A kortárs művészeti projektek egyre nagyobb szerepet kapnak Debrecen kulturális programkínálatában, de a közönség megszólítása és a művészetközvetítés a pandémia időszakában fontosabbá vált, mint valaha. Friss szemléletű, alternatív megoldások születnek. A fényművészeti szcénát összefogó Lighthouse projekt részeként, a Let it Be! art agency szervezésében létrejött kirakat-kiállítássorozat ezen újszerű kezdeményezések egyike.
A koncepció nem a publikum múzeumi közegbe történő invitálására épül, hanem a kiállítást a hétköznapi színtér, az urbánus térélmény részeként kezeli.
A Piac utca 67. alatti üres üzlethelyiség kiállítótérként kapott új funkciót.
2021 februárjában Sztojánovits Andrea Fészek című interaktív audiovizuális fényinstallációját láthattuk ott, március végéig pedig Kovács Ivó Searchlight – Keresőfény című térspecifikus fényinstallációját tekinthetjük meg. A két művészt a kiállításaik koncepciójáról, technológia és művészi kifejezésmód viszonyáról, valamint a térélményekről kérdeztem.
KULTer.hu: Miben látjátok egymás művészi hangjának egyediségét, és hogyan határozzátok meg saját önkifejező törekvéseiteket?
Sztojánovits Andrea: Húsz éve foglalkozom elméletben és gyakorlatban a digitális képalkotás egyik határterületével, a vjinggel – vagyis a valós idejű improvizatív vizuális tevékenységgel. Ebből a témából írtam a doktori disszertációmat is.
Emellett interaktív installációkat készítek és különböző audiovizuális eseményeket, fesztiválokat szervezek,
vagy tanácsadóként, társkurátorként veszek részt azokban. Művészeti tevékenységem szempontjából meghatározó a VJ kultúra, látványvilág és gondolkodásmód transzponálása a hagyományos képzőművészeti területekre, legyen szó installációról vagy performanszról. Nem tárgyakat, hanem atmoszférákat teremtek, melyek az esetek döntő többségében egyfajta meditációs térként is funkcionálnak. Ivó munkásságában főként a digitális képalkotást látom vezérfonalnak, absztrakt animációi a valós és virtuális terek szubsztanciájának metamorfózisai.
Kovács Ivó: Először absztrakt képeket festettem, sokszor fiktív terekről, aztán igyekeztem ezeket megépíteni, elvben mozgatható módon. Úgynevezett ideoplasztika-sorozatot (elvben mozgatható absztrakt képeket) hoztam létre, végül ez adta diplomatémámat is a Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Közben
autodidakta módon tanultam a 3D animációt, amit – elszakadva a vetítővászontól – az épületvetítésben kamatoztattam.
Andrea meghívására, 2013-ban az Audiovisual Open Studiosban (AVOS), vagyis a kortárs audiovizuális műfajok ideológiai és technológiai tartalmának kutatásával és oktatásával foglalkozó központban tanítási egységek kidolgozásával foglalkoztunk, melyek rövid, pár napos workshopok keretében valósultak meg. Tíz év alatt kipörögte magát a műfaj. Mindketten számítógépet is használunk a munkáinkhoz, ami nagyon racionális eszköz. Nehéz fenntartani vele az ihletett állapotot, amikor akár egy hétig is szimulálsz egy részproblémát. Folyamatos türelemjáték.
KULTer.hu: Andi, a Fészek című interaktív audiovizuális fényinstallációd a rész-egész viszonyokra fókuszál. A koncepció mennyiben reflektál az aktuális társadalmi problémákra?
Sz. A.: A Fészek, mely nyitóinstalláció volt a Lighthouse Gallery életében, mind a fizikai, mind a virtuális teret használta.
Fizikai síkon egy absztrakt fészket ábrázoló fényobjektum volt látható a kirakatdobozban.
Virtuális síkon ennek egy harmadik dimenzióba expandáló, audiovizuális kiterjesztése, melyet a járókelők a mobiltelefonjukon keresztül nézhettek. Az installáció így virtuálisan „kilépett” az utca síkjába, ezáltal a fészek szimbolikája – mint befogadó, biztonságot adó tér, az élet szent misztériuma – áthatotta nemcsak a kirakat terét, de a környező, köztéri aurát is.
KULTer.hu: Az installáció összehangolt technológiákon alapul, mely összességében megalkotja a nézők számára közvetíteni kívánt hatásokat, érzéseket. Hogyan történik egy ilyen komplex rendszer kidolgozása?
