„Nem szabad megmozdulnom. Azt már elfelejtettem, miért” (274.) – egy ponton így emlékszik vissza Elaine, a Macskaszem narrátora egy gyermekjátékra. Megszólalása magában foglalja a mű modális és temporális logikáját, amennyiben egyszerre jellemez két időszakot: a kislánykort és az elbeszélés „jelenét”, Elaine felnőtt életét. Margaret Atwood 1988-as regénye, amely tavaly óta magyarul is olvasható, megrendítő korrajz és Künstlerroman: nem jellemző rá az 1985-ös A szolgálólány meséjének felszínes prózája és világfelépítése, ehelyett váratlanul árnyalt szimbolikával közelíti meg a múlthoz és a jelenhez fűződő viszonyt, valamint a gyermek és a felnőtt közötti távolságot.
A Macskaszemben emlékezés útján találkozik a gyermek és a felnőtt; Elaine Risley, az elismert festő sok év után először tér vissza Torontóba egy retrospektív kiállításra, és tárja fel az olvasó előtt meghatározó élményeit. Az elbeszélő kislánybőrbe bújva eleveníti fel három lányhoz fűződő összetett barátságát, s hamar kiderül, hogy a fent idézett mozdulatlanság nem csupán a játékuk része, hanem ennek az elemi kapcsolatnak a már-már zsarnoki szabálya. Cordelia, Grace és Carol basáskodva uralkodnak Elaine minden porcikáján. Utasítják, hogy járjon egyenesen, beszéljen érthetőbben, és a kislánynak – akinek családja mindeddig folyamatosan úton volt – egyszerre idegen és megbabonázó ez a világ. „Lányokkal más játszani” (86.), vallja be, ám rájön, hogy „bármi is ez, titokban zajlik, csak mi négyen tudunk róla.” (193.) A saját testét is egyre inkább kívülről szemlélő és roncsoló gyermeket a fojtogató hallgatás és a kislányok játéka egyszer majdnem meg is öli: csaknem halálra fagy, amikor Cordelia a tiltott vízmosásba kényszeríti.
A játék végletekig feszítésének élménye szimbolikus halálként is értelmezhető.
Elaine a történtek után „feltámad”:
megszakítja a mérgező kapcsolatot a lányokkal, és évekkel később, mikor már kamaszlányként ismét összebarátkozik Cordeliával, a másik lánynak már nincs hatalma felette, sőt – Elaine mintegy Cordelia helyébe lépve veszi fel azt a gúnyolódó beszédmódot, amelynek annak idején ő maga volt a célpontja. A kettejük közötti szerepváltást Cordelia is érzi: „Nyugodtan abbahagyhatod ezt a játékot – feleli éles hangon” (367.).
Cordelia és Elaine kapcsolatát és a regény egészét is csakugyan a játék, a megjátszás és a színlelés motívumai szervezik.
Második barátságuk során Elaine végre beláthat a színfalak mögé: ráébred, hogy Cordelia önkénye már mindig is utánzás, tettetés volt, hiszen a kislány saját édesapját játszotta el, mikor ráparancsolt: „Töröld le a képedről azt a vigyort!” (400.) Hiába a felismerés és a két lány között átrendeződő hatalmi viszony, Elaine mégsem képes szabadulni berögződéseitől. Mivel kislányként megfigyelték, alakították és katonai szigorral jelentettek is róla, az űzöttség és a megjátszás érzése felnőttkorában sem hagyja el. Toronto utcáit járva úgy érzi, mindenki más felnőtt, egyedül ő „álcázza” magát (27.), saját ruháira, de még az őt ábrázoló plakátra firkantott bajuszra is „jelmezként” (37.) gondol. Foglalkozását is átitatja a megjátszás, a szerepbe bújás: azért fest nőalakokat és hívja magát művész helyett festőnek, mert anno férfi kollégái is így tettek.
Az elbeszélés jelenében, a nyolcvanas évek Kanadájában a kislánykor játékszabályai összeolvadnak a felnőtt életével:
Elaine nem tud hinni a többi nő őszinteségében, Cordelia után képtelen más lányokkal barátságot kötni. Az abortuszon átesett Susie az ő szemében „csak egy jó kislány, aki beöltözőset játszik” (504.), a kiállítását szervező fiatal Charna ölelése pedig „savanyú, cinikus” (648.) gondolatokat ébreszt benne. A megnyitó pillanatában a mondat szintjén mosódik össze a múlt, a jelen és a feltételezett jövő: Elaine azt képzeli, az ajtón „alattomos és álnok kislányok sugdolózó és mutogató hordája” (646.) özönlik majd be.
