Tranzit
A terminálokban levetítik előre a filmet.
Csak a zenébe engednek beleszólni,
de jobb, ha rájuk hagyod. Majd lecsavarod,
ha túl hangos a szél, vagy az eső már máshol esik.
A várakozás szelídít meg.
Újrajátsszák a pillanatot:
rácsodálkozol az üveg mögötti rózsákra,
a rég alvó oroszlánokra és arra a nénire a széken,
aki sosem viselt feketét, most mégis azt adtad rá.
Így nézne ki, ha még ismerne. Hangjában
van egy örvény, ami hasonlít rád.
Kimetszett szelete a gyerekkornak,
savanyú cukorkáival és lavórjaival szerteszórva,
újra a kertben lépkedsz, amit már benőttek mások
emlékei. Ott egyszer majdnem megfulladt valaki benned,
de ez is csak egy jelenet, amit már unnak az utazók.
Más virágait öntözöd és arra vársz, hogy neked
száradjanak ki. Iszol egy kortyot te is.
Fehér kalácsokba hajtogatod bele a gyakorlatokat,
amikkel nem nyújtózhatsz tovább. Lefotózod minden nap
az erkélyt, hátha megváltozott reggelre.
Elfáradsz a keringés útjaiban:
egy újabb hívás, amiben a víz alól beszélnek,
megint egy üzenet, amiben kihajtott a mag.
Visszajönnek a madarak, hiába kergetted el őket:
csak a kimondható dolgok hagytak egyedül.
Azt hitted, majd a nap. Tested fogy el először
a fényben, de amikor valóságossá vált a bőr,
nagyobb felületekben vered vissza a sugarakat,
mint amikre felkészültél: és a kert visszaváltozik
tranzittá, a tranzit pedig kertté, hogy senki se találjon rád,
csak az az őz, akit éjjel fának hittél.
Reggel már mellkasodból iszik. És téged néz.
Borítókép: Pixabay