Sz. A.: Az installáció alapját a grafika adja, melyet több mint egy évvel ezelőtt kezdtem el rajzolni.
Az egyes vonalak, karcolatok megrajzolása időről időre változtatta a folyamat alatt a képet.
A végső grafikából készült egy világító objektum. A grafikát ekkor átküldtem a zenész és építész Álmos Gergelynek, akivel már több mint öt éve dolgozunk együtt, s ő erre a képre komponált egy hangzóanyagot. Ezután készítettem el az animációt, mely a virtuális tér egyes pontjain a zenei darab minden egyes hangsávján más-más grafikákkal lépett reagens kapcsolatba. Ez az audiovizuális, virtuális, háromdimenziós térbe kiterjesztett darab volt nyomon követhető mobiltelefon segítségével.
KULTer.hu: Andi, szimbolikusan átadtad a Piac utcai kiállítótér kulcsát Ivónak. A térszervezéskor felmerült olyan szakmai kérdés, melynek megvitatása Ivó számára is hasznosnak bizonyult?
Sz. A.: A tér megszervezése teljesen más aspektusokat vetett fel kettőnk munkájánál. Míg én a térből a kirakatot használtam, s az utcára való kilépés virtuális eszközét hívtam segítségül, addig
Ivó a helyiség egész belső terét mint kubust töltötte meg, s változtatta át perspektivikusan.
A kettőben közös, hogy a nézők kvázi egy pontból, kívülről látják a kiállítást, illetve mindkettőnknél szempont volt az invitálás gesztusa. Ivónál a térbe behívás, az én installációmnál pedig az utcára kilépés.
KULTer.hu: Ivó, mi adta a Searchlight – Keresőfény című fényinstalláció témáját?
K. I.: A pestis vagy háromszáz, a kolera legalább hetven évig volt velünk. Ha néhány év alatt a mostani járványon túljutunk, elégedett leszek. Viszont a pandémia nem a semmiből jött, oka van. Nekünk pedig változtatnunk kell, mert ami ide vezetett, az fenntarthatatlan.
Változtatni fájdalmas, magunktól nem tennénk, és eddig nem úgy tűnik, mintha értenénk a leckét.
Optimizmusra ad okot a tudományba vetett hit. Nagy társadalmi változások zajlanak, de hogyan maradunk meg közben embernek? Hogyan védjük meg az egyént saját magától? Kereső, mert kiutat keres, és fény, a saját magunk fénye, azaz az értelmünk, ami a labirintusban gyógymódot keres.
KULTer.hu: A Searchlight mindezek mellett magára a műre és annak tér-rétegeire, illetve a nézők helyzetére vonatkoztatva is térspecifikus alkotás. Milyen térillúziókkal és térélményekkel találkozhatunk benne?
K. I.: Az organikus formák vagy a görbült terek sokkal több kihívást és izgalmat jelentenek, de most a téma miatt vissza kellett térni a hagyományos, négyzetes formákhoz és térhez. És ha már hagyomány:
az európai festészeti hagyományokban a kép terére a képkeret nyit ablakot.
A perspektivikus ábrázolás a nézőt a kép terébe vonja. Az installációban a perspektíva autoriter módon kijelöli a néző helyét a nézőpont kiválasztásával, a nézőnek itt nincs választási lehetősége, a kép csak az utcáról szemlélve áll össze értelmezhetően. Ennek objektív indoka a vírushelyzet, ami miatt a kép ablaka ebben az esetben elválaszt és kizár.
KULTer.hu: Az alkotásod hogyan dolgozik a zárt kubussal, a kirakatjelenséggel, illetve a kívülről szemlélés élményével? Milyen logika mentén kapcsolódik össze a geometrikus és az organikus formavilág?
K. I.: A vetített animációban egy „kockákból” álló labirintusban haladunk, ez formailag hideg és rideg, racionális, mint egy könyvtár. Ezt világítja be a fény újra és újra, átfésüli, keres az adatban. Az elérhetetlen távolban időnként egy természeti képre, tavon tükröződő fákra mint illúzióra vagy délibábra látunk. A két világ között nincs kapcsolat, csak reflexiók. A négyzetes kiosztás rímel a kiállítóhely plafonjának és talajának négyzetes osztásaira.
