Fattyúk hava
X.
A trubadúr
Recepciós kamrám ajtaján dörömböl egy különös vendég. Enyhén pocakos, kopaszodó, körszakállas fazon. Dülöngélve jár, nehézkesen vonszolja sánta lábát, míg bal könyökével egy alumíniummankóra támaszkodik. A teret betöltő karcos és agyonviszkizett gégehangja, akár egy szicíliai maffiavezér paródiája. Mintha a Don Corleonét imitáló Paul Giamatti toppant volna be az irodámba. Hamar leesik a tantusz, hogy a jövevény nem szórakozik. Furcsa mimikája és hadonászó gesztusai talán egy csecsemőkori bénulás következtében ennyire darabosak, bár saját állítása szerint kommunikációja ama szimpla okból kifolyólag ilyen törvénytelen és bizarr, hogy történetesen olasznak született. Felharsan, akár egy trombita, miközben térdeit csapkodja a röhögéstől. Fel se ocsúdom, máris egy teljes hétre lefoglalja a szállást, egy szingli ágyat a Zen fantázianevű, közös hálóteremben.
Hamar összebarátkozunk. Az ösztönös szimpátián alapuló segítőkészség szinte munkaköri kötelességem, de az elején még nem sejtem, mire is szerződtem. A különös jövevény egy idő után már nem sima olaszként, hanem római császárként viselkedik velem. Minden percben csicskáztat, hol ide, hol oda rángat, a mankóját lóbálva kiabálja a nevem a hall közepén, vagy a megszeppent koreai lányokat zavarja elém, hogy azonnal a segítségére siessek.
No big deal. Többnyire csak fel kell tűrni az ingujját, begombolni az ingét, megigazítani a gallérját és bekötni a cipőfűzőjét, miközben ő folyamatosan a tarkómba liheg és szaftos viccekkel traktál. Jattot nem ad, de folyamatos figyelmet követel. Szája egész nap be nem áll, pörög, mint egy hiperaktív kamasz. Ébrenléte minden pillanatában önmaga egyes szám első személyű narrátoraként funkcionál, kurjongatva elemzi a szálló vendégeit, dicsőíti a végtagjai robotikus mozgását, áldja a szaggatott dinamizmust, ami megmaradt neki, dicsőíti az ablakon betörő fényt, az élénk levegőt, az egész színpompás világot, hogy aztán pár perccel később vehemens gesztusokkal ócsárolja a nyomorult életet. Álmában pont olyan, amilyen éber állapotában. Hektikusan horkol, rekedten és vontatottan, mint egy farönk göcsörtjeibe szorult láncfűrész.
Másnap, amint lekísérem a sarki boltba, egyből megtáltosodik. Kitépi magát karom szorításából, és befészkeli magát egy piros telefonfülkébe. Mire észhez térek, már ki is ront belőle, és a pofámba vág egy maréknyi aprót: „Porca puttana! Cazzo di merda!” – üvölti a képembe, miközben szidja a meghibásodott készüléket, ami elnyelte az érméket. Kolerikus jelleme, akár egy faltörő kosé. Mindennel szembemegy, lendületből támad, mindenen keresztül hatol. Már-már kísértetiesen hasonlít apámra. Efféle emberek társaságában teljesen elnémulok és lelassulok, akár egy leszedált lajhár. Ezúttal türelmesen mosolygok. Legalább hallok egy kis vulgáris latint, eleven és szívből jövő, olasz átkozódást a sok californiai „how cute!” és „this is awesome!” mellé, a milwaukee-i szőrmekereskedők öblös vakkantásai helyett.
De morgolódása hamar kész utcai jelenetté eszkalálódik. Percekkel később minket bámul az egész Krúdy söröző. Gyorsan letuszkolom a Blues Pub dohos alagsorába, hátha lecsillapodik a hűvös pincében. Sörrel kínálom. A Cézár legyint: „Birra Ungherese? Vaffanculo! Solo vino rosso…” Skandálja perfekt jambusokban a helyi sörről alkotott véleményét. Nála nem játszik más, csak vörösbor. Pár deci elfogyasztását követően belátom, hogy a mozgásszervi korlátokból fakadó fizikai gát smafu, csupán csekély akadályt jelentő szenzomotoros zavar, ami semmi esetre sem befolyásolja a talján szellem diadalmas ragyogását.
A szicíliai Buffo felkászálódik egy bárszékre, és egyből berendezkedik a pultnál. A kassza fölött lógó Porsche-naptárt kezdi el ócsárolni. Ráförmed a csaposra, mondván, hogy merészeli isteníteni ezt a germán ócskavasat. „A Ferrari vöröse bezzeg”, üvölti a csapos arcába, „azt a Vezúv lángjai ihlették”. Dicső jelvényünk a szilaj vadló, a Cavallino Rampante! Mit neki ez az ormótlan farú, gülüszemű ebihal, amit a németek sportautónak mernek nevezni. „Leccaculo! Nyasgem!” A csapos sóhajtva bámulja a bordázott plafont. Ritmikusan töltögeti a hadováló császár poharába a bort, miközben tört angolsággal vitatkoznak. Az izgága vendég ülepe alatt minden mondata végén megrázkódik a bárszék egy-egy poénját nyomatékosító kurta fingásnak köszönhetően. „Scusi Mamma”, veti oda a döntött törzsű flatulációk mellé, majd kuncogva exkuzálódik, hogy ő bizony nem teljesen ura a testének.