A gyermeki és a felnőtt nézőpont temporális és modális találkozásának középpontjában pedig maga a címbeli macskaszem áll, az az üveggolyó, amely kislányként Elaine féltett kincse volt, felnőttként pedig egyszerre tükör és zárka, amelyből nem lehet szabadulni: „Belenézek, és látom benne az egész életemet.” (628.)
Ez az üveggolyó által képviselt bezártság örök mozdulatlanságra ítéli a narrátort,
ahogyan az a nyitó idézetből is kitűnik. Elaine számára lehetetlen a(z el)mozdulás, a játékszer mintegy önarcképként, gyermekkori traumájának emlékeztetőjeként is szolgál. Festményeinek témája is a csaknem végleges, fagyhalál előtti pillanat: „A távolban, a tükör ívelt terében összepréselődve három apró alak látszik, téli ruhában, amilyet negyven évvel ezelőtt viseltek a lányok. Közelednek, az arcuk sötétlik a hómezőn.” (643.)
Nemcsak festményein, hanem az elbeszélő életében is szüntelenül ugyanaz a mozzanat ismétlődik:
az utcán egy részeg hajléktalan, máskor az elmegyógyintézetbe zárt Cordelia könyörög neki segítségért, megint máskor pedig maga Elaine fohászkodik hol Szűz Máriához, hol pedig az őt sakkban tartó barátnőjéhez: „Szabadíts ki innen, Cordelia. Be vagyok zárva. Nem akarok mindörökre kilencéves maradni.” (631.) A hölgytől való segítségkérés ugyanis a Macskaszem másik meghatározó motívuma. Ám míg a vízmosásba száműzött, fagyoskodó elbeszélőt egy ismeretlennek vélt hölgy segíti ki a bajból, a várt megmentés nem mindig jön el: Elaine tanácstalan édesanyja tétlenül áll a gyerekek zsarnoki kapcsolata előtt, a jóságosnak hitt Mrs. Smeath pedig egyenesen helyesli a kislány kínzását: „Ez Isten büntetése. Megérdemli.” (285.) Ezek az „Istent is kitakaró” (638.) hölgyalakok és könyörtelen Madonnák köszönnek vissza Elaine festményeiről, és kötik össze a gyermek alakját a már középkorú nő művészi karrierjével.
A narrátor álcázása, szerepbe bújása itt kettős:
egyszerre veszi fel a festőművész tradicionális Mária-ábrázolását („Rengeteg a Szűz Mária.” [446.]), és viszi vászonra gyermekkora rettegett és gyűlölt nőalakjait.
A regény tetőpontján ismét szembenéz egymással a gyermek és a Madonna, a múlt és a jelen, mikor Elaine visszatér a vízmosáshoz, ahol majdnem halálra fagyott, és ráeszmél: akkor régen nem segített rajta „semmiféle köpönyeges hölgy” (659.), ő maga állt fel és indult el hazafelé, szabadult ki Cordelia bűvköréből. Az elbeszélő még egyszer utoljára eljátssza, hogy gyermekként most is ott áll a sötét, téli tájban, és kimondja a segítő szavakat („Most már hazamehetsz.” [661.]), egységet képezve a kislány és a felnőtt nő, a gyermek és Mária között.
Margaret Atwood Macskaszeme nem csupán időszervezése, játékos és bibliai szimbolikája miatt képes hatni több mint harminc évvel eredeti megjelenése után. Elaine Risley életközépi válsága és visszaemlékezései mögött feltárul egy emberöltőt felölelő korrajz, egy terrorizmustól és természeti katasztrófáktól sújtotta világ is, amelynek következetlenségében a gyermek és a felnőtt, ha álruhában is, de létezni kényszerül. A regény ugyanolyan érzékenységgel érinti ezeket a ma talán még inkább aktuális témákat, mint amilyen áhítattal bánik a gyermek Elaine az üveggolyóval: szikár, mégis velős prózája (amely Csonka Ágnes fordításában is leleményes és tömör) vissza- és befelé is tekint, tükröt biztosítva az akkor és a most között. Nyilvánvalóvá válik: a mozdulatlanság nemcsak Elaine sajátja, bennünket is sújt. A Macskaszem így lesz játék és önarckép.
Margaret Atwood: Macskaszem, ford. Csonka Ágnes, Budapest, Jelenkor, 2020.
A borítófotót Mauro Rico készítette.