Igyekeztem az animációval azt a hatást elérni, mintha az egész szobával együtt mozognánk,
és a környezet haladna rajtunk keresztül. Amikor kicsit sötétebb van a nyolcperces video-loopban, akkor a kirakat üvegén tükröződik a környezet. Egy kis időre eggyé válunk a városi fényekkel és a vetített kép a város része lesz.
KULTer.hu: A kirakatkiállítás saját urbánus környezetének részévé válik, egyúttal a kirakat üvegén megjelenő tükröződések vizuálisan is integrálódnak a műbe. Mit gondoltok, tervezhető-e ennek a jelenségnek az előnyössé tétele, illetve változik-e emiatt a mű értelmezhetősége?
Sz. A.: Természetesen változik, lévén nem zárt, white cube környezetben van az installáció, hanem egy élő, folyamatosan mozgó, változó atmoszférában. Ezáltal a mű is szüntelenül átalakul.
K. I.: Az installáció annyiban helyspecifikus, hogy
a hely adottságait pontosan felmérve készült az animáció, szimulálva a várható nézőpontokat és a perspektívát.
A korábban pékségként is használt helyiségből a két szélső falon tükröket örököltünk. Ezekben tovább sokszorozódik a vetített labirintus egy-egy része. A tüköreffektus erősítése miatt lett a vetítés üvegkékre vagy zöldre színezve. Azt, hogy amikor sötét van bent, a kirakat ennyire jól fog tükrözni, előre nem tudtuk. Ilyenkor a néző is része az animációnak, a városnak és szembe is néz önmagával.
KULTer.hu: A tervezés része az értelmezési folyamat ütemezése, illetve az ideális néző meghatározása? Milyen az ideális kortárs néző?
Sz. A.: Paksi Endre Lehel művészettörténész barátom szerint a fénykörnyezet a néző jelenlététől válik élővé.
A néző aktív jelenléte kulcsfontosságú a fényinstallációknál, így születik meg a fenomén.
K. I.: Az ideális néző a kíváncsi néző, aki legalább annyira kíváncsi, mint az a járókelő az utcán, aki bepillant a kirakatba. A jövő-menő járókelők miatt került be a projektorok elé egy-egy forgó tükör. A pásztázó tekintetet szimulálja, ahogy a forgó tükröződés körbevilágítja a teret. Az ismétlődő video-loop emiatt pásztázó fényekkel kezdődik és végződik. Ez a klasszikus camera obscura-helyzetre is reflektál, szimulálva az elhaladó autók fényeit, melyek megfordulva bevilágítják a sötét dobozt.
KULTer.hu: Miben látjátok a digitális képalkotással létrehozott public-art jövőjét?
Sz. A.: A 21. századi művészet a tudományos fejlesztésekkel és a technológiai újításokkal karöltve gigászi változásokon megy keresztül.
A digitális képalkotás most már nem csupán egy dobozba zárt szellemkép,
hanem egy városnak vagy természeti képződménynek élő szöveteként is tud működni.
K. I.: A pandémia miatt kényszerűségből több augmented reality-alkalmazást (kiterjesztett valóság) készítünk. A gyakorlatban ez a folyamat több képernyőzést jelent. Remélem, hogy átmeneti állapotról beszélünk, és amint vége ennek az időszaknak, eldobhatjuk a másodlagos képeket és együtt nézhetünk igaziakat.
KULTer.hu: Jelenleg milyen projekten dolgoztok?
Sz. A.: A Lighthouse csapatával, melyben közel húsz fényművész tevékenykedik,
szeretnénk Debrecenben egy olyan hagyományt megteremteni, mely művészeti szempontból unikálissá tenné a várost,
valamint a kortárs fényművészetnek is teret adna. Emellett egy korai, 2009-es installációm újragondolásán dolgozom. Egy nagyméretű, interaktív, vetített napraforgómezőt szeretnék szabad téren, a természet közepén virtuálisan felállítani.
K. I.: Most az épületvetítések is elmaradnak, ezért tárgyméretű vetítésekben gondolkodom, amelyeket az ideoplasztikák után csak videoplasztikának hívok. Remélem, a továbbiakban is megtekinthetjük kortárs művészek munkáit a kirakatban, illetve a nyitott Lighthouse Galleryben.
Kovács Ivó Searchlight – Keresőfény című térspecifikus fényinstallációja 2021. március 5-től március 28-ig minden nap 17-20 óra között tekinthető meg Debrecenben, a Lighthouse Gallery Piac utca 67. alatti kirakatában.
A borítófotót Czeglédi Zsolt készítette.