Lőwy Árpád és Hofi Géza sajátos, itáliai keveréke a Nicola névre hallgat. Született komikus, közli enyhe fintorral a csapos, majd halkan kifejti azon elméletét, miszerint nem véletlen, hogy Karinthytól Déri Jánosig, Árkus Józseftől Bajor Imréig minden nagy humoristát az agytumor vitt a sírba. Ki tudja, milyen biztosíték sül ki bennük, miféle relé kattan el ott benn, az idegdúcok mélyén, mutatja megkopogtatva a halántékát, miközben fél kézzel a sörcsapot törölgeti. Hát igen, bólintok, van, hogy a szomorú bohóc nem bírja tovább váltogatni a komédia és a tragédia kettős álarcát. Eszembe jut Robin Williams hű kutyatekintete. Ő is nagyon hasonlít apámra. Robin professzorosan szerény ábrázatából mindig a meghatott melankólia határán kitörni készülő düh jokeri tébolya villan föl előttem, ahogy vicsorgó mosolyát kettészeli a szorongás pengéje, és az eksztatikus álarc mögött felvillan Yorick szürke koponyája.
Nicola nem ennyire patologikus eset. Mire felocsúdok, egy szamurájviccet mesél a csaposnak. A sztori csúcspontján valami furcsa, zümmögő hangot hallat, és béna karjával csapkod a levegőbe. A vicc sztorijában a japán császár teszteli a neki hűséget fogadó szamurájokat. Az első odalép az uralkodó elé, elővesz egy skatulyát, amiből kirepül egy dongó. A szamuráj egyetlen suhintással félbevágja. A második szamuráj is előkap egy skatulyát, amiből kiröpül egy légy. Pengeéles katanája pár vágással háromba irdalja. A harmadik szamuráj is színre lép, előcsalogat a skatulyából egy alig látszó, apró muslicát, és elvégez pár villámgyors suhintást. A császár árgusan figyel, de a muslica továbbra is ott köröz a feje körül. Rögvest kérdőre vonja a szamurájt: „hogy létezik, hogy ez a muslica még él?” Nicola rekedt hangon tolmácsolja a választ: „Drága Császárom! Őfelsége szerint halálos kimenetelű egy szimpla körülmetélés? Shalom!” Miközben Nicola a pultot csapkodja a röhögéstől, mi a csapossal ernyedt pofával könyöklünk.
Ideje távozni. Ahogy visszatérünk a hostelbe, Nicola egyből kiszúrja a konyhában összesereglett skót csajokat. Grimaszolva feléjük csoszog, miközben a sliccét markolássza. A Rocktogonba készülő felföldi tündérek (őshonos elnevezésük szerint: selkie-k) zavartan vihorásznak. Erős gégezárja miatt Nicola fojtott smirglihangon hahotázik, de vigyori álarca mögül előbukkannak a leplezetlen sóvárgás tragikus vonásai. Nem is nevetés ez, hanem főemlősi zihálás. Pár pillanattal később észbe kap, és feltartott mutatóujjal csendre inti a közönséget. Kivár, berogyaszt, majd rágyújt egy nótára: „Suona un’armonica! / Mi sembra un organo! / Che vibra per te e per meee!” Egy Vifon porlevesét szürcsölgető cseh diák máris előkapja a mandolinját, és elkezdi kísérni az óbégató dalnokot, aki egyből kollektív derűt varázsol a dermedt atmoszférába. „A harmonikám mindig érted harsog, Bébi, jeee!” A skót tündérek vihorászva táncolnak a konyha közepén, betoppannak a crazy ausztrálok, és máris mindenki rá figyel, anyuci nagyra nőtt, kissé mamlasz kisfiára, a pajkos, csupaszív motorosra, aki bárki elől ellopja a show-t. A dal végén a nemzetközi csapat szorosan körbeveszi a szuszogó trubadúrt. Szorosan átölelik. A skót lányok törölgetik le Nicola könnyeit. „Látjátok, mit hoz ki belőlem ez a kibaszott magyar bor?”
Éjfél után kettesben támasztjuk a gang korlátját. Nicola rágyújt egy Gitanes-ra. Bevallja, hogy nem kriplinek született. Tíz éve volt egy súlyos motorbalesete. Az akkor keletkezett vérrög hosszú időre blokkolta az agya vérellátását. Tesztpilóta volt a Ducatinál. Fényképet is mutat. Slank legény volt. Fürge, izmos, mozgékony. De amióta lebénult, már kétszer körbeutazta a világot a kártérítésből, amit a baleset miatt kapott. „Sono fortunato.” Sóhajtja összegzésképp, ő a szerencse kegyeltje. Némi szünet után rákérdezek, hogy miért akart egy utcai fülkéből telefonálni. Bátran elkérhette volna az irodai telefonomat. Gyöngyöző homloka alól egy megszeppent gyermek szempárja pislog felém: „Stronzo. Don’t you understand? Puttana! I wanted to call a girl… A call girl!” Az örkényi telefon a Krúdy söröző előtt tehát nem lehetett hibás. Csupán Nicola a fülke magányában belátta, hogy hiába hív bármilyen lányt, nem tudtak volna kettesben maradni a Zen fantázianevű, közös hálószobában, a crazy ausztrálok gyűrűjében, egy privát bordélyban pedig elveszettnek érezte volna magát. „I travel so much that I miss somebody to hug.” Átölelem zömök vállait. Semmi gond, Nicola. Elintézzük. Szolgálati mobilom telis-tele különböző karitatív szolgáltatókkal. „Oh, Nevermind”, legyint, majd sóhajt egyet, és azt mondja, hogy a táncoló skót csajok gyűrűjében már minden megadatott neki, amiről előző éjjel csupán álmodhatott.
Borítókép: Pixabay
