csomó minden más.
És bizony, ha leírtuk Celldömölk városának a nevét, nem árt, ha vannak ismereteink róla. Ha még nincsenek, sietve szerezzük be őket! Utazzunk oda! Sétálgassunk a városban egy kicsit. Üljünk be kocsmákba, beszélgessünk a helyi lakossággal. Ha ügyesen öltjük magunkra az inkognitó láthatatlanná tevő köpenyét, a kocsmalakosság azonnal kebelére ölel minket, és szívélyes áhítattal fog elmondani mindent gyűlölve szeretett otthonáról.
Nem is gondoltuk volna, de miközben mesélnek, számtalan izgalmas történeti részlet, figura, város-sajátosság hangzik el, amelyek ekkor már mind a mi regényünk tárházát gyarapítják. Béla pacáknak lesz öccse, macskája, lesz celldömölki postás, érdekes helyzetek, városi belügy és minden egyéb.
A jegyzetek készítése tehát természetesen kutatással is jár.
Utána is olvashatunk Celldömölknek. A falunkon ott díszelegnek a feltűzött jegyzetpapírok a város történetéről, térképéről (hogy tájékozódni tudjunk majd benne, ha a figuráink útra kelnek), érdekességeiről, személyeiről, egy másik kupacban pedig jegyzetek Béláról és Erzsikéről, történetükről, lakhelyükről, házasságukról, szokásaikról, ízlésükről, egyebekről.
Regényről lévén szó, a történetek tere is tágas és egymásba fűződő.
Ha van Erzsikénk, akkor van neki családja. Vannak szomszédok és barátok is. A regény nem lehet elzártabb, sterilebb, mint az élet maga. De vigyáznunk kell ekkor is! Íráskor ügyeljünk a keretezésre, hiszen ha elúszunk a távoli ismerős rokonának a történetével, nem fogunk tudni visszakapaszkodni a fő cselekmény-ágra, márpedig minket az érdekel. Nem szükséges ugyan, hogy minden mellékszál közvetlenül vezesse tovább a főszálat, a regény ennyiben is különbözik a novellától, mindenesetre a kelleténél jobban semmiképpen ne kalandozzunk el.
Arány és keretezettség! Erre vonatkozóan is nyugodtan toldhatunk feltételezéseket és instrukciókat a jegyzeteinkhez, ám ez már egy másik papírhalmot fog bővíteni. Ennek a lassú, akár éves folyamatában fog kirajzolódni előttünk, hogy mi a mi akaratunk, és mi a szöveg belső vágya. Jó esetben a kettő harmonikus együttléttel dicsekedhet.
Van azonban úgy, hogy tervezés közben elirányzik valami a helyéről, felborogatja az egység kompozícióját, de a hibát csak jóval később vesszük észre, amikor már sok emeletet ráépítettünk, úgyhogy azt sem tudjuk, mi volt az. Nagyon bosszantó dolgok ezek. Megakasztja a munkát, csálé lett az összhatás, de nem találjuk az okát. A dolgok valami módon az arányaikat vesztették, a szereplők elcsatangoltak fontossági helyükről, megbomlott a tornasor.
Ha ezt tapasztaljuk, vissza kell fejtenünk az építmény terveit egészen addig, amíg az arányosság érzése visszaköltözik a lelkünkbe.
Innen lehet folytatni tovább az építkezést. Ez is nagy tanítómester, megértjük például azt, hogy milyen íráshajlamaink vannak, merre szeretnek elgravitálni a gondolataink, vagyis hogy legközelebb mivel kapcsolatban legyünk különösen körültekintőek. Persze az is lehet, hogy a hatalmas parafatábla előtt ácsorogva, a megbomlott rend titkára máshonnan derül fény. Bözsi, drága egyetlen feleségünk, lábujjhegyen oson ki a szobából, remegve húzza be maga mögött az ajtót.
A borítófotót Kiss Andrea készítette.
